A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-07 / 36. szám
végre megillető helyére — a múzeumba. A Majális balsikere elkedvetleníti alkotóját s csalódottan vonul vissza ősei birtokára, a jernyei kastélyba. Itt megnősül — ekkor és itt keletkezik a már említett Lilaruhás nő, de a vidéki elszigeteltség elbizonytalanítja s egy huzamosabb bécsi tartózkodás sem hozza meg a várt eredményt. Ez a mélypont, s mintegy évtizeden át ecsetet sem vesz a kezébe és „csak" gazdálkodik. A századvégi milleniumi lázas készülődés és végre a Majális kedvező fogadtatása rázza fel művészi tetszhalálából. Felismerik végre korszakos jelentőségű tevékenységét s a fiatalabb generáció benne látja elődjét és példaképét. Divatos kifejezéssel élve — rehabilitálják. Ennek eredménye, hogy a Budapesti Képzőművészeti Főiskola igazgatójává nevezik ki s ezt a tisztségét egészen haláláig tölti be. Közben az ecsetet is újra kézbeveszi, s bár ez a kései periódusa, melynek tematikája elsődlegesen a tájkép, már nem olyan zseniális mint a kezdeti, most is remekművek sorát örökíti meg a vászon. Ekkor festi, mintegy kivételként — bár a táj ezen is ott van — híres Bőrkabátos önarcképét is, melyet a firenzei Ufizi képtártól kölcsönöztek e kiállításra. De ugyancsak az Uffzi tulajdonát képezi szintén kiállított képe — Rózsa, a művész leánya. Gyűjteményes kiállítása Budapesten, de Münchenben is századunk első évtizedében volt, miután 1900-ban a párizsi világkiállításon ezüstérmes lett. Ez a mostani kiállítás hát rendkívüli jelentőséggel bír, mert mind tartalmilag, mind méreteiben és gazdagságában minden eddigit felülmúl. Végigvezeti látogatóját s átfogó képet nyújt az egész Szinyei Merse életműről. Kronologikus sorrendben az ifjonti rajzoktól kezdve a nagy alkotásokon és a hozzájuk készült vázlatokon át — a Majálishoz készült mintegy tiz vázlat iskolapéldaként szemlélteti a mü végleges kialakulását — utolsó alkotásáig, szinte minden jelentős müvét felvonultatják, magántulajdonosok, hazai és külföldi képtárak jóvoltából. A kiállítás teljes címében az utolsó két szó az, mely a kivételes gazdagságú tartalom mellett tovább növeli a tárlat értékét és teszi izgalmasan tanulságossá. Mert hát az „és köre" mögött az rejlik, hogy a központi személy alkotásai mellett kortárs művészek vásznai Corot-tól és Courbet-tól kezdve Benczúr Gyulán át a nagy barát Mednyánszky Lászlóig — is itt vannak azzal a céllal, hogy szemléltessék a kölcsönhatásokat. így roppant érdekes figyelemmel kísérni, ki kire és milyen mértékben hatott. Az igen nagy érdeklődést kiváltó és roppant fajsúlyos kiállítást maga a Mester dédunokája, Szinyei Merse Anna műtörténész rendezte, páratlan ötletgazdagsággal és szuverén hozzáértéssel. VARGA JÓZSEF HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV Pavič: Kazár szótár „E könyv jelenlegi Írója kezeskedik olvasója előtt, hogy nem hoz rá halált a könyv elolvasása, miként elődjére, a Kazár szótár 1691. évi kiadásának olvasójára hozott, amikor e könyvnek még élt az első szerzője. A jelzett öskiadás ugyan némi magyarázatra szorul, a terjengösséget kerülendő, a lexikográfus készséggel megalkudna az olvasóval: e megjegyzések írásának vacsora előtt lát neki, az olvasó predig olvassa őket ebéd után. így az éhség tömörségre kényszeríti majd az Írót, a jóllakott olvasónak pedig nem tűnhet túl hosszúnak a bevezető". Vagyis arról van szó, hogy e pár sorból többszörösen is kitűnik, hogy az Író és olvasó, könyv és fogyasztó többszörösen is keresztezik egymást. így van ez persze, bevallottan vagy bevallatlanul valamennyi könyv esetében, Pavič azonban épp erre a „trükkre" építi föl „regényének" témáját és mondanivalóját. Nem szabadalmazhatóan önálló felfedezésként természetesen, e trükknek olyan elődei vannak, mint Poe vagy Borges s már jó értelemben vett „plagizátorai" is, már ami a szótár-regényt illeti, lásd Temesi Ferenc Por című regényét. Vörös könyv — Zöld könyv — Sárga könyv. Az első alcíme: A kazár kérdés keresztény forrásaiból, a másodiké: A kazár kérdés iszlám