A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 4. szám
j A politikai sajtó nyelve KINCSÜNK AZ ANYANYELV Politikai sajtó alatt értjük azoknak a napilapoknak. hetilapoknak és egyéb időszakos kiadványoknak összességét, melyek vagy teljesen, vagy fő témaként politikával, a bel- és külpolitika eseményeivel, azok kommentálásával, politikai események és jelenségek magyarázatával foglalkoznak. Szélesebb értelemben a politikai sajtóhoz tartozónak tekinthetők a rádió és a televízió bel- és külpolitikával foglalkozó műsorai is, hiszen azok „előállításában", szerkesztésében szintén politikai újságírók vesznek részt. A politikai sajtónak megvan a maga sajátos nyelve, amelynek egyik fő jellemzője az idegen (latin, francia, angol és egyéb) eredetű szavak szinte mindennapi használata. Az alábbi — három cikkből álló — sorozatban ismertetni fogom a politikai sajtó nyelvében leggyakrabban használatos idegen szavakat és kifejezéseket, valamint azok magyar jelentését, hogy megkönnyítsem a politikai hírek megértését azok számára is. akik az idegen szavak helyes használatával egyébként sincsenek mindig tisztában. Kis szótáram — melyet természetesen betűrendben állítottam össze — felöleli a politikai sajtó nyelvében leggyakrabban használt szavakat és kifejezéseket, kb. 150 ilyen szót és kifejezést tartalmaz. Cikksorozatom egyegy részében kb. ötven szó vagy kifejezés magyar jelentésével foglalkozom. Kezdem talán az ábécével. Persze nem azzal, amelyet kisiskolás korunkban megtanultunk, hanem a politikai sajtóban használatos ABC-országok, ABC-háború fogalmakkal. Nos, az előbbi Argentína, Brazília és Chile dél-amerikai államok közös megjelölése, az utóbbi pedig atombombával, baktériumokkal és vegyi (chemiai) fegyverekkel folytatott háborút jelent. Nyugati agentúrák az abszolutizmus és az eltúlzott adminisztráció miatt történt abdikációról adtak hírt. Négy szót tartalmaz ez a közlemény. Az agentúra hírügynökséget, az abszolutizmus önkényuralmat, az adminisztráció ügyintézést vagy a közigazgatás szerveinek összefoglaló nevét jelenti. Az abdikáció pedig lemondás (jogról, hatalomról) vagy leköszönés (hivatalról, tisztségről). Aki tudja, hogy az admirális tengernagyot jelent, azt is tudni fogja, hogy az admira/itás tengernagyi vagy tengerészeti (mégpedig haditengerészeti) hivatalt jelent. Az agrárállamok emlegetésekor gyakran szóba kerülnek az agrárolló és az árindex kifejezések. Agrárállamoknak az olyan államokat nevezzük, amelyeknek nemzeti jövedelmét nagyrészt a mezőgazdaság szolgáltatja, s amelyeknek lakossága főleg mezőgazdasággal foglalkozik. Az agrárolló a mezőgazdasági és az ipari áruk indexeinek eltolódását jelenti az iparcikkek javára. Az árindex pedig meghatározott árucsoportba tartozó áruk árainak időbeli változásait %-ban kifejező statisztikai mutatószáma. Egyszerű, ugye? Annak idején évekig olvashattunk a politikai sajtó hasábjain az amerikaiak vietnami agressziójáról. Vizsgáljuk meg tehát, mit is jelentenek az agresszió, agresszív és agreszszor szavak. Az agresszió valamely ország leigázását célzó fegyveres támadás, belügyeibe való erőszakos beavatkozás. Agreszszora jogtalanul támadó fél, a hódítani akaró ország. Agresszívnek pedig azt nevezzük, aki (vagy ami) támadó, hódító, erőszakos, kihívó. Gyakran olvasunk akkreditált diplomatákról, újságírókról. Az akkreditál ige jelentése: diplomatát (újságírót) egy idegen állam kormányzatánál (egy idegen államban) való képviselettel megbíz. Alternativ csoportok fellépése gyakran antagonisztikus ellentéteket vagy anarchizmust szül. Az alternatív latin eredetű szó jelentése: kettős, kétféle lehetőséget megengedő. Az antagonisztikus ellentétek kibékíthetetlen ellentétek, az anarchizmus pedig bárminemű uralom, rend, tekintély, fegyelem tagadása és mindezeknek