A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-22 / 25. szám
KOM&MKOMi Ballagnak a Komáromi Ipari Középiskola negyedik osztályos tanulói. Ünnepi külsőt öltött a háromemeletes épület kívül s belül. A diákok az osztályokban készülnek a búcsúra, szüleik, rokonaik az udvar szabad ég alatti „tornatermi" részében, ahol majd elhangzik Kanyicska Tivadar mérnök igazgató hivatalos búcsúztatója. Míg a készülődés tart, én az igazgató segítségével képzeletben visszatérek az ötvenes évek elejére, amikor 1952- ben megnyílt az ipari középiskola magyar tagozata egy osztállyal. Megjelentek az ősi Duna-parti városban a magyar iparisták, akiknek a múló évekkel tekintélyesen megnövekedett a számuk. A kezdeti eggyel szemben most már tizenhat osztálya s ötszáznégy tanulója van a magyar tagozatnak. A közös igazgatású iskolában 334 szlovák tanuló tanul, s a közös tantestületben a tanárok nemzetisége megfelel a diákok arányának, többségükben magyar nemzetiségűek. A szlovák osztályokban is szép számmal akad magyar nemzetiségű tanuló. Az ipari középiskola, talán mondanom sem kellene, műszaki középkádereket nevel, akik e falak közül egyenesen a termelésbe mennek, vagy továbbtanulásra vállalkoznak. A végzős diákok harmincöt-negyven százaléka jelentkezik évről évre Műszaki Főiskolákra. A régi tanítványok között van két orvos, s van egy újságíró Kokes János személyében, aki állami ösztöndíjjal Bukarestben végezte el az újságírói főiskolát. Néhány iparista lány is megdöbbenést keltett, amikor a tanítóképzőt választotta. Számon tartják azt a tanítványukat is, aki kényszerből jött az ipariba, s egy év eltelte után odébbállt, a pozsonyi képzőművészeti középiskolában felvételizett sikeresen. Most érkezett el az iskola oda, közli velem megkönnyebbülten az igazgató, hogy nem kell különbséget tenniük a fiúk és a lányok között. Ma már az alapiskolák tanulmányi eredménye és a felvételi vizsga dönti el, kit vesznek fel. Az érthetőség kedvéért tudni kell, hogy korábban a jelentkezők harminc százalékát a lányokból kellett kiválasztani, s mivel ök a műszaki pálya iránt nem érdeklődnek különösebben, a megadott irányszámot teljesítendő, felvettek gyengébb tanulókat is. Hála az új helyzetnek, a demokratikusabb viszonyoknak, ez most már nem igy van. Ma már csupán múltat szégyenítö emlék, hogy a gyengébben tanuló lányt fel tudták venni ugyanabból az iskolából, a jobbat viszont nem. A csalódott szülök joggal verték meg az igazgató előtt az asztalt, akinek az érve mindig ugyanaz volt: — Miért nem húztak szoknyát a fiukra? A régebbi irányszámos gyakorlatra vet árnyékot, hogy a két tagozat 838 tanulójából 307 a lány. Ez az arány fog kedvezőbbre fordulni a jövőben. Feltételezés szerint tizenöt százalékra csökken a lányok száma Helyükre fiúkat vehetnek fel. Az ipari középiskola diákjai eléggé benne vannak Komárom életében. Sportban, kultúrában, városszépítő munkában egyformán jelen vannak. Minden városi és járási sport - rendezvényen, versenyen indulnak. Kerületi és országos versenyeken is sokszor képviselik a Komáromi járást. A szakköri tevékenység is élénk. Néhány évre visszamenőleg a kerületi versenyeken is szép eredményeket értek el. A ballagás napján folyt Nyitrán a szakköri tevékenység kerületi versenye, amelyen tizenkét tanuló vett részt. Nem titkolják, hogy helyezésre számítanak. Az ipari középiskola elég jó felszereltségü. Új épületben van a hatvanas évek első felétől. Modern laboratóriumok, műhelyek állnak a tanárok és diákok rendelkezésére. Számítóközpontja is van három alkalmazottal. Megkönnyíti az iskola mindennapi munkáját, s részt vesz a tanításban is, műszaki tantárgyak keretében. A tanulók már tudnak egyszerűbb programokat készíteni. Műszaki rajzot is készíthetnek a géppel. Számukra ez öröm. Az alkotás öröme. Arról is szót ejt az igazgató, honnan verbuválódnak a tanulók. Legtöbben a Komáromi, az Érsekújvári, a Dunaszerdahelyi és a Galántai járásból jönnek. Néhány tanulójuk van a Közép-szlovákiai kerülethez tartozó Nagykürtösi járásból. Kelet-Szlovákiából nincs diákjuk. Számukra ajtót nyit a kassai ipari középiskola. Magától értetődően a Komáromi járáson kívül eső tanulóknak internátusra is szükségük van. Az iskolának háromszázhúsz férőhelyes kollégiuma van. A többiek bejárók, nyolcvan-kilencvenen pedig albérleti szobákban laknak. A diákotthonnak nevelögárdája van, falai között tervezett élet folyik. Szigorúan beletartozik a szilenciumi idő! A nevelök gondoskodnak a kulturális élet feltételeinek megteremtéséről, a közös színház- és múzeumlátogatásokról stb. Az iparisták ott vannak az olyan nagy kulturális rendezvényeken is, mint a Jókai Napok. — Szívesen említem meg, hogy