A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-14 / 37. szám

A csehszlovákiai magyarok fóruma

Lakatos tábornok hadiszállásán

Gondokkal terhelt időket éltünk. ..Ember arcú szocializmus", föderáció, akcióprogram, kölcsönös nemzetiségi harapdosások, újságbéli berzenkedések, terveink, elképzeléseink ismételt pallérozása, stb. — Megannyi fárasztó töprengés. A nyár derekán már mindenki pihenni vágyott.

Augusztus 20-án — végre valahára! — horgászni ment az egész család a jolsvatapolcai tóra. De útközben még felfutottunk a lehotai hegyekbe Szeberényiékhez, ök ott nyaraltak, vagy csak látogatóban voltak, már nem tudom. Máris a „helyzetre" terelődött a szó, a beszélgetés közben óhatatlanul felvetődött egy komor kérdés is: Moszkvának meddig lesz türelme...? De mint valami rémálmot, azonnal el is hessegettük a gondolatot; erőszakos beavatkozásra nem kerülhet sor! Nincs miért!

Még aznap este sátort vertünk a tónál, egy ingoványos, hideg helyen. Rosszul aludtunk, fáztunk. Valószínűleg ezért is már pitymallatkor talpon volt a család. Körülnéztünk, s csodák csodája, egyetlenegy horgászt sem láttunk a parton. Hat óra körül jött egy idős ember, ő újságolta: „obsadili nás Rusi". megszálltak bennünket az oroszok. Kinevettük, micsoda badarság ...! De bizony nem sokkal később mély bugással üzent az ég, és sűrűn jöttek a repülőgépek és a helikopterek. Ekkor ocsúdtam fel; hátha igaza van az öregnek ...! Gyorsan összepakoltunk, útközben még megálltunk Giccén, de az üzletben már nem kaptunk jóformán semmit. Pelsőcön az apósom a rádió mellett könyökölt. Keserűen fogadott: „úgy-e, megmondtam ...!".

Máig sem tudom megmagyarázni a bennem élő hitetlenséget, egyszerűen nem tudtam felfogni a valóságot. Ott ért a kijózanító ..főbekólintás". Szilice felől beszállt egy helikopter, forgott egy kicsit fölöttem, s elment. Néhány perc múlva visszajött a Sajó vqlgyén és szinte a jegenyéket sodorva keringett a Moszkvicsom fölött. Akkor vált bizonyossá bennem: tényleg igaz, megszálltak bennünket a testvéreink!

Másnap. 22-én, hajnaltól estig a rádiót hallgattam. Gyötörtek a súlyos kérdések; mi van?, miért?, hogyan történhetett meg ilyen balgaság ?

Hajnalban visszamentünk Nyitrára.

Már harmadnap mindnyájan összefutottunk. Az egész Pedagógiai Kar zsongó méhkashoz hasonlított. Elkeseredés és tanácstalanság az arcokon. Jellemző, hogy valamennyien tájékozatlanok voltunk. Mindenki mindenkit kérdezett. Számunkra, magyar tanárokra az volt a leglesújtóbb, hogy Nyitrát is i a magyar hadsereg szállta meg. Roppant kellemetlen helyzetben voltunk, szégyenkezve hebegtünk szlovák kollégáink előtt. Az egyik, akivel korábban éles nemzetiségi vitáink voltak, ránk is ripakodott: „hát most mutassátok meg. hogy milyen hazafiak vagytok.../"

Délután a Nyitran kávéház törzsasztalánál találkoztunk. Emlékezetem szerint kilencen voltunk, valamennyien barátok, a magyar tagozat tanárai. Keserűen néztük egymást, halotti torra emlékeztető hangulatban: ho- ,, gyan tovább?, mi lesz velünk?, mit tegyünk?

Mert valamit tenni kell! Mert „bűnösök közt cinkos aki néma"!

Valakinek az az ötlete támadt, hogy menjünk el a magyar hadsereg parancsnokságára, Lakatos tábornok hadiszállására, megtudni, hogy miről van szó, miért jöttek, hol az ellenforradalom? Némi vitatkozás után öten vállaltuk a „látogatást". Név szerint Kovács Zoltán pszichológus, László Béla matematikus, Révész Bertalan irodalomtörténész, Szeberényi Zoltán irodalomtörténész és én.

Taxival mentünk. Útközben szentül megfogadtuk, illemtudóan viselkedünk, fennhangnak nincs helye, csak kérdezünk és megmagyarázzuk a tévedésüket. (Hogy micsoda naivak voltunk, mi, „lentről jött", öntudatos kommunisták ...! Falusi parasztsarjadék.)

