A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-29 / 26. szám
(jegyzetek a néptáncegyüttesek és szólisták országos versenyéről) Kerek szám a harmincíjtös. Mégsem az évforduló jelentette számomra az ünnepet, hanem a versenyző szólisták és csoportok által nyújtott szinvonal. Megjegyezném mindjárt az elején, hogy az elmúlt tizenöt évben a lévai művelődési házban ilyen színvonalas versenyt nem láthattunk. Paradoxonként hathat a kijelentés, hiszen a novemberi-decemberi események után joggal tételezhettem volna fel, hogy amatőr együtteseink tagjai — egyéb elfoglaltságaik miatt — nem készülnek majd becsületesen a versenyre. És láss csodát: az idei ONF egyetlen élményszámba vehető rendezvénye maga a verseny volt. A szólisták versenye Évekig arról beszéltünk (különböző fórumokon), hogy helytálló produkcióhoz elsősorban a táncos anyanyelvet kiválóan ismerő szereplőkre van szükség. Jól felkészült táncosokat viszont nem lehet irányelvekkel, versenyszabályzatokkal nevelni, főleg akkor nem, ha egyetlen bemutatkozási lehetősége sem volt a csehszlovákiai magyar táncos szólistának. Az idén megtört a jég és első alkalommal lett az országos verseny része a szólisták és táncospárok országos versenye. A cél az volt, hogy a következő évekre a verseny kedvet csináljon, valamint az, hogy felállittassék egy mérce, amely az országban majd rangot, elismerést jelent, s amely motiválni fogja a táncosokat arra, hogy táncos anyanyelvűkkel ne csak a produkció szintjén foglalkozzanak. A szándék sikerült. Sajnos, a versenybe benevezett párok és szólisták közül néhányan közvetlenül a fesztivál előtt visszaléptek. Olyan kritikus megjegyzést is hallottam, hogy tulajdonképpen a Szőttes háziversenyét láthattuk. Ha ez igy is volna, erről nem a benevezett táncosok tehetnek, hanem éppen azok, akik a versenyen nem vettek részt. Az országos verseny nyitott, sőt még együttesi tagságot sem követel és ismerek az országban legalább húsz olyan táncost, akinek „ott lett volna a helye". Remélem jövőre nemcsak Pozsonyból, hanem Komáromból, Dunaszerdahelyröl, Királyhelmecről, Kassáról, Szepsiből is láthatunk versenyzőket. A férfiszólísták legjobbja az idén Hég/i Dusán lett. Kiválóan előadott sallai verbunkot láthattunk előadásában, szabadon választott versenyszámát pedig alkatához, képességeihez mérten kitűnően választotta meg (mérai verbunk). A második helyen végzett Tuba Lászlótói meglepően jó széki sűrű és ritka tempót láthattunk. A harmadik Nagy Csömör István kalotaszegi legényessel indult aránylag jó előadásban, melynek talán szerkezeti felépítését lehetne kifogásolni. A női szólisták legjobbja Horkay Katalin lett. Bár egyedül indult ebben a kategóriában, a dijat nem ezért kapta. Előadásában székelyföldi táncokat láthattunk, melyekhez Hégli Dusán személyében kiváló kísérőt is talált. A táncospárok versenyében Péter Zsolt és Čerťanská Dagmar vitték el a pálmát mezökölpényi táncokkal. A legjobb táncospár diját viszont a sorrendben második pár). Gyarmati Tihamér-Takács Andrea is megkapták a zsűri különdija formájában, hiszen nagyon kevéssel maradtak le a győztes pár után s színvonaluk elérte a díjhoz kívánt szintet. A harmadik Nagy Csömör István lett Füzek Ildikóval (kalotaszegi táncokkal indultak). A negyedik helyen Reicher Richárd és Péter Tímea végeztek. Választásuk (gyimesi táncok) merész volt, de kitűnő előadású versenyszámot hozott. A verseny eredményeinek kommentálása helyett hadd idézzem az egyik zsűritag. Pády Gyula szavait, melyek szerint a versenyző szólisták és táncospárok szintje már most meghaladja a magyarországi középmezőny színvonalát s csak nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy elérje a magyar élmezőny szintjét. Így hát joggal remélhetjük, hogy a jövőben aranysarkantyúsoknak is tapsolhatunk. A táncegyüttesek versenye Két évvel ezelőtt azt írtam, hogy az országos verseny döntőjében szereplő csoportok mindegyike legalább olyan produkciót hozott, amely színpadi műként bárhol megállja helyét. Az idei versenyen ez a megállapítás már a középdöntőkön helytálló lett volna. Kifejezetten kifogásolható produkció nem született s az országos verseny eddig soha nem látott színvonalat hozott. Úgy-ahogy állandósult az ország néptáncegyütteseinek élvonala, az alkotók munkájában, hozzáállásában a kívánatos differenciálódás tapasztalható. néhány együttes pedig láthatóan megerősödött. Az idei verseny újdonsága, hogy rangsorolás helyett az együtteseket sávozta a szakmai zsűri. A kilenc döntőbe jutott csoport közül kettő nyerte el a fesztivál aranyfokozatát, öt az ezüstfokozatát, kettő pedig a bronzfokozat tulajdonosa lett. Az aranyfokozatot a dunaszerdahelyi Csallóközi Dal- és Táncegyüttes, valamint a nagyídai llosvai Táncegyüttes nyerte el. A dunaszerdahelyiek méhkeréki és marosszéki táncokból összeállított „A kopjafa árnyékában" című műsorral indultak. Meglepetésszerűen jól eltáncolt műsort láthattunk a Brandt Ferenc által vezetett együttes sokszor még kamaszkorú táncosaitól, a kompozíció egyetlen hibája a nem tisztán megfogalmazott, dramaturgiai tévedésekkel is megtűzdelt koreográfia. Mindenesetre a műsor a tavalyelőttinél sokkal jobb „kvázi táncszínházát" hozott. A dunaszerdahelyieknél tisztábban fogalmazta meg mondanivalóját Péter Zsolt, a nagyidai llosvai koreográfusa. Kötődés c. műsora az elsőtől az utolsó pillanatig érthető, olvasható szám, a mű alapgondolata pedig a többi együttes számára példamutató lehetne. Joggal szerezte meg Péter Zsolt az év legjobb koreográfiájáért járó dijat, Furik Rita pedig a legjobb színpadi viselet diját. Az ezüstfokozatot megszerzett együttesek közül a legnagyobb élményt számomra az Ekeli Summások Kamaraegyüttes produkciója jelentette. Sok lúd disznót győz című alkotásukban tizenegynéhány kamasz lány táncol le a színpadról két kamasz fiút gyöm
