A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-14 / 37. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONORA Köhögés fojtogatott. A fiókban találtam orvosságot — ellenszerként pár cseppet elfogyasztottam belőle. Az influenzám még mindig bántott, nem voltam tökéletesen egészséges. Dühített a gyengeségem, silány ellenállóképességem. Ha ágynak dőlök, az asszony szolgálattevéseinek kiszolgáltatottjává válók, s ez nagyobb kínlódás, mint maga a betegség. A következő estig még elviseltem a fekvést, s arra gondoltam, hogy a náthalázam talán visszavonul. Este mégis orvoshoz mentem, aki orvosságot adott, és betegállományi igazolást irt. De még cudarabbul éreztem magam, noha derűsebb voltam. Az orvos közölte velem, hogy majd Luhačovicében gyógykezelnek. Az asszonynak ki kellett kérnie az adatokat a kórházból, ahol tavaly elfakadt a gyomorfekélyem. Az üzemi orvosnak efféle nyomtatványai nem voltak. Ezenkívül a betegállományi igazolást is el kellett juttatnia az inté: zetbe. S ez rögvest két szolgálattevés. Ha mindezt én intézem, akkor egy teljes napot veszítek. Viszont e szolgáltatásokért kénytelen voltam meghallgatni az előadását mindenféle dologról, ám leginkább arról, hogy kistehetségű vagyok. Tromfolva jelentette ki, hogy olvasta ám az újságban, hogy megróttak a forgatókönyvem miatt. Sőt, azt is hallotta, hogy egyáltalán nem tudok forgatókönyvet írni. Megjegyeztem, hogy ezt csakis én mondhattam, csakis tőlem hallhatta, hogy valaki ilyesmit állított velem kepcsolatban. (És én még abban reménykedtem, hogy a feleségem majd gyűlöli a szidalmazóimat, elítéli őket, helyette a szövetségesének érzi az efféle embert, aki „leleplezte" a csalásomat.) Hogy a lányom lelkileg ne bizonytalanodjon el, elmagyaráztam, hogy a határőrökről szóló forgatókönyvet egy értékelöcsoport elfogadta: külső lektorok, két igazgató és egy vezérigazgató. Viszont, amikor a rendező forgatni akart, valaki állítólag Prágából — azt mondta, hogy a határőrökről nem szabad filmet készíteni, ezért a cselekményláncolatot belterületre kellett áthelyezni. Máig is azon tépelödöm, hogy nem éppen a rendező ötölte-e azt ki, mert az eredeti forgatókönyvvel elégedetlen volt. Leginkább az dühítette, hogy a tiszteletdíj egy részét nem adtam át neki. Bizonyára azt akarta bizonyítani, hogy fösvény vagyok; de ö „segített", így jól jött neki, hogy átdolgozhatta a szöveget, leginkább akkor, amikor beleegyeztem, hogy egyedül is megteheti. Eszembe sem jutott, hogy ez újságtéma lehet, hogy ezáltal a vele interjút készítőknek rámutathat majd a forgatókönyv silányságára. A rendező azt bizonygatta, hogy a forgatás előtt szükségét látta a kiigazításnak. De vajon ... mit igazított ki ? S ha az újságok a forgatókönyvet szidják, akkor nem az enyémet, ami ismeretlen, inkább az övét, mely a forgatás alapjául szolgált ... Ezen túl — mondtam — a film a határőrökről nem is annyira rossz. Elviselhető. Egy közepes film. Mint a legtöbb film. S meggyőződésem, hogy nagyobb látogatottságom lesz, mint a jobb filmeknek. Ha ma díjazzák is az alkotásokat, a legtöbb jócskán a szint alatt marad. A díjazásokon különböző elképzelések és kritériumok döntenek. Ezenkívül egy lap sem lehet kiváltságos helyzetben. Elképzelhető, hogy egy másik lap majd jobbnak értékeli a filmet, s ha nem, akkor sem történik semmi, mert én nem vagyok valamiféle kezdő, akit megtörhet a kritikus hang, és nem azért írok forgatókönyvet, hogy megörökítsem a nevem a művészettörténetben, én nem pénzért írok forgatókönyvet, és így egyre megy, hogy hogyan kurtítják meg a gondolataimat. Az már a társadalom dolga, hogy mit csinál a végtermékkel, amit tőlem átvett. Ha a társadalom nem tud mit kezdeni a termékeimmel, akkor nem én vagyok megrövidítve, hanem ő, mert engem megfizet, és a pénzemet „ingyen" kapom, illetve zsákbamacskáért kaptam. Viszont e nagymonológ után elszomorodtam. Bizonyára már sohasem leszek ünnepelt. Valamikor azt hittem: leszek. Már régen át kellett volna törnöm. Vajon hol van a hiba? Egyáltalán mi a tehetség? Elolvastam a kritikát a forgatókönyvemmel kapcsolatban, és eltűnődtem, vajon mit véshetnék a szívembe. De semmi használható, semmi konkrétum, semmi diagnózis. Vajon kihez fordulhatnék, kiben bízhatnék meg? Ki mondja meg az igazat? Lehetetlenség, hogy mindig gyenge forgatókönyveket alkossak. Egyszer írnom kellene olyan forgatókönyvet is, amit minden rendező a magáénak tartana, amelyről regélnének, s amit könyvalakban is megjelentetnének. Úgy. Az értelmet kell marokba fogni, és elmerülni a lélek rejtelmeiben, és talán némi tehetség is találtaik... Fordította: Vajkai Miklós VOJTECH KONDRÓT Tartományok Szem tartománya az a hely ahonnan a vers útra kel Szív-tartományban megbotol ki társak nélkül vándorol Ész-tartományban mindenkor csupán csak egyes szám van Fül-tartományban a költeményem végére jártam Petiik József fordítása varga Erzsébet 4z arctalan Šibenikben, a Zrínyi-vár dombján láttam először. Lassan kaptattunk felfelé, te pizzát ettél, én fényképeztem a tengert, melyről aztán gyorsan kiderült, hogy nem is a Tenger, hanem a Krka folyó, de ez ma már lényegtelen, legalábbis elhanyagolható mozzanat. Furcsán vibrált a levegő, s én azt hittem, hallucinálok, mikor megjelent. Nyolckarú volt, akár egy indiai isten, ám arctalan, s megpróbált a mélybe lökni. Hiszen emlékszel: kövekbe kapaszkodtam én nem akartam továbbmenni. Mikor a zajos, s tán kapatos német turisták utolértek bennünket, eltűnt: nem elment, de elenyészett. Ha karomon a lila folt nem árulkodott volna hetekig e különös találkozásról, azt hittem volna: látomás volt, az ötvenfokos hőség gyümölcse. És tegnap újra megjelent. Krumplit pucoltam, énekeltem, s egyszercsak ott állt felettem nyolckarúan, arctalanul. Hanem ezúttal nem nyúlt hozzám. Sikoltottam — elenyészett, de a szarvasagancspáfrány, mely — mint tudod — konyhám szépe, fél órán át sárga volt... Április van, 1990 áprilisa. Remélem, nem ez az utolsó versem. Bizonyára meglátogat még: legalább egyszer.