Nyitráról mintegy húsz kilométerre levő, már bekerített nagy mező kapujában bejelentkezünk: tanárok vagyunk, Lakatos tábornok elvtárssal akarunk beszélni. Az őrszolgálat telefonon intézkedett, s vissza-vissza jött hozzánk további információkért: hányán vagyunk, honnan vagyunk, mit akarunk ...?, stb. S végül a mezőn hemzsegő harckocsik valamelyikéből megkaptuk az igenlő választ; öt órakor fogad bennünket.

Még visszamentünk a városba, de pontosan ötkor már újból kilincseltünk. Vártak bennünket, katonai pontossággal folytatódott minden.

Fegyveres kísérettel betessékeltek bennünket egy ülésteremnek berendezett harckocsiba. Két-három tiszt sürgölődött körülöttünk, nagyon kedvesen, szívélyesen. Utána belépett egy derék, tömzsi, barna, szúrós szemű tiszt. Oláh ezredes (vagy alezredes?, a rangjelzéseken akkor sem tudtam eligazodni). Bemutatkozott, s közölte, hogy Lakatos tábornok elvtárs más fontos elfoglaltsága miatt nem jöhetett, elnézését kéri, s öt, mint politikai tisztet bízta meg „delegációnk" fogadásával.

(Zárójelben szabadjon megjegyezni, hogy megjelenésében nekem nem volt szimpatikus, tétovázva ült közénk, tiszti magabiztossága eröltetettnek tűnt, nem katonát, inkább valamiféle megyei „hamarjában bevonultatott" párttitkárt láttam benne. Lehet, hogy tévedek.)

Korábbi megegyezésünk szerint én próbáltam előadni kérdéseinket és kételyeinket. Valószínűleg ügyefogyottan, mert R. Berci barátom egyhamar átvette a szót, keményen: „hol van itt ellenforradalom?!". „milyen jogon törtek ebbe az országba?!", és utána kitört a pokol, mindenki kérdezett: „Micsoda testvériség ez!?", „ez a szocialista internacionalizmus?!", „mi közük az ember arcú szocializmushoz?!. „megismétlik Jugoszlávia terohanását a nemzetközi szerződések megszegését?!". „nem szégyellik magukat?!". „erre tanított bennünket Lenin?!". stb. Mindnyájunkból ömlött a méreg. Az egyértelmű tiltakozás, „menjetek haza!". Én a magyar hadsereg területi szálláshelyét fájlaltam: Micsoda bűnös felelőtlenség éppen a magyar és vegyes lakta területeket megszállni!, „hiszen önök elmennek, de mi. kisebbségi magyarok itt maradunk!. ha már muszáj volt jönniük, miért

nem mentek fel Ostrava vidékére ?!. mindennek mi igyuk meg a levét... ?"

Robbanásig feszült a légkör.

Oláh felugrott és keményen ránk szólt: „Elég! Azt kérdezik, hogy hol van az ellenforradalom ? Hát itt van!“ — és ránk mutatott. „Tulajdonképpen kik maguk?, mutatkozzanak be egyenként. . .!"

Megszeppentünk. Az volt az érzésem, hogy letartóztatnak bennünket. Sorban bemutatkoztunk. Származásunkkal kezdtük, elmondtuk, hogy mi is magyarok vagyunk, tanárok, publikáló értelmiségiek, stb. Én még azzal is eldicsekedtem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia aspiránsa vagyok. Hegedűs András szociológus a tanárom. Hát erre meg is kaptam kapásból a magamét: „Ezen nem csodálkozom, úgy is gondolkodik a dolgokról, mint Hegedűs...!"

Utána már csak az örökös „de miért, de miért?" következett kifogyhatatlanul. Nem kaptunk választ. Látták, bennünket nem tudnak meggyőzni.

Kigyulladt egy piros lámpa az ajtó fölött. Oláh azzal bocsájtott el bennünket, hogy nem értünk a politikához, sejtelmünk sincs arról, hogy Csehszlovákia milyen veszélybe hozta a szocializmus táborát.

Terepjáró kocsival vittek be a városba.

