A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-07 / 36. szám
A táborozás egész ideje alatt a ga/ántai gimnazisták szolgáltatták a zenét Pár nagyszerű nap története Osztályunkban immár hagyománnyá vált, hogy nyaranta elkerekezünk a nagyfödémesí nyári művelődési táborba. Tavaly hőn szeretett tanárunk. Kovács László előadása volt a csalétek, de mivel a nyelvi vetélkedőn is részt vehettünk, Így nagyon jól éreztük magunkat. Érkezésünk estéjén Görföl Jenő rövid bevezetője után Rózsa Ernő, Varjú János és Berényi József képviselő urak Jövőnk, a tét címmel pár mondatban ismertették pártjuk, illetve mozgalmuk tevékenységét. Az izgalmas vitát a Galánta táncegyüttes jókedvű táncháza követte, ahol mindegyikünk kellemesen elfáradt és a finom zuhany után gyorsan bebújt a hálózsákba. Reggel aztán kiültünk a sátrak elé, az összecsukható asztalra kipakoltuk a paprikát, paradicsomot, pástétomot, kenyeret, s jóízűen nekiláttunk a reggelinek. Nagyokat köszöntgetve a szomszédoknak, hangos zeneszó mellett gyorsan lecsúszott e pár falat. A délelöttöket általában olvasással, levélírással töltöttük. A klubhelyiségben mindig játszottak a zenészek, s jól megfértek velük a Oszlopfaragás. A képen Mazuch Ferenc pittyegö számítógépek. Volt, aki egész délelőttiét a képernyő előtt töltötte, megpróbálva elérni a legmagasabb pontszámot egy-egy játékban. Néhányan rajzolgattak, s akadt olyan is, aki megfelelő ambíciókat érezvén magában, a kopjafa — vagy inkább tábori emlékoszlop, hisz nem temetünk senkit — faragásában segített. Ha kisütött a nap, máris futottunk a strandra, néhányan a szaunát is kipróbálták. A délutáni programokon szinte minden táborlakó részt vett. Nekem a legjobban Marczell Béla néprajzos és Zsidó János plébános úr előadása tetszett. A jeles napok bibliai magyarázatára nagy szüksége van a fiataloknak, nem beszélve arról, hogy a hozzájuk fűződő népszokásokról már vajmi keveset tudnak. Sajnos, nem volt idő mindet elmondani... Érdekesnek bizonyultak a szórványmagyarságról szóló beszámolók. Az elsőt csütörtökön este hallhattuk a klubhelyiségben, miután visszatértünk egy magasztos hangulatú csodálatos templomi hangversenyről. Győri Nagy Sándor a burgenlandi magyarok életéről mesélt, az előadást érdekes hang- és képanyag egészítette ki. Az esti órákban videófelvételeket láthattunk a szlovák és a magyar nép együttéléséről. Pénteken Halász Péter diafilmekkel is tarkítva a moldvai csángók életét, napi munkáját, szokásait mutatta be. Megtudtuk, hogy honnan ered a csángó név, hogy a csángók többsége a mai napig népviseletben jár, sőt, régies nyelvezetű beszédükből is kaptunk ízelítőt. Szombaton a Veszprém Megyei Művelődési Központ színjátszói szórakoztattak bennünket. Egy kis pajzán történetet adtak elő, kár, hogy nagyon rövid volt. Vasárnap délelőtt zárt a tábor. Úgy köszöntünk el egymástól, hogy Jövőre, veletek, ugyanitt! Remélem Önök is kedvet kaptak és legközelebb velünk táboroznak Nagyfödémesen. KÁDEK KATA Fotó: Görföl Jenő Esther, most kék virágot küldenék, kéket amilyen most az őszi ég, kéket, mint bőrön átsejlő erek, kéket, mint a holdbéli emberek, kék virágot küldenék most csokorral. A hűség kék színét üzenném, Esther, üzenném, tudom: a Föld nem ereszt el és mindent veszít, ki csak egy színt veszt el, egy táj színét, egy drága táj színét . . Esther, a vers címzettje unokanövérem. A költő