A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-01 / 22. szám

KÖNYV

n

Anyaság j

J

ü

HALLOTTUK

OLVASTUK

LÁTTUK

(Briliáns sorozat)

A könyvszakmában jártas olvasó talán egyetért velem abban, hogy korunk embere nem kedveli a nagyméretű, fóliáns könyveket. Lehet, napjaink kisebb arányokra méretezett lakáskultúrája miatt, ahová kisebb könyvespolcok férnek el, de nyilván vannak egyéb okok is. Ebből kiindulva a könyvkiadók igyekeznek az igényeknek megfelelően a könyvek formáját, méreteit is megtervezni. A kisebb méretű könyvnek további előnye, hogy elfér a táskában, zsebben és kézbe vehető a villamoson, buszon, vonaton, vagy a fogorvosi rendelő folyosóján, várakozás közben.

Az Anyaság című gyűjtemény is megnyerő, kézbe simuló könyvek, kötetek közé tartozik, amely a Helikon Kiadó, „Briliáns sorozatában került az olvasók asztalára. Alabástrom színű, csillogó könyvecske, jobb sarkában fent, egy „briliáns" szemecske látható, alul a cime: Anyaság, amelynek „A” betűje szépen, aranyozott mintákkal díszített. A verseket, szövegeket Fábry Anna gyűjtötte, állította össze.

Ám a „briliáns" kedves könyvecske nemcsak küllemében megkapó és értékes, hanem tartalma, mondanivalója, a benne található versek, szövegek az irodalom, s a népköltészet gyöngyszemei. A számunkra távoli üzbég, türkmén, a lapp, valamint az ősi melanéziai és azték népköltés sorait jeles költők {Tandori Dezső, Tótfalusi István, Ágh István, Buda Ferenc és mások) hozták közel hozzánk. A magyar líra gyöngyszemeiből nem hiányoznak Áprily Lajos, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Szabó Lőrinc, Berda József, Nagy László, Sinka István, Weöres Sándor versei, de folytathatnám még tovább a nevek sorolását, minden rangsorolás nélkül.

Az „anyaság" kézenfogható valóságát talán Tóth Judit azonos című verséből érezzük. íme idézzük a vers kezdő sorait:

„Csak rugdosódás, zökkenés, a remény helyváltoztatásai a testben. Kis bikaszarvait löki a jövőbe, térddel, könyékkel ökleli az anyai éjszakát."

Forgatom kezemben a könyvecskét és eszembe jut a gondolat, hogyha díszíthetném, akkor Stróbl Alajos: Anyánk cimü szobrának képét minden bizonnyal az első oldalára tenném. Lyka Károly művészettörténész sorait hívom segítségül, hogy a csodálatos márványszobrot némileg felidézhessem. íme az idézet: „Kissé elörehajolva ül nagy karosszékében az öregasszony, ölében a biblia nyitott fóliánsa. Révedező tekintettel néz maga elé, arca tükrén látszik belső élete: elméje nyilván a múlt emlékei körül időzik, míg a törődött test nyugalmasan pihen. Csöndes, szenvedélytelen képe a létnek, olyan bőséggel előadva, amilyenre csak egy anyját nagyon szerető művész képes."

Motesíky Árpád

SZÍNHÁZ

Svätopluk

A most 81 esztendős mester, Eugen Suchoň: Svätopluk című operájának legutóbbi pozsonyi premierjét valóban csak rendhagyó módon kezelhetem. Szabályos kritikusi jegyzet közreadására három oknál fogva sincs most kínálkozó alkalom. Az egyik: ez a premier tulajdonképpen csak felújítása az 1988 őszén bemutatott pozsonyi Svátopluknak; igy — a cselekmény vallásos szálainak felerősítésén kívül — művészileg kevés benne az újítás. A második ok: a fennállásának 70. évfordulóját ezen a tavaszon ünneplő Szlovák Nemzeti Színház ünnepi díszelőadásként újította fel Eugen Suchoň kereken harminc évvel ezelőtt komponált történelmi tárgyú dalművét. A harmadik ok pedig az, hogy jómagam is elkötelezem magam a pozsonyi operaház döntése mellett, elvégre a Szlovák Nemzeti Színháznak már csak küldetéséből eredően is egyik legfőbb kötelessége, hogy újra meg újra színpadra segítse a szlovák komolyzenei élet operatermését.

