A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 4. szám
HÉTVÉGE SZOB ANOVEN Y-GONDOZAS Gyakran nem sikerül megfelelően ápolnunk szobanövényeinket. íme a legtöbbször elkövetett hibák: 1 1. A fonnyadt, lógó levelek nem mindig azt jelzik, hogy a növény szomjas. Ellenkezőleg: a túl gyakori öntözés elűzi a cserép földjéből az oxigént és így megfullad a növény. Ne vigyük tehát túlzásba az öntözést 3. Bár a növények szeretik a nedves levegőt, de ha gyakran permetezzük a leveleket, az olyan nekik, mintha állandó esőnek volnának ki- i téve. A leveleken maradó vízcseppek elősegítik a gombás betegségek kifejlődését. 4. Ilyen vízfürdőre legfeljebb akkor van szükség, ha véletlenül kiszáradni hagytuk a cserép földjét. 5. Néhány cserepes növény jól érzi magát a napos ablakpárkányon, ezeknek azonban párás levegőre van szükségük. A napsütés és a fűtőtest száraz melege azonban nem jó. 2. A nagy-mésztartalmú (kemény) viz sem tesz jót a növényeknek. Ezen úgy segíthetünk, hogy az öntözővizet egy éjszakán át állni hagyjuk és néhány tojáshéjat teszünk bele. 6) G0LGߣ@£8 0!D Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok? Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is sünpapa és sünmam^: „Mi lesz ebből a gyerekből?" De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét sündisznógyerek. Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet. — Miért van ilyen hideg? — kérdezte egyszer Benedek. — Mert jön a tél — felelte sünpapa. Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ: — Papa, miért van tél? De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán. Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy szülőnek mindent kell tudnia. — Hogy miért van tél? — mondta aztán elszontyolodva. — Én sem tudom, de megkérdezzük. Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyulva hordta, úgy figyelt minden neszre. — Miért van tél? — kérdezte tőle sünpapa. A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Aztán azt mondta: — Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet. S mikor jött a szél, nekiiramodott, és futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza. — Nem tudja a szél se, csak beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem. — S rázogatta keservesen tapsi füleit. — Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszélhet vele. Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, mig végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából. — Várjatok, reggelre megmondom — dörmögte a bagoly, s elszállt az éjszakába. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott: — Hordjátok el magatokat, alkonyaitól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja a szemem hideg csillagfényével. Menjetek a vakondhoz, bizonyára a nyirkos , hideg föld rejtegeti a telet. Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan, éppen egy túrás tetején. — Kérdezd meg a földet — mondta neki sünpapa —, miért van tél. A vakond hunyorgott egynéhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett rá valami sokat várakozni, jött vissza egykettőre. — Süket a föld — mondta a vakond —, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól. A sas fészke pereméről fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte dérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba: — Miért van tél?! De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet. Odalent ezalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljába, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét a sünmama és sünpapa, meg a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos; s aztán ö is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt? Arra ébredt, hogy meg-megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percenések. Kidugta fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél? Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembe találta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor azt dünnyögte magában: „Azért, hogy eljöhessen a tavasz!" — Hogyan? Mit is mondtam? — riadt fel egyszerre. — Hűm, még lehet, hogy igazam is van! De szégyenkezve érezte, hogy ö már egy telet megért, komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyerekes dolgokkal foglalkoznia. — Hogy miért van tél? — nem is gondolt rá soha többé! LENGYEL BALÁZS KI TALÁLTA FEL? A görög telegráf szót még a múlt században fordították le magyarra. A táviró olyan készüléket jelent, mellyel közlekedési eszközök nélkül híreket juttathatnak el egyik helyről a másikra. Az ókorban tűzjelek segítségével tájékoztatták egymást a görög városok hadseregének tagjai és már a fáklyák különböző elhelyezésével bizonyos kezdetleges ábécét is használtak. A francia forradalom idején a Chappe testvérek találták fel a mozgatható karú szemafort, amelyet tetszés szerint lehetett beállítani. Párizs és Lille között 22 szemafort állítottak fel bizonyos látótávolságon belül és ily módon fontos híreket küldhették egyik városból a másikba. Franciaországnak 1 844-ben 534 jelzőállomása volt. Az elektromágneses távíró feltalálója Samuel Morse (1791—1872) amerikai festő volt. Európai tartózkodása idején ismerkedett meg az elektromágneses kísérletekkel, melyet akkor mindenütt nagy buzgalommal folytattak. Hazafelé, Amerikába menet, a hajón jutott eszébe az ötlet. Vázlatokat készített és ezeket megmutatta a hajó kapitányának, és egynéhány utasnak. Később az egyik utas, bizonyos Jackson professzor azt állította, hogy a készülék ötlete tulajdonképpen az övé volt és Morse az ő eszméjét lopta el, melyet beszélgetés közben neki elárult. Mindez azonban nem felelt meg a valóságnak. Ugyanezen a hajóúton (1832) jutott eszébe Morsenak a távíró-ábécé ötlete, mélyet később róla neveztek el. E pontokból és vonalakból álló jeleket ma is használják. Ezután hosszú küzdelem következett a feltaláló életében a szegénység és az emberi gúnyolódás ellen. De Morse (ahogy a feltalálók legtöbbje) kitartó volt. Engedélyt kért az amerikai kongresszustól egy távíróvonal felállítására. A kongresszus megadta az engedélyt és felterjesztette a szenátushoz jóváhagyásra. Az, a sok más napirendi pont között, 1843. március 3-án röviddel éjfél előtt elfogadta a javaslatot, melyre már Morse sem nagyon számított. Az első távíróvonalat Washington és Baltimore között állították fel 1844-ben. Ezzel megteremtették a modern távirati irodák előfutárát, mely később az egész világon rohamosan elterjedt. Morse végül tiszteletet és elismerést szerzett. Ő volt talán az első feltaláló, akinek még életében szobrot emeltek New Yorkban. Temetése napján pedig minden amerikai távíróállomást fekete lepellel borítottak be.-d 21
