A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-17 / 33. szám

Az ősi San Diego — mexikói negyed

jak őket Mexikóba. Ahogy beértünk Tichuánába egyből megmutatkozott, ez már nem az USA de őseik, az aztékok gazdagságával sem dicsekedhetnek. A város szélén ládákból, papundekliből, rozsdás bádogból készült nyomorfészkek hosszú sora, bent a városban sem változik nagyon a kép, rossz utak, lepusztult apró-nagyobb Itázak, zsúfolt utcák, emberek harsogó tömegével, mindenfelé asszonyokba csimpaszkodó gyereksereg, egy-egy anya mellett nem ritka a 6—8 csöppség. Hol itt, hol ott, szinte gyűrűként zárja le előtted az utat az indián ruhába öltözött lányok csoportja, rád erőszakolva az olcsó népi mütyürjeiket. Vállig érő hajú, halina nadrágos, színes inget hordó, cowboy kalapos bennszülöttek nem pesosért, hanem dollárért kinálgatják szőttes szőnyegeiket. Nagy az alkudozás lehetősége, az én emberem a 24 dollárból szinte percek alatt már 5 dollárnál tartott. így az ember — az idegen, pláne a magunkféle, aki már évtizedek óta a boltok fix áraihoz szokott —, nem tudja lemérni az ajánlott áru reális értékét, pedig a hazai vagy a kínai és japán gyöngy s aranyárusok itt legalább

NAGY JENŐ

De az is Amerika, amit most akarok elmondani! Főszereplője a sógorom, a függönykészitö kisiparos, azelőtt budapesti főkönyvelő, aki több mint harminc éve él Californiában. Egészségére és erkölcsére az Engler lányok vigyáznak,, szóval az anyós, a feleség és a sógornő. Ő meg három nagyon szép lányka atyja, amerikai értelemben is jómódú ember, jószívű, tehetséges fiú, olykor hirtelen haragú. A három angyalka, mint a hölgyek általában, különös szeretettel élvezik sógorom idegeit felborzolni, főleg, ha volán mögött ül. Ilyenkor Elmér dühében beletapos a gázpedálba s a megengedettnél gyorsabban űzi a hatalmas Ford kocsiját. Akkor is az történt, amiről szólni akarok, de már késő volt lassítani. Mögötte már ott villogtatott vörös lámpájával a policemann. Le az útról — jött a jelzés! Egymás mögött állt meg a két kocsi és sógorom ablakánál már ott volt az egyenruhás. Csacsogott, kedves volt, előzékenyen figyelmezgetett, mosolygott, szóval akárcsak egy kacérkodó lány. Sógorom meg csökönyös lett, vitázott, tagadta a többlet sebességet, elutasította a rendőr szabálysértési lapját aláírni. A rendőr sosem büntethet készpénzben, csak felír, s a legkisebb büntetés is fájdalmas érvágás. Sokáig nem tartott a vita, a rendőr kezében már ott volt a szolgálati fegyver, már vágott a parancsa: „Hands upp!" és ki a kocsiból. Az angyalkák, akik eddig mosollyal ajkukon, egykedvűen ültek a Fordban, megrettentek, pláne, hogy látták, a közeg nem ismer tréfát, sőt sógoromat égbe meresztett karokkal, háttal a kocsijához taszigálja, majd hátrarántva a delikvens karjait, megbilincseli. Most már hullottak a könnyek, a nők unisonoban gajdolták: „írjad alá, írjad alá!'' Sógoromon is, e pillana tokban már erőre kapott a „zabszem teória", — megtörtén, de hangosan ismételgette „it is late", azaz, hogy késő a bánat, kedveseim. A rendőr elvigyorodott, „Még nincs későn — szólt — ha aláírod, leveszem kezedről a bilincset és ekkor Elmér végre kinyögte a

„yest" és a „thaks"-et. Már minden OK volt. A rendőr is, sógorom is már mosolygott, a nők utolsó könnyeiket is feltörölték, amikor a trafic policemann — itt a trafic szó nem dohányboltot jelent vagy füstölnivalót, hanem az angol nyelvterületeken ez a közlekedési rendőrök becsületes elnevezése — még megkérdezte: „Most mondd meg llmer — megint egy itteni furcsaság: itt mindenki tegezi egymást —, miért nem akartad aláírni a végzést? — Hát azért nem — jött a bizony szemtelen válasz —, hogy feltartsalak, s addig nem tudsz másokat megbüntetni! — Mit gondolnak, hogy reagált a rendnek őre erre a nem egészen fair válaszra? Beugrott autójába s a kezével legyintett egyet.

De hadd soroljam amerikai utam további nagyobb állomásait: Las Vegast, de jártam San Díegoban is, sőt itt hajóra is szálltunk. Egy Harbor Excursion is részt vettem, beha jókázva az óriás kikötő öblét kikukkantottunk a Csendes-óceánra is megszemléltük a stégekhez simuló tengeri szörnyeket, a csatahajókat, anyahajókat, fregattokat — San Diego az Államok admiralitásának legnagyobb hadikikötője —, ám itt sem állta senki utunkat, hogy elővettük és csattogtatni kezdtük a fényképezőgépeinket. A vizen fekvő 1076-os fregatt legénysége hangos szóval invitált bennünket: „Jöjjenek megnézni hogy s mint élünk!" — kiáltozták. Nem emlékszem, hogy valahol is láttuk volna az európai utakat jellemző és a fényképezés-tilalomra vonatkozó jelzéseket.