Bóka László. Ha már e kulturális hetilap hasábjain helyt kap a neves magyar költő és irodalomtörténész 1939-ben megírt szívszorító üzenete Pestről Pozsonyba, úgy szabadjon magyarázatként korképet adnom, s emberi kapcsolatukról is szólnom. Ez utóbbit azért is tartom fontosnak, hisz napjainkban majd ugyanúgy tombol a hamis nacionalizmus, mint akkortájt, s mégis voltak a „hadba buzdító nációk" közt emberek — nem kis számban —, kik minden idegszálukkal a megértés szellemét kívánták terjeszteni. A közelmúltban Párizsból nem várt küldeményt kaptam, Picasso alkotásainak gyűjteményes kiadványát. Akkortájt ünnepelte a család unokanövérem kerekre növekedett születésnapját. Tudom, hölgyek esetében nem illő számokat idézni, így csak annyit: 1924-ben, egy esztendőn át korrepetitorom volt, az akkor érettségiző város-szépe. Úgy éreztem, születésnapi megemlékezésként találóbb ajándékkal nem lephetném meg, mint a Picassokönywel. Esther neves festöművésznő lett, aki a húszas évek végén Párizsban lépett frigyre a festészettel, ott szívta magába a tudás, gondolkodás, magatartás, emberség azon csodálatos és tudatos szellemi gazdagságát, amelyet „européerség"-nek titulálunk. S mi, közép-európaiak mostanság oly nagy áhítattal szeretnénk azonosulni a humanizmus és demokrácia eszméjével, ugyanakkor a mulasztottakat magunk és utódaink számára bepótolni, egyszóval: európaiakká válni kívánnánk. Esther Párizsból szülővárosába visszatérve alkotásaiban nagy ihletettséggel, páratlan tehetséggel varázsolta harmonikus egységbe a Duna- és Szajna-parti művészi kifejezési formát és csakhamar a hazai, de egyben a közép-európai képzőművészet jelentős személyiségévé érik bátor, merész, hagyomány-, konvenciómentes művészi vallomásával. Férjével, dr. František Šimer cseh orvos docenssel, az egykori Duna menti koronázó város, sok nemzetiségű intellektuális köreinek életében figyelemreméltó szerepet töltenek be. Ebben az időben Abonyi Magda, Peéry Rezső, neves szlovákiai magyar literátor, később Emil Stefan pozsonyi tévéigazgató felesége révén Šimerék kapcsolatba kerülnek Bóka Lászlóval és olasz származású feleségével. Gyakran jönnek össze, sőt Bókáék Esther műtermében is megfordulnak. Ám mind jobban közeleg a vihar korszaka, döbbenetesen terjednek a láz dó és lazító jelszavak, német, szlov; magyar szólamok egyaránt, így bár a né nemzetiséghez is szoros rokoni kapcso tokkal fűződnek, a Šimer-házaspárt is dözőbe veszi a Pozsony utcáit is betö rossz emlékű követelmény: „Češi peši Prahy!" Visszatérnék a Picasso könyvre és a Bó versre, majd még idézném miként fog mazta meg Esther „ars poeticáját": — Nem tudod elképzelni, mily örörr szereztél Picassoval — igy a reflexió. Po pás ajándékod értékes kiegészítése let’ Mesterrel foglalkozó gyűjteményemTM Picasso mindig is elbűvölt, mióta cs ismerem fascinált. Tanulni tőle — tan ni? —, nem lehet semmit, de képein látványa annál inkább visz el a telj művészi szabadság felismeréséhez. Mü\ szete szinte már veszedelmes öntisztuk hoz vezet. — Ami Bókáékat illeti, ők az első pil nattól elnyerték rokonszenvünket és ér: sem szerint ez fordítva is így volt. Besz getéseink művészeti és irodalmi témák érintettek, de természetesen kitértünk világpolitikára is, hisz a helyzet akkoribj már veszedelmesen robbanékony va Abban az időben férjemmel már döntc tünk távozásunkról: Plzehbe megyür A