a megszüntetésére irányuló törekvés. Sokkal szebb fogalom az antimilitarizmus, azaz minden katonai intézmény, a katonaság megszüntetésére irányuló törekvés. Ellentéte a militarizmus, azaz a hadsereg megszilárdítására, fegyverkezésre, háborúkra való törekvés. Gyakran hallunk a párt- vagy államapparátusról. Az apparátus jelentése: hivatali gépezet, intézmények összessége az igazgatás vagy a gazdaság valamely területén. Angol betűszó az ASEAN (Association of South East Asian Nations), a Délkelet-ázsiai Nemzetek (Indonézia, Fülöp-szigetek, Thaiföld, Malaysia és Szingapúr) Szövetségének angol rövidítése. Az anyanemzetek mindig a más országokban élő saját nemzetiségeik asszimilációjától tartanak. Ez az idegen nemzetbe való beolvadást, áthasonulást, hasonlóvá válást jelenti. (Folytatjuk/ SÁGI TÓTH TIBOR A szovjet írók és a „funkciók" A „funkció"-ról — főként a vezető funkcióról — nálunk is éppen szovjet példára alakult ki az a még napjainkban is élő elképzelés, hogy egy „funkció" betöltése nem szolgálat, nem pluszmunka, teher, hanem különböző előnyök, privilégiumok forrása. Nos, a Szovjetunióban egy ideje gyökeresen megváltozott a helyzet, legalábbis az írószövetségben, ahol alkalmam volt tájékozódni, kérdezősködni, mégpedig a kritikusként külföldön is jól ismert Alekszandr Alekszejevics Mihajlovnál, a moszkvai írószervezet első választott — tehát nem kinevezett — elnökénél. A moszkvai írószervezetröl tudni kell, hogy a Szovjetunió írószövetsége tagságának az ötödrészét tömöríti magában, s számos iró a különféle „nem-formális" szervezeteknek is tagja, az írószövetségen belül folytatott viták ezért nemegyszer rendkívül viharosak. A moszkvai írószervezet egyik közelmúltbeli gyűlésén fordult elő például, hogy egy fiatal iró kijelentette: minden korábbi hibáért a marxizmus—leninizmus okolható, tisztelegjünk tehát felállással II. Miklós cár emléke előtt. A résztvevők fele felállt... Alekszandr Mihajlov szerint azonban szélsőséges vélemények mindig is lesznek, az írókat lehetetlen egymással teljesen összebékítení. egységes írószervezetre viszont a jövőben is szükség lesz. Az egyetlen lehetséges megoldás ilyen helyzetben az írószövetség struktúrájának a maximális demokratizálása: tehát a rotáció, s ezzel együtt a választások (méghozzá titkos választások) útján való funkcióbetöltés. A mi gyakorlatunktól eltérően a Szovjetunióban a kiadók vezetőségét is az írók választják maguk közül (lássuk be. van ebben logika, elvégre a kiadók vannak az irók kedvéért, nem pedig fordítva) — mégpedig két évi időtartamra. A funkció ellátása egy író számára már csak azért is komoly teher, sőt megpróbáltatás, mert ez alatt az idő alatt alkotómunkával úgyszólván nem foglalkozhat. Ha mégis jut rá ideje, kéziratot nem adhat le a saját kiadójának. Az irodalmi folyóiratok főszerkesztőit öt évi időtartamra választják. — Napjainkban nagyon sok író kizárólag mítingeken szerepel, mások publicisztikával foglalkoznak, néhányan pedig kimondottan demagógiával. Ez persze az ő dolguk, de nekem az a véleményem, hogy ideje lenne visszatérni az alkotómunkához. Személy szerint azokat az írókat becsülöm, akik könyveket írnak — mondja Alekszandr Mihajlov, az egységes írószövetség fenntarthatóságával kapcsolatos kételyekre pedig saját példájával válaszol: huszonöt esztendeje alelnöke az irodalomkritikusok nemzetközi szövetségének. Ebben a szövetségben is különböző természetű és világnézetű emberek vannak, mégis sikeresen dolgoznak együtt immár negyed évszázada. Igen ám, csakhogy az újonnan felszínre tört nemzetiségi ellentétek bizonyára a Szovjetunió írószövetségén belül is megnyilvánulnak. illetve éreztetik hatásukat. Nem leszek-e túlságosan tapintatlan, ha rákérdezek erre? Fölöslegesen töprengek, Mihajlov mintha leolvasná arcomról