Némi megkönnyebbültség volt a szívünk-Sok mindenröL ami minket, csehszlovákiai magyarokat közelről érint és érdekel. Elsősorban anyanyelvűnk jogi használatáról gondolkodom. Ez most különösen időszerű. Igaz, ez a gondolat végigkísér egészen az eszmélésem kezdetétől, akkor ilyen nagy probléma ez nem volt, hanem immár negyvenöt éve szüntelenül él és dolgozik bennem, állandóan résen áll, felszínen van a sok-sok gondolat kavalkádjában, hogy minden mozdulatomat, tettemet kezdetben tudatosan, de ma már automatikusan meghatározta és meghatározza. Nem tudok és talán nem is akarok tőle szabadulni. Magamban hordozom, de azért minden év szeptemberétől a következő év június végéig ezt a gondolatomat megosztom az erre rászorulókkal. Szükségük van rá! Igaz, csak a munkanapokon találkozunk, de ez az idő, úgy vélem, elég a gondolatátvitelre. Átviszem a gondolatomat a kamaszkorúakra, akik az anyanyelvet grammatikai szempontból már többé, de inkább kevésbé sajátították el. S legyünk őszinték, a kamaszokat is foglalkoztatják bizonyos gondolatok, főleg azok, amelyek saját énjükkel kapcsolatosak. Nincsenek (vagy nagyon kevés azoknak a száma), akik a kamaszokkal, a serdülőkkel elbeszélgessenek.

Amikor elhatároztam, hogy leirom gondolataimat (három hónapja kértek fel rá), úgy döntöttem, hogy tagoltan, nem egyfolytában fogom írni, hogy áttekinthetőbb legyen, hogy jobban, könnyedébben olvassák el a tisztelt olvasók. S mit tapasztaltam? Azt, hogy ha nem szakítom meg ezzel a kis kitérővel, bizony egyfolytában végigszáguldtam volna

ben; legalább alaposan megmondtuk a magunkét. És jó, hogy nem csuktak le bennünket.

Még aznap este megírtam egy nyilatkozatot. Frissiben Szeberényi Zoltánnal újrafogalmaztuk.

Szeptember ötödikén a főiskola aulájában, a megszállás elleni nagygyűlésen felolvastam. Bizonyságként: íme ez a véleményünk, ezek vagyunk! Nem hőstett, csak becsületmentés volt e makacs tiltakozás.

KARDOS ISTVÁN

(Megjegyzés; a sors iróniája, hogy sem ezt a „látogatást", sem a Lúőan elleni JUGYIK- nyilatkozatot, sem az államjogi rendezésre, a föderációra tett javaslatomat, sem a Mács József szerkesztette „Fórumban" közölt tüskés cikkeimet, sem a Dobos-féle kormánytanácsbéli szereplésemet, stb. soha senki az égvilágon nem vetette a szememre. Ez év februárjában tudtam meg végre későbbi sorsom „hivatalos" indoklását:.......vylučujeme .... pretože v roku 1968 bol pasívny, nestaral sa len o výučbu", azaz, passzív voltam 68-ban, csak a tanítással törődtem.

Istenem, micsoda ikertestvér a bűn és a gyávaság! Bár ki tudja, hogy az „ítéletet" hányszor fogalmazták át a széljárás rendje szerint...? Mindegy. A tények makacs dolgok!) KI.

a papíron. Pedig tudom, hogy egy kis megállóra szükség van, hogy az olvasó is ráálljon arra a gondolatsinre, melyen e sorok írója halad. De térjünk ismét vissza az eredeti gondolatra, az anyanyelv jogi használatára.

A gondolkodásátvitel nagyon szükséges, különösen a fiatalokkal való kapcsolatnál. Mert tudatosítanunk kell, hogy az anyanyelv használata nyelvi szempontból egészen más, mint az anyanyelv használata szempontjából. Most ez az időszerű. Mire ez az írás megjelenik, talán a nyelvtörvény is elkészül, reméljük, hogy számunkra elfogadható tartalommal és formában. Pillanatnyilag a konstelláció olyan, hogy ismét vissza szeretnének"*kényszeriteni bennünket a negyvenöt-negyvenhetes évekbe az akkor élő „politikusok" mai utódai. Akkor gumibotos ütlegelésre vagy pénzbírságra ítéltettek azok, akik megszólaltak Pozsony utcáin magyarul. (Hűha, de tolulnak a gondolataim.) Igaz, akkor is voltak bátrak, akik bizony beszéltek magyarul, s akkor is voltak gyávák, akik némák maradtak. Akkor is, most is használtuk és használjuk anyanyelvűnket. Nem úgy, mint azok a magyar szülők és gyermekeik, akik a ligeti betonrengeteg kockalakásaiban mernek csak magyarul beszélni, a lépcsöházban egyáltalán nem szólalnak meg, nem mernek megszólalni magyarul, mert félnek. Ez van! De a természetben nemcsak nyulak, nyulacskák vannak, hanem oroszlánok is. Anyanyelvhasználat jogi szempontból! — ezért harcolnak a mi oroszlánjaink. Segítsük őket azzal, .hogy tisztességesen, kultúráltan beszéljünk mindenütt anya-Miről gondolkodik éppen?

6