A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-14 / 37. szám
HÉTVÉGE Háztartási ötletek HABARÁS Célja az ételek sürűsítése. Ha leveseket készítünk liszthabarással, akkor a habarás után a levest erősen forraljuk fel, hogy ne érződjön külön a liszt ize. A tejfölös habarásokat szűrön keresztül engedjük az ételbe, így megakadályozhatjuk az összecsomósodást. Nyers habarás: A tojássárgájával simára kevert tejfölre meregetjük — állandó kavarás mellett — a levest. Főtt habarás: A forrásban lévő ételbe keverjük a liszttel simára kevert tejfölt, tejet vagy fözőlevet. A főtt habarásnál is használjunk szűrőt a csomósodás elkerülésére. Behintés (staubolás): A teljesen zsírjára pirított zöldségfélére, húsra szitáljuk a lisztet. Azonnal eresszük fel hideg folyadékkal. Ha nem várjuk meg, míg a zöldségféle leve teljesen elfő, akkor a belehintett liszt- összecsomósodik. Ugyanígy járunk, ha nem azonnal engedjük fel, vagy ha a felengedéshez meleg folyadékot használunk. Számoljuk a kalóriát! A fogyókúra egyszerűbb, ha táblázatot készítünk magunknak az egyes élelmiszerek kalóriaértékéről. A képeinken látott négy élelmiszermennyiség — 4 csomag retek, 20 db sós rudacska, 2 db sült burgonya, egy tál zöldsaláta öntettel — egyformán 100-100 kalória energiát tartalmaz lenkedett és mindenütt azt csipogta: „Te leszel az első!"... „Te leszel az első!" Közben alig várta, hogy a verseny elkezdődjék és egy üresen hagyott fé-r szekbe beletelepedhessen! Végre a kócsag nagyot rikoltva sorakozót parancsolt a tarka seregnek. Az Most egy olyan mesét mondok el, amit szeretett tanítómtól hallottam: Egyszer a madarak elhatározták, hogy összemérik erejüket, tudásukat, azaz versenyt rendeznek, hogy melyikük képes magasabbra repülni ?!... Kitűzték a verseny napját és a rajt helyét is kijelölték. A nevezett napon és helyen egetverö zajt csapva rengeteg szárnyas gyűlt egybe. Csicseregtek, csipogtak, gágogtak, hápogtak, visítottak, füttyögettek, dürrögtek, sápítoztak, kotyogtak, kukoritottak, fuvoláztak, vijjogtak, károgtak; szóval valóságos „ki mit tud"-ot rendeztek. Amelyik nem bírta hangerővel, az sebes cikázással manőverezett, hogy tehetségét fitogtatva magára terelje a többiek figyelmét. A rövid nekiröppenéseknél a sarlósfecske mindenkit megelőzött, de felfelé szállva még a bárányfelhőket se bírta túlrepülni. A kis pacsirta viszont olyan magasra emelkedett, hogy lentről , már csak gombostűfej nagyságúnak látszott. Énekét sem lehetett hallani. Már-már azt hitték, hogy kirepült a Föld vonzóköréből, amikor szárnyait testéhez szorítva visszazuhant a bámészkodók közé. A viharmadár mélabúsan üldögélt és titokban azt kívánta, hogy a verseny idejére óriási vihar támadjon, mert akkor biztosan ő nyeri meg a versenyt. A tűzmadár meg azért imádkozott, hogy mennél jobban perzseljen a Nap és égesse le azok szárnyatollát, akik őt megelőznék! A veréb semmi különöset nem tudott mutatni, de mindenkihez odaszemteekkor támadt nyüzsgést használta ki a kis ökörszem. A kőszáli sas közelébe férkőzött és egy alkalmas pillanatban — amikor a sas izmos szárnyait lazításként megemelgette — gyorsan és észrevétlen szárnya alá röppent és ott is maradt. A kócsag hamarosan indulást rikoltott. A madársereg, mint sötét felleg emelkedett az ég felé. De amint a magas hegy csúcsát elérték, a verseny_ zők fele pihegve a sziklákra telepedett ... A még magasabban elhelyezkedő felhőkön túlra pedig már csak ketten jutottak: a sas meg az ökörszem. A sas — potyautasáról mit sem tudva — méltóságteljesen emelte magát egyre feljebb az égi magasok felé. S amikor már olyan messze volt a lenti társaitól, hogy fülsüketítő üdvrivalgásukat sem hallotta — no meg az ereje is fogytán volt — gondolta, visszaereszkedik a többiekhez. Szárnyait széttárva landolásba kezdett. Abban a pillanatban az ökörszem kiröppent a nagy madár