A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-22 / 25. szám
RÁNTOTT PÁRIZSI VACSORÁRA Hozzávalók: 30 dkg párizsi (lehet vagdalthús konzerv is), panírozáshoz: liszt, tojás, zsemlemorzsa, reszelt sajt, a kisütéshez: olaj; 30 dkg franciasaláta (üzletben kapható) petrezselyem zöldje, fejes saláta, paradicsom Készítése: A párizsit négy egyenlő szeletre vágjuk, lisztben, tojásban és reszelt sajttal elkevert morzsában megforgatjuk, majd olajban mindkét oldalán aranysárgára kisütjük. Franciasalátával (vagy más majonézes salátával), petrezselyem zöldjével díszítve azonnal tálaljuk. Zöldsalátát, paradicsomot adunk hozzá. BEFŐZÉS CUKOR NÉLKÜL SZÓDAVÍZZEL A cukor nélküli befőttek készítésmódja kevés kivétellel megegyezik. A gyümölcsöt üvegekbe töltjük, s ha az üvegek literesek akkor mindegyikhez tíz szem édesítőt számítunk, amiket előzőleg fél deci meleg vízben feloldottunk s kihűlve a gyümölcsre öntjük. Ezután az üveget szódavízzel feltöltjük és pici szalicilt szórunk a tetejére. A szódavízzel eltett gyümölcsöt gőzölni nem kell. A befőttet ne tartsuk meleg helyen és az üvegeket ne rázogassuk Fontos tudnivaló, hogy az így eltett gyümölcsnek tökéletesen tisztának és épnek kell lennie! Ilyen módon eltehetjük a meggyet, cseresznyét, kajszibarackot (a nem teljesen érett még egy kissé kemény gyümölcsöt megmossuk, meghámozzuk, félbevágjuk, kimagozzuk), egrest (megmossuk, csücskeit ollóval levágjuk), körtét (meghámozzuk és azonnal citromos vízbe rakjuk, nehogy a húsa megbámuljon, majd cikkekre vágva üvegekbe rakjuk), őszibarackot (egészben vagy feldarabolva és meghámozva, illetve hámozatlanul tehetjük el). HÉTVÉGE Azokban a napokban, amikor a kései szilva érett betonozták a falu új utcájának járdáját. Az utca minden férfiembere odasereglett, sürgőit-forgott, tette, amit kellett, örültek, hogy az esőzések beálltával már nem kell a sarat dagasztaniuk. Néhány gyerkőc is oda ténfergett bámészkodni. Az egyik zamatos szilvát majszolt és a magokat szanaszét hajigálta. Egy túlérett szilva magját meg egyszerűen csak beleejtette a beton számára előkészített zsaluzás közé. A mag egy betonpótlékként odahajított két-öklömnyi kődarab tetején állapodott meg, a jövendő járda szintjétől négy-öt centiméternyire... És zsupsz!... a következő minutumban már rá is ömlött egy talicskányi puha beton ... — Hát te ki vagy? — kérdezte tőle a kő. — Én szilvamag vagyok — felelte emez. — Amint érzem, tőlem jóval puhább anyagból gyúrtak! ... Mi dolgod itt a beton között?! — Jószerivel semmi — vallotta be a mag. — Véletlenül kerültem ide. — Akkor tulajdonképpen mi végre vagy a világon? — kíváncsiskodott a kő. — Az élet csiráját hordozom. — mondta a mag. A kép bekeretezett jobb sarkában levő ruhátlan bábut hogyan öltöztetnéd fel? Ha megfigyeled a felette és mellette levő bábukat, akkor rájössz, milyen sorrendben változnak az öltözetek. A helyes megfejtők között egy gyermekkönyvet sorsolunk ki. — No, itt nemsokára belekeményedünk a betonba, és minden élet megszűnik körülöttünk — közölte tárgyilagosan a kö. — Majd meglátjuk! — felelte rá a mag és elszunyókált... Arra ébredt, hogy meleget érez a tagjaiban. A csonthéjon belüli csíra aprócskát moccant és amikor oldalsó irányból — ahol a beton ritkábbra sikeredett — egy picike nedvesség a magig szivárgott, a mag csonthéja között hajszálnyi rés nyílt. Másnapra a csíra egyenesedni próbált. Minden erejét célja elérésére összpontosította. — Mit mocorogsz?! — mordult rá a kö. — Megindult bennem az élet! — sóhajtotta a mag. — No, és az mit jelent? — kérdezte unottan a kő. — Ez azt jelenti, hogy megrepesztem a betont és kimegyek a napfényre. — Megkergültél, magocska ?! — hurrogta le öt a kő. — A beton az nagyon kemény ám! Néha még a kőtől is keményebb! Egy olyan gyenge kis mag, mint amilyen te vagy, egykönnyen meg nem repeszti! — Lehet, hogy van némi igazság a szavaid között, de a bennem rejlő élet ereje olykor még a lehetetlenre is képes ... — mondta