A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 3. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONORA ÚMIÁBAN IS ÚRÁNAK! összeállításunk Jalom — hogy meg ez a sok ilom! Hervay Gizella* halántékunk alatt a beültetett bomba időzítve — egy gondolat és működni kezd — kráter-szemek merednek ránk beomlott homlokok tenyerünk sebes a tapstól reménytelen kérvények aláíratlanul hebegnek pálmákkal védett íróasztalokon felszakadnak a szájak sebhelyei ' Öngyilkos lett 1982-ben Király László* lörféneJmi regény Jön egy férfi, három egyenruhás, a negyedik falusi ruhában. Kiérnek a faluból, mennek kétszáz lépést. Na, kérdezi a tiszt, látszik-e ide a maga földje ? Látszik, mondja a paraszt, ott a nagy fa mellett. Nekem ne mind mutogasson, menjen oda, lássuk. Kéremszépen; a paraszt elindul. Van már ötven méter? — gondolkodik a tiszt. Bal tenyerét kérőleg kinyújtja. Igenis, van, bokázik az egyik katona. Nagy puskáját átadja a tisztnek. Az a fegyvert célzásra emeli. Elég nehéz, b.........meg az isten. De úgy tartja, mint a sportlövészek. Bal keze két ujját villaként szétnyitja, és a csövet oda fekteti. Megvan már száz méter ? Megvan, igenis! Bumm! A paraszt megáll csodálkozva s a földön elvágódik. Veder vízzel elindul a másik katona. Nehogy elsiesd, a nyakad kitekerem! Nem sietem, igenis! Lassan csorgatja a vizet a paraszt tarkójára. Az hörögve tápászkodik, ingén nő a vörös folt. Ott áll, mintha erőlködne, hogy megértsen valamit. Nyomás tovább, morogja a katona. Botladozva, rogyadozva indul a paraszt. Kétszáz? — kérdi a tiszt halkan. Megvan, igenis. A paraszt karjait tárja, át akarná ölelni a fa törzsét. Bumm! A katona odaér, jobb kezével nagy keresztet vés a levegőbe. Kellett neked, hát megkaptad. Ha ennyire ragaszkodsz hozzája. Megy a három egyenruhás hegyen-völgyön át. ' sepsiszentgyörgyi költő Kányádi Sándor* mert a vírusok, akár a szabadságvágy, irthatatlanná kristályosodnak — és járvánnyá élednek alkalomadtán. Kolozsvár, 1982. május 21. Kolozsvárott élő költő Szőcs Géza* (Kedvesem. Holnap megyek a háborúba. Aznap, mikor eldöntöttem, hogy jelentkezem, semmiképp nem hittem volna, hogy búcsú nélkül fogok elutazni; tudtam, hogy elhatározásom oka előtted is világos: azért vonulok be, mert neked ez így... szóval, miattad; hiszen ragaszkodásom hozzád, szeretetem és egyáltalán, egész jelenlétem számodra akkora teher, ez a szerelem olyannyira megvisel téged, hogy életed — melyet másokhoz kötöttél (vagy lehet, nem is te kötötted; és akkor jobb, ha inkább így mondom: életed, mely másokéhoz van kötve) — életed megtelt nyugtalansággal, szomorúsággal, félelemmel és a tragédia elöérzetével. Azt hiszem, titkon örültél ennek az elhatározásnak. Bár ezt nem mutattad, és őszinte volt — annak tűnt — férjed aggodalma is, hogy vajon mi vár rám, miféle pusztulás; ő, azt hiszem, sejtette, mi köt bennünket össze; miért nem kérdezett semmit erről? ezt nem tudom; ám ő is megkönnyebbült — legalábbis így képzelem én —, szeretetteljesebb lett velem; és te? belőled miért vált ez a hűvös, ellenséges lény, aki, ha teheti, elkerüli a velem való találkozást, leveleimre nem válaszol, és azt üzenteti ki a szobalánnyal, hogy nem érzi jól magát ? De nem erről akartam írni. A párbajról szerettem volna beszélni veled; attól félek, nem fogom tudni megmagyarázni neked, hogy is van ezzel a párbajjal; kivel, mikor, hogyan; és főleg: miért ? Kiért, miért ?) * 1982-ben hagyta el Romániát loanid Romanescu MtitotokS Hiába érinti a remény keze homlokom — malomkő nagyságú kockákat vetettek számomra egy tenger mélyére ne mondjátok hogy ilyen legyek vagy olyan jobban tudom mint akárki más hogy mi vár rám az égbe fulladónak ne nyújtsatok sem kötelet sem evezőt: alacsonyan — fejmagasságban — szállnak a szavak, ő az egyetlen aki létezéséről képes meggyőzni az embereket Balázs F. Attila fordítása
