A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-03 / 31. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA AZ 1989-es SZÉP VERSEK GYŰJTEMÉNYBEN SOK ÉVTIZED UTÁN ELŐSZÖR. CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR KÖLTŐ VERSEIT IS OLVASHATJUK. AZ ALÁBBIAKBAN KÉSZÉLl FERENC ANTOLÓGIÁBA BEKERÜLT VERSEI KÖZÜL VÁLOGATTUNK. KÉSZÉ Ll FERENC Helikopter Pusztul a szó a szó mögött — már hamis. A szavak előtt pótszavak tanyáznak és félbemarad már a szándéka is minden hűségnek, minden mozdulásnak. Félbemarad a szorongás, a vész is, Ele nem az elázott merészség okán! Kettéesik a fél és az egész is — bomlik tovább, és átfér a tű fokán. A víz alatt tüzet rak valaki. Ég. Zuhog a hó az augusztusi nyárban. Ha tavaszig zuhog majd, az sem elég. Reszketve állsz a lángoló határban. Tikkadtan vágsz át a hóeséseken, meztéllább a gyilkos, forró lángokon. Aztán megállsz az elhagyott végeken s az üszők fölött elmerengsz száz okon. FOTO: KRASCSENITS GÉZA Vihar előtt a klaviatúrán legyek mászkálnak Kirekeszted a Részt a részből, a gyávaságból a vakmerést, a szertefoszlott Nagy Egészből a Semmit felverő zöld penészt. Bekeríted a részt a Részbe, a megfontolatlan vakmerést — belevered a szent egészbe a hiányon nyitott néma rést. Beköltözöl a néma résbe, versből némaságba költözöl. Kiál/sz a bamba jégverésbe és celofánokba öltözöl. Zörögsz, mint tolvajban az éhség. Mint egyenruha a csőszökön. Élt át ott szájban vakmerőség, beszari átok az ősökön. Az ősökön nemes penészek. Szőrösek, mint a cefre bőre. Alatta néma, vak merészek — dudálnak „búra, borra, nőre". Nem érted?! Hát akkor ne érts meg! Majd megérti helyetted senki s magára vállalja vétkeid, vagy a vétkedet elfelejti. kiszámítható idő Körülfogott a halál; láthatatlan jelenlétét az egyre gyarapodó jelekből tudom. Vagy inkább érzem. Érzem — ez a pontosabb meghatározás. Érthető ez a jelenlét, mondom magamnak, közben apámra gondolok, aki utolsó napjaiban kívánta már: érjenek végre véget kínjai. Ott voltam mellette, amíg lehetett, a leépülés jeleit követve, már ha követhető az, ami láthatatlan, megfoghatatlan és megnevezhetetlen. S mégis: ahogy lépett, a bizonytalanság, mintha a föld billent volna meg alatta, mintha, ami vele történt és történik, a gravitáció eltévelyedése lenne ... És a kanálról lecsurranó — hova csurranó ? — leves cseppjei;s hogy nincs már íze az ételnek... A döbbenet pillanatai voltak ezek, a fölismerésé, hogy nincs semmi esély a leépülés viszszafordítására, megakadályozására. A tehetetlenség: tudni saját vereségünk bekövetkezését. De végütis: valóban vereség ez? Nem természetes ritmusának mondanám ? Vagy: idő-ritmusnak, amely, bár láthatatlan, mégis követhető, mert bennünk lévő, létező valóság ? De mégis:miféle valóság ez?Miféle valóság az, amely kirekeszt s nem befogad? Nézem ezt a fehér, párákkal teli májusi délelőttöt, az akácok megújulásának bódulatát — belső valóságom, gondolataim ellentétét, a kinti mindenség-mámort, s a vele szembeni, immáron tudott közelségét a megmásíthatatlannak, vagy annak perc-lehetőségét, s tudom: nincs kiszámítható idő előttem. Évtizetek óta élek ezzel a tudattal és tudással együtt, hozzászokhattam volna a tényhez, hogy nincs semmi esélyem mindannak az összefoglalására, amit láttam, tapasztaltam, megéltem. Az a több, ami a meglévők mellől hiányozni fog, de ezt a hiányt csak én tudom. „ így van ez jól" mondhatnám Ady Endre úrral, de mégse mondom, mert mi mást tehet a kételkedő elme, amely „hinni nem tud, se megnyugodni hitetlenségében"? Ami számára megmarad, napi távolságokhoz igazodva: a kételkedés folytonossága, a halál mindenkori lehetősége — hatotta iban. Apám elmúlásában, a mindenség természetes ritmusában, bennem, bennünk .. . Csak mérhető időnk van — kiszámítható időnk nincsen. GÁL SÁNDOR Nincs 13