Tichuánában voltam; ezt a határmenti városkát, nagyobbára indiánok, meszticek és spanyol származásúak lakják. Sok a délamerikai átszivárgó, kik túlnyomó többségükben illegálisan az Egyesült Államokba törekszenek, nem törődve azzal, hogy odaérve, még a határrégiókban, a rájuk vadászó yenki rendörök elcsípik s vísszazsuppol-30 százalékkal olcsóbbak, mint a határ másik oldalán. Voltunk egy kívülröl-belülröl pompázó nagyáruházban, szinte kizárólag csak külföldi vendégek számára szolgáló létesítmény, mit szemed-szád kiván, itt megkapható, az első emeletre vivő márványlépcsö sorral szembeni asztal előtt szinte hemzseg a népáradat. Az asztalon

Los Angeles kínai negyede

egy kézről kézre járó pecsét és egy urna tele egypezos ezüstérmékkel. Az érem egyik oldalán a köztársaságot alapító Diaz arcmásb, másik oldalán Motekhuzoma kígyót ölő szent madara körül az Estados Unidos Mexicanos felirat olvasható. A nejlonba csomagolt ezüstpesos érméből minden látogató vihet magának egyet — emlékül! És a pecsét? Igen, hát a pecsét a furcsaságok furcsasága, ez ugyanis egy nyolcszor ötcentiméteres, kettős keretben elhelyezett hivatalos szöveg, mely igazolja, hogy felmutatója vízumot, azaz beutazási engedélyt nyert Mexiko területére. A pecsét közepén Mexiko állam címere látható, alul pedig a bizonylatot kiállító tichuáni rendőrfőnök aláírása olvasható, valamint a kiállítás napjára vonatkozó pontos dátum. Nem tudom, ki mennyire tudja, hogy erre mifelénk mennyit kell sorbaállni, várakozni, míg egy idegen hatalom követségén az ember elnyeri, nem is kevés pénz ellenében, a szükséges beutazási vízumot. Nos, ez a pecsét ott hever az asztalkán, errefelé tehát „amolyan" követelmény a vízum, s boldog-boldogtalan odaverheti ezt a pecsétet, ahová akarja, ki az útlevelébe, ki a popsijára, én se ezt, se azt nem mertem s inkább két képesleveíazölapra nyomtam.

Meg sem állunk az első, államokbeli, nagyvárosig. Ismét tehát San Diego, de most nem a felhőkarcolóig, a belvárosig, nem a tengeri kikötőig megyünk, hanem az öreg várost keressük fel. Ez a régi világot idézi, amikor a közel s messze vidék is még Mexikóhoz tartozott. Errefelé mexikóiak dallamokat pengetnek, a régi házak, a templom, iskola és egyéb épület a múltat hozza elénk. Nagy erre a turistaforgalom, de az üzletet, érzésem szerint, nem az őslakosság fölözi le. A hivatalokban, a kereskedésekben, iskolákban, a múzeumokban a mai arcok, az itt mozgó, tájékoztató arcok már nem a fekete hajú, bajszos mexikói férfiarcok. Hiába — Európában is így van. De ne filozofáljunk! Inkább együnk egy valódi mexikói vacsorát, egy eredeti mexikói „restorantban". A személyzet, a nők és a férfiak népviseletben, s amit asztalra tesznek, eredeti mexikói étel. Először a „nachot" hozták, 5X5 cm-es ostyavékony, sült kukoricalepény mellé „marhaerös" paradicsomos paprikát szolgálnak fel, ebbe kell belemártogatni a ropogós lepénykéket. E bevezető majszolgatás után következett az étkezés „lényege", az Euchillada. a Chilereleno és a Thaco. Az első különféle főtt zöldség hagymás, darált marhahússal keverve és palacsintatésztában kisütve, ezt ketchuppal tálalják. A második étel arasznyi nagyságú paprika sajttal töltve, ezt tojásos-lisztes keverékben sütik ki. A harmadik tál ételt én először hússzerüségnek néztem, s ízben is inkább valamiféle hússzerüséghez hasonlított, ám végül kisült rizzsel körített préselt bab volt. Mindhárom étel erősen fűszerezett, a mexikóiak a csípős kosztot szeretik s az ember a három fajta különlegességet egyszerre fogyasztja s hozzá Margaritát kortyolgat. Ezt — az életem legpompásabb italát — fél literes kehelyben hozzák asztalhoz, a poharat először fejjel lefelé jégbe mártják, majd sóba, hogy az a pohár karimájához ragadjon, ezután kerül a pohárba a kaktuszpálinka és a citromlé, majd erre öntik a két evőkanálnyi jégdarát. Csodás ital! Hát így vacsoráztunk egy volt mexikói hacienda modernizált, kerthelyiséges éttermében. Késő este indultunk vissza Los Angelesbe, a sztrádán nagy volt a forgalom, szinte nappali, zenét hallgattunk s csendben a benyomásaimról beszélgettem társaimmal az amerikai életről, szokásokról, gondolkodásról, s ekkor ugrott be Szűcs úrral, az egykori újpesti poloskairtó atya csemetéjével, s nagyhírű Duclas repülőgépgyár formannjévé avanzsált, 50 dolláros órabérrel rendelkező, torrancei ismerősömmel folytatott beszélgetésem. Szűcs úr így vallott nekem életfilozófiájáról: „Rizikó nélkül nincs élet. Remény nélkül nincs fejlődés. Árkonbokron törj magadválasztotta csillagod felé, még annak tudatában is, hogy az úton esetleg beledöglesz. Törd magad a holnapért, mert enélkül nincs házad, csekkszámlád, otthonod, autód, ha nincs money-d itt senki sem becsül, senki sem tisztel! Nincs számodra napsugár!"

17