még a mag aztán többé oda se figyelt a kőre. Talán még egy egész hónap sem telt el és a járó-kelő emberek csodálkozva nézegették a megrepedt beton között kibújó gyengécske szilvafa hajtását. — Életre való fa lesz ebből! — állapította meg a gazda, akinek a háza előtt a fent elmondott história megtörtént. Vésőt, kalapácsot hozott és kivéste a fa körül a betont. A kivájt üregbe termőföldet szórt és féltő szeretettel óvta, gondozta az élet erejét hirdető szilvafát. Mindez sok évvel ezelőtt történt. Azóta a betonban kihajtott fa nagyra nőtt és gyümölcsöt is termett. Ha nem hiszitek, menjetek el abba a faluba és meggyőződhettek róla, hogy igazat beszéltem! KOVÁCS JÓZSEF Katasztrófák földön-égen Tűz a léghajón Századunk első évtizedeiben, a repülés hőskorában sokan vélekedtek úgy, hogy a kormányozható motoros léghajók komoly szerepet fognak játszani a légi teher- és személyszállításban. Optimizmusukat még azok a kisebb-nagyobb balesetek és tragédiák sem ingatták meg, amelyekről a korabeli sajtóban gyakran lehetett olvasni. A szivar alakú járművekkel legtöbbször egyegy szélvihar végzett, de időnként a kormányszerkezet meghibásodása vagy emberi mulasztás is okozott balesetet. Az egyik legnagyobb veszélyforrás azonban a léghajót magasba emelő ballon, pontosabban annak tartalma volt. Ahhoz ugyanis, hogy egy ilyen jármű a levegőbe tudjon emelkedni, óriási mennyiségű és a levegőnél könynyebb (kisebb sűrűségű) gázzal kellett megtölteni a ballonját. Gyakorlatilag a hidrogén és a hélium jöhetett számításba, de ez utóbbi akkoriban még igen kis mennyiségben állt rendelkezésre, így a konstruktőrök — tetszett, nem tetszett — kénytelenek voltak a hidrogént alkalmazni. Ez a gáz viszonylag könnyen és nagy mennyiségben előállítható, de ugyanakkor gyúlékony is, sőt az oxigénnel szinte robbanásszerű hevességgel egyesül. Ezért a léghajók megtervezésekor különösen ügyeltek a biztonságra. Nem volt ez másképpen a világ legnagyobb léghajója, a Ferdinand Zeppelin gróf tervei nyomán épült LZ-129 (ismert nevén: „Hindenburg'’) esetében sem. Ezt a 246 méter hosszú monstrumot Hitler kívánságára hozták létre, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy szerte a világban hirdesse a német technika nagyszerűségét és a német leleményességet. A Hindenburg 1936 májusától menetrendszerűen közlekedett az Atlanti-óceán fölött, s meg kell hagyni, olyan megbízható volt, mint egy svájci óra. 1937. május 2-án is a levegőbe emelkedett, hogy fedélzetén 97 személlyel átkelve az óceán fölött New Yorkban érjen földet. A repülés folyamán semmilyen rendellenességet nem észleltek, csak az amerikai partoknál dúló vihar okozott kisebb bonyodalmakat, emiatt a Hindenburg néhány órával később érkezett New York fölé. A heves széllökések miatt sokáig nem tudott leereszkedni, végül mégis leszállt. Pontosabban szólva a rögzítő köteleket már az oszlopokhoz erősítették és csak a hajótest földet érése volt hátra. Ekkor egy újabb széllökés eltépte az egyik kötelet, a léghajó félrebillent s ezzel egyidőben tűz ütött ki a fedélzeten. A hatalmas mennyiségű hidrogén pillanatok alatt belobbant, a ballon vázszerkezete összeroskadt. Az emberek égő fáklyaként ugráltak ki a léghajóból, így az égési sérülések mellett súlyos kéz-, láb- és bordatöréseket is szenvedtek. Sokan eszméletüket veszítették a hőségben és nem tudtak elmenekülni, másokat az égő roncsok nyomtak agyon. A léghajó két kapitánya az utolsó pillanatig a menekülést szervezte, végül nekik is menekülniük kellett. Lehmann kapitány még a hordágyon is azt hajtogatta, hogy nem érti mi történhetett. Másnap égési sérüléseibe belehalt a kórházban. Sokan látták a tragédiát, ennek ellenére ma sem tudni, mi okozta a tüzet. Gyanakodtak szabotázsra, motorból kipattanó szikrára, de az sem kizárt, hogy villámcsapás érte a hajótestet. Mindenesetre a Hindenburg katasztrófája annyira sokkolta a világot, hogy azonnal leállították a léghajók építését. — lacza — 21
