A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-31 / 35. szám

Magyar égtájak

••• Ülsz a szobában fásultan és kimerültén, mint az utóbbi időben oly gyakran, mozdulatlanságba zárkózottan. Öregnek, fáradtnak érzed magad, elkopott, kiégett roncsnak, az idő zátonyain fennakadt hordaléknak. A csend nehézzé válik körülötted, fejedre ólommadár telepszik. Szabadulnál tőle, elhessegetnéd, felednéd ronda ábrázatát: képtelen vagy rá. Bármi érdemlegesre gondolni is. Testi-lelki tespedtséget érzel, tehetetlenséget, menekülésképpen az elmúlt naphoz folyamodsz. Gyámoltalan szabadulási kísérletként, mint pléhdoboz-automata. felsorolod magadban nehézségeit, a sebeket, amiket kaptál, a kihagyott lehetőségeket, elszalasztott alkalmakat, veszett iramban hajtod az agyad, újabb és újabb, semmire sem jó gondolatokra sarkallod, mindent megteszel, hogy ámítsd magad és rá ne jöjj, horpadt és féloldalas gondolatsorod nem

vezet sehová, megint csak reménytelenül és kiálhatatlanul áltatod magad.

Hirtelen ijedtség fog el, a gondolatsor valamely hazug zátonyon megfeneklik és te egy kétségbeesett mozdulattal a rádió kapcsolója felé nyúlsz. A kis doboz, mint mindig, most is segít: rég ismert, nyúlós Bee Gees — szám úszik feléd, körülölel, beburkol és te hálásan átadod magad neki, teljes erőddel igyekszel rá koncentrálni, emlékeid árjába vetni magad, menekülni a már-már feltörő felismerések elöl. Állapotod azonban túlontúl felzaklatott, itt a Bee Gees sem tud egyik pillanatról a másikra csodát tenni. A nosztalgia, amely eddig mindig oldott valamit hangulatodon, most nem segít, fokozza depressziódat, beszorít a karosszékbe.

Rá kell jönnöd, az emlékezés önmagában nem megoldás, ma valahogy vészesen nyitottnak, s mint ilyen, védtelennek és kiszolgáltatottnak érzed magad. Minden impulzus, minden gondolattöredék fáj, ótvaros üledéket tép fel a melledben. Abbahagynád ezt is, hiába. Agyad, ez a kiszámíthatatlan, idomíthatatlan szörny nekiiramodik, s a prédára éhes vadállat lendületével söpör el minden ellenállást.

Tizenéves önmagadat látod, ugyanazt a Bee Gees-számot hallgatja, a teste ütemesen ring a dal ritmusára, a szeme ég, terveket sző és álmodozik. Nem mosolyodsz el a látomáson, cinikus gondolataidat csírájukban elfojtod. Figyeled, ahogy tinédzser-magad álomszép hippi kolóniáját tervezgeti, kiszolgált sertésólakból és vérszegény fantasztikumokból építve fel világát, ahová a nagyvilág jobbik felét engedi csak be és ahonnan hite szerint felráz és megvált majd mindenkit.

Nem legyintesz, figyeled a képsort, észleled, a fiú képzeletben a Woodstock-i százezrek között jár, elképzelt paradicsomában, őrjöng a dal parancsára, megváltást hirdet és osztogat és valakitől elveszi a heroinos injekciót. A Bee Gees-szám hatalmasan hömpölyög és te ahelyett, hogy eleresztenéd

magad, egyre reménytelenebb görcsbe merevedsz s csak kétsornyi versre vagy képes gondolni: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedéit éhezőket..."

Betöltenek a gingsbergí sorok, egy pillanatra még meg is nyugtatnak, mindenesetre átmenetileg megakadályozzák, hogy arra gondolj: negyven fölött is megmaradtál kiforratlan és pubertás álmodozónak. Elképzeléseid kusza rendszerében a racionális meggondolások mindig is valahol a főágon kívül rekedtek, s ma már hiába keresnéd őket akár a visszamenőleg érvényes rehabilitáció ígéretével is, tehetetlen belsőd viszolyog az újtól, képtelen lenne arra, hogy bármit, ami eddig távol állt tőle, akár részlegesen is megemésszen.