forrásaiból, a harmadiké predig: A kazár kérdés forrásaiból. Mindez megfejelve Elöljáró megjegyzésekkel, két appendixszel, valamint Záró megjegyzésekkel e szótár hasznosságáról. De kik voltak a kazárok? Nekünk magyaroknak kevésbé kell bemutatni őket, mint más népek fiainak, hisz a magyar nép kialakulása sokszorosan összefügg a kazár birodalommal, melynek „alattvalói" voltak, s épp az ellenük való lázadás következményeként váltak alighanem önálló néppé. De hová tűntek a kazárok? A föld nyelte el őket. Elsősorban ez teszi oly rejtélyessé őket, meg az, hogy egyik napról a másikra áttértek a zsidó hitre. De sok más titok is lappang a kazárok körük, épp ez teszi izgalmas olvasmánnyá s világirodalmi sikerré a kiváló szerb Író eredetileg 1984-ben megjelent szótárregényét. „Kazár szótáram bőséges történeti anyagot tartalmaz. Gyakran faggatnak arról, mi a hiteles belőle, s mi nem. Meddig terjed a történeti, s honnan kezdődik a képzeletbeli? Einsteint parafrazálva azt mondhatnám: ami belőle a valóságra vonatkozik, az az utolsó betűig a képzelet terméke, ami viszont nem a valóságra, az színigaz" — vallja a szerző müvéről. S önmagáról a következőket írja: „A Kígyó jegyében született, a Hegy havában (1929. október 15-én). Agresszivitással határos harciasságát lefegyverző álarc mögé rejti". Hogy valóban így van-e, nehezen dönthetjük el. De hogy izgalmas s ugyanakkor irodalmi szempontból is színvonalas könyvet irt, az biztos. Százezer szavas lexikonregényét Brasnyó István fordította kitűnően magyarra. (cselényi) Esterházy Péter: Hrabal könyve A főhős az író felesége: Anna (aki beleszeret férje cseh kollégájába, Hrabalba) s akinek ürügyén egy család és sorsok keresztmetszetéből a közös kelet-európai sorshoz vezeti az olvasót. A történet mégis nehézkesen indul, gyors képek villannak föl: az Úristenről („Az Isten nyelve tehát az önszeretet nyelve ...), és két angyaláról (Csocsó és Balázska, akiknek az a szerepük, hogy megakadályozzanak egy angyalcsinálást, s azontúl, hogy módot adjanak az írónak egy örök kérdésre: „... mi lesz ezzel elfuserált teremtett világgal?") és egy városka fejlődéséről. Ziláltnak, szétszóródottnak tűnik a kezdet, és csak a vége felé válik összefogottabbá. De talán a téma. az elmúlt negyven év tragikomédiája igazolja ezt a hullámzást. Közben megteremti a blues hangulatát, s a fájdalom mély emberséges hangjait, s megtörténik — talán kicsit későn — a csoda, a szöveg letisztul, ami az elején irónia, és itt-ott felcsillanó humor, az a végére keserű gúny és csöndes, döbbent, tiszta szomorúság. „Negyvenezer hercegprímás, herceg, gróf és báró, akik születésüknél fogva csepeli vasmunkásoknak álcázzák magukat, kenyérrel a hónuk alatt megtámadták a békésen lövöldöző ávósokat." Nyelvi szempontból is hanyag és elnagyolt a kezdeti rész. Különböző nyelvi rétegből szinte válogatás nélkül használja a szavakat („nem akarta érteni a romlás, az anarchia, a konfúzió, a káosz kétértelmű laudatióját", „De jó segge van!") Hangulatkeltő elem? Kellemetlen hangzású jelzős szerkezetek is zavarják a befogadás készségét és vágyát, úgy érzem. Például: „a tárgyak gáncsai". Az is megütött, hogy a teljesen elvont fogalmakat tartalmazó szövegrészek között váratlanul rengeteg tárggyal találtam szemközt magam : lámpa, tányér, evőeszköz, asztal, újság, könyv... ezek a furcsa aránytalanságok a teremtődő hangulatot zúzták szét, de hadd tegyem hozzá megintcsak: az elején. Azonban azt, hogy ö, Esterházy, a nézőpontváltás mestere, ebben a művében is profi szinten bizonyítja. („Az író egyfelől úgy érezte, nagyon jól érti Hrabalt, és ebben talán még nem volt hiúság, megállapította hogy meglehetősen különböztek egymástól. Konkrétan: mindenestül. Mint két tojás, úgy különböztek." (Ugyanakkor zavarban vagyok, mit képvisel az Úr? Lehetne egy társadalom, egy rendszer, vagy csak az ember megalkotott hite, téveszméi, amihez ha lassan valóban felnő: ......legenda, mely szerint az ulmi templomtorony tetején volna a legközelebb az Úristenhez. Meséltek a nagyravágyó Jakob