szárnya alól és pihentetett friss erővel fölfelé folytatta útját. Az élesebb szemű lenti társak a történteket azonnal közölték a többiekkel, és — amint ez már a tömeggel történni szokott — azok nagyot nevettek a kárvallott sason és egyhangúlag az ökörszemet kiáltották ki győztesnek. Az önérzetében megsértett sas a hegycsúcs legmagasabb részén rakott fészket. Azóta is ott él büszkén, magányosan. Az ökörszem pedig a bokrok legsűrűbbikét választotta lakhelyéül, ahol a sastól való félelmében örök rettegésben telnek napjai. KOVÁCS JÓZSEF KATASZTRÓFÁK FÖLDÖN-ÉGEN Amikor átszakad a gát Az ember régóta épít gátakat a folyókra, különösen azokon a helyeken, ahol erre kedvezőek a terepviszonyok, de gyakran ott is, ahol mesterségesen kell kialakítani a víztározó biztonságos működésének a feltételeit. Nem hiszem, hogy részletesebben kellene elemeznem a víztározók létesítésének az okait, s a kedves olvasó műszaki jellegű leírást se várjon tőlem. Közismert egyébként is, hogy vízzáró gátakat elsősorban völgyekben kanyargó folyókra építenek, szilárd közetaljzatra telepítve, de ez sem szentírás. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy számos gátkatasztrófa olyan helyeken következett be, ahol látszólag ideálisak voltak a geológiai adottságok, és csak az utólagos vizsgálatok derítettek fényt a szerencsétlenséget kiváltó okokra. Az alábbiakban egy ilyen esetről lesz szó. André Coyne francia építész, talán az egyik legkiválóbb gáttervező szakember álmodta meg a Reyran folyócskára épített Malpasset völgyzárógátat. A 65 méter magas, 220 méter hosszú karcsú vasbetonszerkezet szép látványt nyújtott és sajátosan illeszkedett a római korból itt maradt építészeti emlékektől tarkálló táj képébe. Néhány kilométerre a gát alatt terül el Fréjus fürdövároska, amely talán nem olyan híres, mint a francia Riviéra másik két nevezetes helye: Saint Tropez és Cannes, de szemrevaló település. A malpasseti gátat az ötvenes években kezdték építeni. André Coyne kedvezőnek találta a környék geológiai adottságait, s a tüzetesebb elemzések is azt jelezték, hogy a gneiszből álló kőzetaljzatra nyugodtan építhetik a gátat. Már az építkezés befejezése előtt megkezdték az ivóvíztartály feltöltését, de ebben nincs semmi rendkívüli, hiszen időbe telik, amíg egy-egy hatalmas víztározó feltöltődik, addigra el is készülhetnek minden munkával. Esetünkben mintegy hat évig tartott a 25 millió köbméter víz összegyűjtése. André Ferro gátőr az építkezés megkezdése óta felügyelt a gát állapotára és 1959. december 2-án is háromszor végigjárta a gátat, nem lát-e valahol rendellenességet vagy szivárgást. Mindent rendben talált, így nyugodtan hazatért másfél kilométerre épült házába. Este 9 óra tájban két robbanást is hallott, mintha egy lökhajtásos repülőgép okozta volna. Rögvest kiderült azonban, hogy a gát szakadt át ilyen robajjal. A gátőr szerencséjére először a lökéshullám ért a házhoz, amelynek benyomta az ablakait és az ajtaját is. Ferro családjával együtt felszaladt a közeli hegyoldalra, alig negyed perccel azelőtt, hogy a hatálmas vízáradat szinte lesöpörte a házát. A mintegy 30 méter magas hullám alig négy perc alatt elérte Fréjust, ahol 396 ember vesztette életét a katasztrófa során. 143 ház rombadölt a Reyran völgyében, 850 épület megrongálódott. Az ókori romokat és maradványokat — köztük egy római arénát — szinte teljesen elsodorta az áradat, de a festői kertekből és gyümölcsültetvényekből sem maradt semmi, csak a sziklás anyakőzet. A nyomozás során kezdetben emberi mulasztásra gyanakodtak, de a vizsgálat bebizonyította, hogy a gátat jól tervezték és építették, anyaga még az előírtnál is szilárdabb volt. De utólag derült ki az is, hogy a gneiszközetben egy törésvonal is húzódott, s amikor a betongátra ránehezedett a víznyomás, az alapközet a törésvonál mentén elmozdult.- lacza -