Ülsz a szobában és arra sem vagy képes, negyven megélt év után, hogy végre felmérd

terjedelmeidet. Az irányok, indíttatások elvesztették eredeti tartalmukat, az eltérítő mérföldkövek kikerülhetösége máig tabu számodra. Jelenleg, úgy érzed, kizárólag a szoba szemben lévő falának van értelme, az határoz meg ebben a pillanatban mindent, ami lehetséges és elérhető a számodra. Mondhatnád, a körülmények alakulása folytán mindig is a falaknak, az eleve érvényes meghatározásoknak, határvonalaknak volt értelme számodra; ez azonban, érzed, így leegyszerűsítve, hazugság volna. Pontosabb, betájolóbb meghatározásra pedig sejted, ma részedről nem telik.

Talán, ha volna egy társ, talán, ha valaki melléd állna, jut eszedbe egy értelmetlen gondolat-torzó, azonnal elveted. Ismered keménységed, dacosságod: segítséget mástól el sem fogadnál. Egyedül maradtál, ez számodra az egyedüli érvényes realitás, másra nem, csak magadra támaszkodhatsz. Menekülsz inkább, elfutsz a gondolat elöl.

Néha kinyílik az ajtó, gyerekeid néznek be hozzád. Beszélsz velük, mint idegen szobrokkal, kapcsolatotok egymáson kívül rekedt világok koldus alagutak csupán. Tudatosítanád, két szép tizenéves gyereknek vagy az apja, hiába: hozzájuk, bár a szó szoros értelmében az öledből nőttek ki, egyre kevesebb a közöd, tehetetlenül csupán tudomásul veheted, napról napra erőteljesebben, befolyásolhatatlanabbul élik életüket, egyre idegenebbül, s a te segítségedet egyre kevesebbszer igénylik. Az érzések, kötődések, amelyek számodra oly fontosak voltak a talán még ma is, nekik már egyre kevesebbet, majdhogy semmit nem jelentenek. Életetek menthetetlenül egyre különbözőbb koordinátarendszerek felé sodródik, melyek nemhogy közelednének, egymásba tépve, egymást taszítva, a még meglévő szálakat nap mint nap rombolva, végzetesen távolodnak egymástól.

Tudod, gyerekeid is érzik ezt. Mostanában nap mint nap szembekerülsz ezzel a ténnyel, fiatalkori elképzeléseid, fellángolásaid csődjével. A nagy fogadkozásokéval, a komolyan

gondolt tervekével, többek között gyerekeiddel kapcsolatos elgondolásaid megsemmisülésével is: hogy faragod majd őket a saját képedre, hogy öntesz valamit beléjük abból a belső masszából, amit te felmenöági kötődéseidnek köszönhetően oly kitörölhetetlennek és meghatározónak érzel magadban. Kénytelen voltál rájönni ismét, az élet itt is ridegen elment képzelgéseid mellett, tudomásul kellett venned, hogy gyerekeid genetikai adottságaiknak és ezer más torzító hátásnak engedelmeskedve nőttek olyanná, amilyenné, s hogy ebben a máig tartó folyamatban a te hatásod egyre jelentéktelenebb.

Rá kellett jönnöd, épp abból, amit a legfontosabbnak tartottál, érzés- és értékrendszeredből, kötődéseidből tudtál a legkevesebbet átadni gyerekeidnek. Nem a szabványos generációs problémákról beszélsz most, azokat úgy-ahogy megoldottnak tea S>

kintheted; másak a belső támpontjaitok, más az alapszókincsetek. Számodra az otthon máig is az Ipoly mente, számukra a Cseh-Morva-fennsík. A te pilléreid A Pál-utcai fiúk, az Apostol, az Egri csillagok, az övék a Psohlavci, Babička, Janó. Ha te azt mondod, Szent István, ők azt válaszolják. Szent Vencel, IV. Károly. Gárdonyira Némcovával, Nagy Lászlóra Párallal felelnek. És tanácstalanul néznek egymásra, ha azt mondod nekik, kaláka.