Stiegerröl is, Lépcsős Jákobról, a pallérfiúról, aki okvetlenül ott a kart lenni a torony befejezésénél — közel az Istenhez! — és azután az egész város szeme láttára leesett onnét. Az Úr szerette Ulmot. De nem szerethette az ifjú Jákob arcát abban a pillanatban, amikor annak keze, a görcsös szorítást feladva elvált a kőcsipkétől, azaz zuhanni kezdett. Ez az arc nem a rémület arca volt, és nem a nagyravágyásé, ez az arc a csalódottságé volt, az ürességé és így a gyűlöleté." Az Úr képviselné mindig az éppen fennálló rendet? „Nem volnék meglepődve, ha az atommag közepén leptonok dicsénekétől övezve az Úristen gubbasztana." (Jákob — a mindig éppen fennálló rend, rendszer ellen lázadó emberi magatartás jelképe? Azt jelenti-e, hogy mindig lesznek akik elindulnak felfelé a lépcsőn, de azok zuhannak a legnagyobbat... Esterházy sok tekintetben bizonytalanságban hagy bennünket a gyors, és itt-ott cél nélkülinek látszó változásokkal; a képek, a gondolatsorok összetorlódnak, és a várt egység helyett egy hatalmas kuszaság, mint a Duna, szép, szép folyó, de áradáskor rengeteg mocskot is magával sodor, ezzel együtt még mindig szép, csak az a baj, hogy a gyönyörködni vágyót a forró indulatok vagy megnyugvás, megtisztulás helyett a folyó szennye lepi el, na és persze ... a szeretet eziránt a könyv iránt. Mert igaz, hogy ez egy profi író nem-legjobb müve, de talán a múlt még túlságosan élő, talán túlságosan jelen van a mindennapjainkban ahhoz, hogy letisztultán, felülről nézve lehessen beszélni róla, így ez a mü nyersanyag csupán. De mégis fájóan igaz illúzióját tudja adni annak, hogy a végesség döbbenetével a szívében, de közben egy fiatal Jákob-nemzedék mégis elindul fölfelé a tornyon újra ... Korber Alica A király esküje (Történeti balladák, históriás versek) A középiskolában valaha így tanultuk: A ballada nem egyéb, mint tragédia dalban elbeszélve. E drámai-lírai-epikusi műfaj különösen a múlt század költőinél volt divatos, tulajdonképpen ekkor keletkeztek a legszebb, legidőtállóbb müballadák. Mondanunk sem kell, hogy Arany János volt a legnagyobb mestere, de Petőfi, Vörösmarty, Tompa, Szász Károly, Bajza József és a többiek sem idegenkedtek a tömör, emberi tragédiákat megjelenítő, vagy ellenpárjától, a tréfás hangulatú, emberi gyarlóságokat kigúnyoló műfajtól. A müballadáknak is a csodálatos magyar népballadák voltak az ősei, ide nyúltak le a köttök, amikor új és új balladával lepték meg olvasóikat. A huszadik században lassan kikopott a költők érdeklődési köréből, az újabbak közül Kiss József írt feltűnést keltő balladákat, majd Sinka István vitte győzelemre a modem balladairást. (Anyám balladát táncol stb.) A többi költőnél alig — vagy csak szórványosan — találunk balladát, románcot, A csehszlovákiai magyar irodalomban is jelentkezett ez a műfaj, Bábi Tibor művelte. A király esküje című, történelmi balladákat tálaló könyvet Károly Márta hozta tető alá, ö válogatta, gondozta a szöveget, írta a jegyzeteket. „A magyar nép múltjáról: a honfoglalásról és a tatárjárásról, a török időkről és kuruc korról, az 1849-es szabadságharcról, nagy királyainkról és legendás hősökről, bátor asszonyokról, emlékezetes történelmi személyiségekről és véres csatákról szólnak a kötetbe gyűjtött történelmi balladák, legendák és románcok — ahogy a XIX. század jelentős művészei és kisebb költői megénekelték" — írja a könyv szerkesztője. Megtalálhatjuk a balladáskönyvben Petőfi: Kun László krónikáját. Arany: Rege a csodaszarvasról című versét, Vörösmarty: Búvár Kundját, Szász Károly: Hunyadi Lászlóját, stb. A legtöbb ballada, számszerint 15, Arany tollából való. A Szépirodalmi Könyvkiadó és a Madách gondozásában megjelent balladáskönyv a legszebb, és hiszem, a legolvasmányosabb könyvek közé tartozik, nagy gyönyörűséggel forgathatják mind a fiatalok, mind a felnőttek, s megismerkedhetnek történelmünk egy-egy homályba vesző epizódjával, mondájával, legendájával olyan formában, ahogyan azt legnagyobb költőink érezték, elképzelték, zengő szavakba foglalták. (Dénes)