A Svätopluk legutóbbi felújítása kapcsán annyit azért mindenképpen el kell mondani, hogy a rendező: Branislav Kriška helyenként a cselekmény újraértelmezésére, a gondolati összefüggések elmélyítésére törekedett. Mint már jeleztem : főként azokon a pontokon, ahol a történet egyházi vonatkozású mozzanatainak kidomborítására nyílott alkalom. Mind a rendező, mind az általa vezetett szólisták a felszín mögötti gondolatok tisztázását is keresik úgy, hogy a tavalyelőtti premierhez képest sokkal árnyaltabb, hitelesebb, őszintébb szenvedélyű a színészi játék. A címszerepet Ondrej Malachovský énekli eleven színekkel, bravúrosan karakterizálva Svätopluk figuráját. E nagy személyzetű előadásban Elena Kittnárová Lutomírája és Vladimír Kubovčík Dragomírja érdemel még okvetlenül külön említést. Eugen Suchoň zenéjét kitűnően értve, Magabiztosan vezényli Ondrej Lenárd az operazenekart; mig a rendező munkáját Ladislav Vychodil díszlete és Helena Bezáková kosztümtervezöi fantáziája segíti... Ezért hát aki szereti ezt az operát, joggal örülhet annak, hogy e művet felújított kivitelben lehet látni és hallani a Szlovák Nemzeti Színházban.

Miklósi Péter

TELEVÍZIÓ

Bakaruhában

Nem tudni pontosan, mi adta az apropót e remekmű televízióbeli fölújításához, Hunyady Sándor születésének századik évfordulója-e, Bara Margit kálváriájának napfényre kerülése-é, avagy mindkettő egyszerre, tény, hogy üdítő és egyben megrendítő élmény volt látni három és fél évtized múltán e nagyszerű s mégis oly ritkán látható filmet.

„Filmtörténetünk egyik legszebb fejezete — írta róla Nemeskürty István. Sallangtalanul előadott, minden cifraság nélküli, minden hangsúlyozottan „filmes" megoldást tudatosan és aggályos gonddal kerülő, mégis — éppen ezért — nagyon korszerű és nagyon igaz film ez."

Apropó: Nemeskürty. Mióta ö lett a televízió vezetője, azóta örvendetesen megszaporodtak a magyar filmek a magyar tévében. Egy nappal a „Bakaruhában” után láthattuk a nemrég készült Káprázatot, a rákövetkező napon az elveszett paradicsom c. 1962-ben készült Makk Károly-filmet.

Visszatérve a filmhez: miért érezzük még ma is remekműnek, s ami legalább ennyire fontos: frissen hatónak, elevennek a Bakaruhában-t? Hisz anynyi korabeli s még jóval későbbi filmet is úgy megrágott az idő vasfoga, hogy egyszerűen képtelenség megnézni azokat, s ha megnézzük is, legföljebb önmaguk paródiájának tűnnek. Pedig hát a Bakaruhában esetében minden együtt van ahhoz, hogy bukás legyen belőle. A már-már giccses történet az álruhás újságíróról s a szegény cselédlányról, a szentimentális románc, a Monarchia-nosztalgia s maga a kor, melyben a film készült, 1957, a levert forradalom utáni korszak kilátástalansága. (Ne feledjük: Darvas Iván éveket töltött börtönben, s csak sejtjük, hogy a forgatás után szinte órák alatt kellett átöltöznie Bakaruhából rabruhába.