a magyar osztályokban minden tantárgyat magyarul oktatunk! — mondja az igazgató. — Ugyanakkor szlovák nyelven is megköveteljük a szakkifejezéseket. Ez jót tesz azoknak is, akik főiskolára jelentkeznek, azoknak is, akik közvetlenül a termelésbe mennek. Kanyicska Tivadar villamosmérnök tizennyolc éve áll az iskola élén. Kürti születésű (Újvári járás), szülőfalujában járt elemibe, Újvárott gimnáziumba, negyvenöt után azonban a tanulmányainak nem lehetett magyar nyelven folytatása, Budapesten érettségizett, s ott kezdte látogatni a Műszaki Főiskolát, amelyet 1953-ban Pozsonyban fejezett be. Miközben az eltelt tizennyolc esztendő tapasztalatairól faggatom, mintha az erdélyi magyar irodalom ismeretéről akarna tanúbizonyságot tenni, Kurkó Gyárfás regényének a címével felel nagyon tömören: — Nehéz kenyér! De tele örömmel! Az ember állandóan fiatalokkal áll kapcsolatban, s ez felejteti az apró bosszúságokat .. . A két tagozatnak hatvannégy tantestületi tagja és tizenegy nevelője van. És százharminc alkalmazottja! A béralap évente 5,5 millió korona. Az iskola üzemeltetése évente tízmillió korona. A tanulók zömmel falusiak, sokan közülük egyszerű családból származnak. Soraikból kerülnek ki a legmegbízhatóbb emberek. Mert ők a tanulásban látják az egyetlen lehetőséget arra, hogy az iskola elvégzése után a családi körülményeket meghaladó helyzetbe jussanak. Számos itt érettségizett tanuló főiskolát végzett, üzemigazgató, műszaki részlegvezető, főiskolai előadó. Mindkét tagozaton az idén 189 tanuló készül az érettségire. Egy kis hadsereg ballag ki az udvarra az osztályokból. Szlovák—magyar tagozatos iskoláról lévén szó, persze hogy szóba hozom a különválást. — Megfelelő előkészítéssel, tehát nem azonnal, indokoltnak tartom a szlovák—magyar tagozatos iskolák különválását! — mondja meggyőzően Kanyicska Tivadar igazgató. — Iskolánkban is megalakult a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének csoportja, Kopják István matematika szakos tanár a vezetője. Öt kérdezze a különválásról. Kopják Istvánt nem tudom utolérni, a magyar—szlovák szakos Kómár Beátával, a csoport szóvivőjével cserélek gondolatot, aki a IV. E magyar osztály főnöke. — Eldöntöttük, hogy különválunk! — jelenti ki az igazgatói szobában. — Ugyanis a magyar diák problémáit más szempontok szerint kell vizsgálni, mint a szlovákét. Műszaki iskolában nagyobb hangsúlyt kell helyezni az anyanyelvi oktatásra, mert a szlovák nyelv, és más idegen nyelv elsajátítása is csak akkor eredményes, ha a diák tökéletesen ismeri az anyanyelvét. Meg hát az egyenjogúság elve alapján szeretnénk élni e hazában! Ne döntsenek rólunk mások. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy egy ilyen hatalmas iskolában szinte már áttekinthetetlen a tevékenység. Az ilyen mamut iskolákat kisebb, jobban irányítható iskolákra kell bontani. Mi az álláspontunkat továbbítottuk a járásra, de erről a szülőket még nem tájékoztattuk. Pillanatnyilag az épület is gond, mert a szlovák kollégák ragaszkodnak a főépülethez, mi meg nem férünk el a B-pavilonban. Torzsalkodás nincs. Jól megvoltunk együtt. Békében szeretnénk elválni is. Az automatizációs osztályokban harmincöt, a gépészeten harminc a tanulók száma átlagosan. A gyakorlati munka elengedhetetlen feltétele az elméleti oktatásnak. A tanulóhelyek Galántától Ipolyságig terjednek. A diákok lakóhelye szerint. Szállást az iskola nem tud biztosítani. A végzett s a termelésben elhelyezkedő tanulók nagyobb üzemekben a gyártáselőkészítésben, vagy közvetlenül a termelésben vesznek részt. Mire végére érünk beszélgetésünknek, már „ömlenek" is le a lépcsőn a ballagó diákok. Csendesen, hallgatagon, vagy énekelve. Ki mire gondol a búcsú hosszú perceiben, nem lehet kiolvasni a tekintetekből. Az meg még titok, hogyan lesz, ha az annyi izgalmat és örömet tálaló iskolájukat, szeretett tanáraikat elhagyják. Ballag már a vén diák, hangzik fel a folyosókon és az udvaron. A maga nyelvén énekli a búcsúdalt száztizenöt magyar és hetvennégy szlovák érettségi előtt álló diák. Megható á látvány! A sok szülő, rokon szemében könny csillog, némelyik ballagó is küszködik az érzelmeivel. S évente ismétlődik a szivszoritóan szép ballagás, búcsúzás, búcsúztatás. Évente várja a dél-szlovákiai táj iparista fiait, leányait, akik munkahelyükön évtizedek óta költik az iskola jó hírnevét szakmai felkészültségükkel, a kulturális élethez való jó viszonyukkal, s nem utolsósorban irodalmi tájékozottságukkal, hiszen az iskola falai között azt is megtanulták a magyarórákon és az iró-olvasó találkozókon, hogy a könyvet szeretniük kell s terjeszteniük is drága szülőföldjükön ... MÁCS JÓZSEF Fotó: Prandl Sándor 4
