A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 3. szám
PSENÁK ISTVÁN FOTÓKIÁLLÍTÁSA A CSEMADOK GALÉRIÁBAN Azt hiszem, F'senák István neve egyelőre inkább a Komárom környéki képzőművészberkekben hangzik ismerősebben. A Komáromi Képzőművész Alkotókor fotográfus tagjainak egyike, az utóbbi években rendszeresen szerepelt a kör évenkénti tagsági kiállításain, s az elmúlt év tavaszán aztán első önálló kiállításán is bemutatkozott a Csemadok Galériában. S hogy alig másfél évvel első kiállítása után, az idei év októberében újabb önálló tárlatának adhatott otthont a Csemadok Galéria, ez a tény egyszerre több mindent bizonyít. Elsősorban azt, hogy Rsenák István termékeny fotográfus. Másodsorban, hogy tematikai, műfaji szempontból is meglehetősen sokoldalú alkotó, mert amíg első tárlatán a természet és táj ihlette színes fotográfiáit mutatta be, emez utóbbi kiállításon viszont részben színes, részben fekete-fehér portréival és aktfotóival találkozhattunk. Harmadsorban pedig, e gyakori közszereplés mindinkább ismertté teszi munkásságát szélesebb körben is. Meggyőződésem, hogy legutóbbi tárlatával vállalkozott a nehezebb feladatra. Annak ellenére is, vagy tán éppen azért, hogy az emberábrázolás a művészetek kezdete óta központi témája a képzőművészetnek. S az emberábrázoláson belül természetesen a portré, az emberi arc, s az akt, a mezítelen emberi test ábrázolása is. Ugyanakkor már a kezdetek óta velejárója mindennek, hogy koronként, társadalmanként, a társadalmi berendezkedések formáiként változott és változik a műfaj megítélése, a vele szemben támasztott elvárás és követelmény. Hogy csak két szélsőséget említsünk; ott van egyik oldalon a „valósághű" képmás, a másikon pedig az ember jellemét is magán hordozó portré, vagy a mezítelen test tárgyszerű ábrázolása, illetve a mezítelen emberi testnek szépség ideálként, esztétikumként való megjelenítése. S éppen az utóbbiban, a mezítelenség megjelenítésében van még tán a festészetnél is jobban kitéve a legszélsőségesebb megítéléseknek az új műfaj, az éppen másfélszázados jubileumát ünneplő fotográfia. Még napjainkban is lényegében, hisz ritkaság számba megy, főleg vidéki, kisvárosi kiállítótermeinkben az aktnak, mint kompakt egész kiállításként való megjelenítése, s bár a speciális, művészeti folyóiratokban már megvan a létjogosultsága, a napi sajtó, hetilapok, folyóiratok kulturális és képzőművészeti rovataiban csak elvétve találkozunk ezzel a műfajjal. Holott élő, szerves része a képzőművészetnek, s ezenbelül természetesen Az 1965-re napvilágot látott Magyar irodalmi lexikon már a megjelenés pillanatában igen alapos hiányérzetet keltett. Nem kevés embernek szinte nosztalgiázva juttatta eszébe a jó emlékű Szinnyei Józsefet, aki — egyébként tájaink, Komárom szülötte volt — egyszál egyedül harmincezer magyar író életének és munkáinak tizennégy kötetes csodáját teremtette meg 1891 és 1914 között. A mű azóta hasonmás kiadásban is megjelent, aztán igen gyorsan el is fogyott — jóllehet az 1914 után színrelépett magyar írók sokaságának egyetlen adatát sem tartalmazza, nem is tartalmazhatja. Az írók gyors szaporodásának köszönhetően egy naprakész írói lexikon összeállítása nem is lehetséges. Úgy látszik, a Magvető Könyvkiadó mindennek ellenére is a naprakészség szándékával vállalkozott e feladatra, tudván, hogy az Akadémiai Kiadónál készül az ÚJ MAGYAR IRODALMI LEXIKON. Csakhogy mikorra készül el? Mindenesetre addig igencsak hasznos és használható lesz ez a Magvető-kiadvány, mely a jelen pillanatig csaknem negyedszázados hiányt igyekszik jó! pótolni, lemondva arról a szándékáról, hogy az ezerhatszász szócikkben előforduló szerzők munkásságát értékelje. Nem rangsort, hanem adatbázist igyekszik teremteni, azzal a jelentős többlettel, hogy ha nem is a teljesség igényével, de a Magyarország határain kívül élő magyar írókat is besorolja — radikálisan felhagyva azzal az „internacionalista " szemlélettel. mely a határon kívülieket mesterséges árvaságra ítélve mellőzni volt kénytelen, feloldva ezzel egy kényes, de már korábban is oldódó kérdést. A lexikon ezerhatszáz szócikke közül ötszáz szócikk külföldön élő, vagy ott elhalt magyar írót gyűjt össze, ismétlem, mindezt 1959 és 1988 közötti időszakból. Nem kíván kommentárt, miért tekinthető e tény a lexikon legmegdöbbentőbb adatának. Ami minket, csehszlovákiai magyar írókat illet: csaknem teljes látszámban vagyunk jelen, mégpedig igen korrekt szerkesztési elv szerint. A ránk vonatkozó címszavak egybegyűjtője és összeállítója Kiss Edit volt, aki egyértelműen derekas munkája végeztével mégiscsak teremtett némi hiányérzetet. Mert mint minden lexikonból, ebből is kimaradt egynéhány szerző. Volt, aki a fetedékenység, volt aki a politikai magatartás okán — jóllehet, az utóbbiról sem Kiss Edd, sem a Magvető nem tehet. így aztán hiába keressük Bérezi István, Zala József. Szigeti László, Gágyor József, Dusík Éva, Szénássy Zoltán, Bödők Zsigmond, vagy a festő-költő Szabó Gyula nevét, s még azon néhányakét, akit nem jutott eszembe keresni. Némi anakronizmust jelent, hogy a karácsonyi könyvpiacra kerülő lexikont máris megelőzte a pergő idő. Arra gondolok, hogy Duray Miklós és Janics Kálmán neve abban az órában tett idehaza is nyíltan leírható, amikor ezt a könyvet éppen kötötte, expediálta a nyomda. így aztán ők is kimaradtak, jóllehet, munkásságuk korántsem szépirodalmi, de erkölcsileg mindenképpen írói jellegű. Említhetnék persze egyéb apró hibákat is, nevezetesen — de névtelenül — például azt a szerzőt, aki csehszlovákiai magyar íróként szerepel ugyan, de a nevét már e lexikon kiadásának ötletét is megelőzően egyszeresek nem magyaros alakban kezdte írni, s ezzel egyidöben a magyar nyeNü írásról egy másik nyelvűre tért át. Mindezt persze nem szemrehányásként, csupán pontosításként mondom — tiszteletben tartva minden olyan elhatározást is. ami esetleg a magam ízlésével nem egyezik. Röviden tehát ennyit a húsz ember szerkesztette Kortárs magyar írók kislexikonéról, melynek fő- és felelős szerkesztője Fazekas István, a leghosszabb címszót kiérdemlő szerzője pedig Hegedűs Géza. Hogy kié a legrövidebb címszó, azt nem tudom. KESZEU FERENC 10 A Mozdulatok című ciklusból