S a film többi gazdája sem járt különbül. A rendező. Fehér Imre, akinek ez volt az első filmje, soha többet nem tudta még csak megközelíteni sem e film színvonalát, alighanem ugyancsak ötvenhat sokkja miatt (s azt is csak gyanítjuk, hogy mindez oka volt korai halálának), Bara Margit kálváriája pedig épp mostanában került a közvélemény elé, táplálva a film iránti érdeklődést.

Mellékes szempontnak tűnik mindez, de csak látszólag mellékes. Hisz egy filmhez, s bármilyen művészi alkotáshoz szükségszerűen hozzátartozik a kor is, amelyben született s a művet létrehozó művészek egyéni élete is.

(cselényi)

Május elseje — pizsamában

Igen, az idei május elsejét e sorok írója pizsamában „ünnepelte", pedig nem volt beteg, álmos sem: kopottas pizsamában mászkált a lakásában a rádiókészüléktől a tévéig, s némi nosztalgiával hallgatta és szemlélte hogyan ünnepel a világ.

A világ elég furcsán ünnepelt: az olaszok még úgy ahogy, ott még a vezető államférfiak (hová lett az „államnő": Cicciolina) is ünnepi beszédeket tartottak, de a többi „néma csönd" — már ami a vezetőket illeti. Hol van a tavalyi hó, hová lett a monumentális moszkvai, budapesti, prágai, pozsonyi manifesztáció, hová lettek a patetikus jelszavaktól csöpögő transzparensek, hová tűntek a vezetők hatalmas, dülledt szemű portréit cipelő ifjoncok, no de hová lett a tavalyi hó?

Moszkvában Gorbacsovot és társait elkergették a Lenin Mauzóleum mellvédjéről, sőt egy elkeseredett litván atyafi föl akarta gyújtani önmagát és a mauzóleumot is. „Ilyen még Moszkvában nem volt" — ujjong nem titkolt káröröm mámorában a rádióriporter. Megnyugtathatom őt, hogy Moszkvában már nagyobb dolgok is megtörténültek vala.

Prágában állítólag beatkoncert volt, ahol Havel köztársasági elnök mondott beszédet; tehát se dísztribün, se semmi.

Romániában : már tiz napja tüntetnek a jelenlegi kormány ellen, s a „munka ünnepén" vagy harmincán sztrájkba kezdtek. Éhségsztrájkba.

Az, hogy Törökországban szétverik a május elsejei tüntetőket, nem meglepő, ennek az ellenkezője okozna némi meglepetést.

Párizsban iszonyúan nagy a meleg. Az embereknek nem akaródzik fölvonulni, inkább otthagyják a gyönyörűséges párizsi aszfaltot, elvonulnak saját többé-kevésbé kényelmes „dácsájukba". (Bárcsak Gorbacsov is ezt tette volna!)

Budapesten két ligetben is ünnepel a „munkásság", a Város-, illetve a Népligetben. És a rádió közvetíti nekik négy évtized május elsejei ünnepségeinek hangos krónikáját. Előbb a magyar nép „édesapja", Rákosi elvtárs szól népéhez (riporter Szepesi György) később 56 után, a haza bölcse. Kádár János („Aki velünk van, nincs ellenünk") — mondja: drága népünkre „szépülö-épülő boldog élet vár” (riporter Szepesi).

Nem tudom, csak fél füllel hallottam. Pozsonyba n is voltak majálisok, vigadalmak, vigasságok.

Akárcsak Palermóban, Barcelonában, Berlinben, Buenos Airesben, stb.

A munkásosztály együtt táncolt a förtelmes, pestisterjesztö kapitalistákkal.

Furcsa diadalmenet ez: ahogy így pizsamásán átvonulok a szobáimon: Négy szoba. Győztünk! — ordítom magamban főlszabadultan, mint valami proletár.

Valaki a vállamra csap: — De hiszen ezek már ostoba kispolgárok!

Azért én tovább üvöltök magamban: „Fel vörösök, proletárok, csillagosok, katonák!"

Zs. NAGY LAJOS

9