e gondolatokat: — Persze, az örmény—azerbajdzsán harcokban írók is részt vesznek. A balti államokban még a nemzeti frontok vezetőségeiben is találunk Írókat... A ruszofóbia pedig nem mai probléma. Oroszország annak idején, az úgynevezett kulturális forradalom időszakában számos kis népnek adott írást, egyetemeket alapított, s természetesen gazdasági segítséget is nyújtott. Csakhogy: ezzel egyidejűleg a hatalmat is Oroszországban összpontosították. Amikor tehát válsághelyzet alakult ki a gazdaságban, mindenért az orosz népet kezdték hibáztatni... A ruszofóbia pedig természetesen kiváltja a maga ellenreakcióit. Ez a kérdés a sajtóban is a legélesebb, legégetőbb kérdések egyike ... De visszatérnék még a funkcióviseléshez, a „funkciókhoz", hiszen ezt írtam címként e néhány sor fölé. Elsősorban az érdekel, mennyire és kik szólnak bele „fölülről" az írószövetségi funkcionáriusok és általában az írószövetség, illetve az «-ószövetségi folyóiratok munkájába. Mert ha például nálunk még csak néhány hónappal ezelőtt is közöltünk volna olyan „neonaturalista" — a Szovjetunióban „második prózának" is nevezett — müveket, mint Jerofejev, Popov vagy Narbikova írásai, nemcsak a bátor főszerkesztőt váltották volna le azonnal, hanem a szerkesztőséget is komoly pénzbüntetésre ítélik. — A pártellenőrzés mára teljesen megszűnt — mondja Mihajlov —, a kulturális minisztériummal pedig meglehetősen ritkán érintkezünk... Úgy vettem észre egyébként, mintha Mihajlov úgyszólván az ujjain számolná a még „funkcióban" eltöltendő hónapokat. Szeretne végre visszatérni az alkotómunkához, írni, írni, s nem hivatalnokoskodni. Elképzelhető, hogy tévedek? VARGA ERZSÉBET Képzeljük el, hogy egy valószínűtlen méretű félhomályos teremben ülünk; a szemközti falat súlyos vörös bársonyfüggöny takarja, valahonnan bánatos trombitaszó hallatszik, a zsúfolt nézőtéren néma csend, az arcokon várakozás, feszült figyelem. Percek múltán a lámpák fénye lassan kialszik, sötétség borul a széksorokra, a trombitaszó elhal s a felgördülő függöny mögött egy hatalmas vetítővászon vakítóan fehér négyszöge ragyog fel, majd meghalljuk a vetítőgép jól ismert, meghitt hangját: fények gyúlnak ki a vásznon, árnyak patakzanak, szemkápráztató képek végtelen sora pereg ámuló szemeink előtt — az Örök Fény Mozijában vagyunk, ahol újfent és mindig találkozhatunk elveszett álmainkkal s a száműzött csodákkal, az elvetélt vágyakkal és meztelen arcú önmagunkkal, s ahol újra átélhetjük az igazság felismerésének fájdalmasan kijózanító pillanatait, e pillanatok megtisztító bánatát és a csodavárás hiábavalóságát. Nem, ne aggódjék a tisztelt olvasó, nem kenyerünk az érzelgős áradozás, a közhelyes moralizálást sem szeretjük és — sajna — az Örök Fény Mozija sem létezik sehol — „csupán" bennünk, azokban, akik látták Federico Fellini filmjeit, akiket megérintett müveinek múlhatatlan varázsa; akik emlékezetükben őrzik esendő, szánalmas és tragikomikus hőseit s antihőseit, szívükbe fogadva az együgyű és jóságos Gelsominát, Cabiriát, a boldog és tiszta életről álmodozó kis utcalányt, Guidót, a Nyolc és fél kételyek közt vergődő filmrendezőjét, s Encolpiust, a Satyricon szerelmet kereső zarándokát. A Fellini-panoptikum halhatatlanjainak bemutatása éppoly reménytelen vállalkozás volna, mint rövid útleírást készíteni a Mester univerzumáról, a fantáziája teremtette tartományokról, ahol megszűnnek a valóság és a képzelet, a jelen s a múlt közti határok, ahol egymás mellett létezik a földhözragadt (?) realitás és a képek szürrealista ihletésű lírája, a „durva való" (Rimbaud szavaival élve) s a mesék költészeti Fellini moziját leginkább egy 1968-as Beatles-film címével jellemezhetnénk: mágikus, misztikus utazás, mindannyiunknak ismerős és / vagy nem evilági időkben és terekben. 10