Nem tagadhatod, az utóbbi időben egyre erőteljesebben foglalkoztatnak ezek a gondolatok. Idősebb lettél, hajlamosabb a nosztalgiára, talán kicsit már szenilis is vagy — tennéd újra félre a kérdést, valami belső polipkar szorítása azonban nem engedi. Hibás vagy, érzed a felelősséget, hiába próbálod megkerülni a gondolatot; nem mersz arra gondolni, hogy valamikori szerelmedet okold ezért az állapotért.

Ülsz a szobában, érzékeled a dalt és arra gondolsz, pillanatnyilag ennyi, ami megmaradt neked. Szuverenitásod utolsó foszlányai, elképzeléseid megmaradt rongydarabkái. Már érzések nélkül gondolsz arra, hogy egykor valamiféle teljesség felé törekedtél.

Egyedül maradtál. Tudod, az életed kulcsmondata, ez határozza meg viszonyaidat, ez kapcsolataidat, lehetőségeidet is. Amióta a feleséged meghalt, egyre többször vagy kénytelen ezt tudatosítani. Az emlékét még hordozod magadban, a csupaszeretet kis asszonykáét, a mosolygós, nyitott, mindent feláldozni képes társét, de már vele kapcsolatban is egyre gyakrabban kapod azon magad, hazugságokba csomagolod az emlékeidet, szépitgeted őket, festegeted elképzelt boldogságotokat is, hogy a történtek legalább így, utólag, elfogadhatókká váljanak. Csak nagy ritkán mered bevallani magadnak, hogy feleséged kozmetikázta, kitapétázta eddigi életedet, értett hozzá, mikor mivel vigasztaljon, hogyan lelkesítsen téged örökmozgásával, ötleteivel, kedveskedéseivel, tudta, hogy simítsa el kételyeidet, hogy segítsen neked a kellemes, szembenézésektől mentes, neutrálisán szürke hétköznapokba menekülni ahelyett, hogy ...

Hirtelen lehalkítod a rádiót, attól, tartasz, valaki rádnyitja az ajtót, megzavarja magányod. Irtózol a gondolatától is, irtózol tőle, hogy kilépj az utcára, emberekkel találkozz, barátokkal, akik rád akaszkodva, mostani labilis állapotodat látva bizonyára elcipelnének valamelyik kiskocsmába, mint már anynyiszor, búfejteni. Nem kérsz belőle, a hazug baráti vállracsapásokból, a nagy hangú tucatvigaszokból. Az öregfiú, mondanák bizonyára, és ömlene a szó, értelmetlenül és hiábavalón, kollektív szesztestvéri semmibemerüléstek közepette bizonyosan átbeszélnétek a délutánt, az estét, ahogy jámbor igyekezetüket ismered, az éjszakát, talán még a holnap reggelt is. Előszednétek mindent a badarságok és fölöslegességek kimeríthetetlen piacáról, csakhogy együtt se kelljen meghatározó dolgokról beszélnetek, amelyre — erre is kell, hogy gondolj — bizonyára képtelenek is lennétek.

Eszedbe jut az a bizonytalanság, amelyet akkor éreztél, amikor először kopogtál be jövendő apósodék ajtaján. A bizonyosság hozott ide akkor téged, hogy életedet csak itt és csak azzal a lánnyal tudod folytatni, akit nem sokkal utána feleségül is vettél. Szabad akaratodból jöttél tehát ide, nem úgy, mint mások, néhányan későbbi barátaid közül, akiktől senki nem kérdezett semmit, akiket hoztak. Visszasóvárgó megjegyzéseiket megbocsátó mosollyal vetted tudomásul az első időkben, te, aki mindig is kozmopolitának tartottad magad.

A bizonytalanság égett benned akkor is, amikor elvittek az első törzs-kiskocsmátokba és leültettek a hatalmas körasztal mellé. Fo-