A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-25 / 21. szám
Rovatvezető: MACS JÓZSEF MIT TEHETÜNK AZ IRODALOM MEGSZERETTETÉSÉÉRT A mai gyermekek a holnap felnőttjei • A pedagógiában is nagy horderejű változásoknak kell bekövetkezniük Gyökeres György felvétele NAGY JENŐ Pillantás a múltba A Csemadok rendezésében Rozsnyón április hetedikén és nyolcadikén tartották meg az irodalomnépszerűsitök központi szemináriumát. A téma is, a hely is, a szokatlanul komor április eleji időjárás is medítálásra késztette a résztvevőket. A Pozsonyi Pedagógiai Kutatóintézet munkatársai elmondták, mit tettek és tesznek a pedagógiai elmélet és gyakorlat emberei a könyvek megszerettetéséért. Az előadásokat követő szenvedélyes vita azonban meggyőzött bennünket arról, hogy az irodalom megszerettetése, az iskolai, községi, illetve városi könyvtáraknak, mint létező könyvtártípusnak, illetve szervezeti egységnek a felhasználása terén bizony sok még a tennivalónk. A vitában résztvevők döntő többsége reálisan ítélte meg a helyzetet: az új tantervi dokumentumok a téma szempontjából előrelépést jelentenek: lényegesen többet nyújtanak, mint a korábbiak. De azt be kell látnunk, hogy ma még kétségtelenül messze vagyunk az elméletileg ideális helyzettől. Ennek számos oka van; döntő ok a feltételek hiánya. Könyvtáraink ma még nem olyan erősek, hogy azt tudnák nyújtani, amit elvárunk tőlük. A mai ellátottság mellett döntő többségük nem tud megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket velük szemben szeretnének támasztani az irodalmi nevelés- és általában az anyanyelvi nevelés vonatkozásában. Itt elsősorban az értelmező és helyesírási szótárak, a lexikonok, a szakszótárak hiányára gondolok, de ronggyá olvasottak az ajánlott olvasmányok, a meséskönyvek többsége is. A pedagógiai koncepció és gyakorlat ezért nem igényli a könyvtárak erőteljesebb közreműködését. Csakhogy ez a logika egy ördögi kör kiindulópontja. Igaz, hogy a kevés nyugat-szlovákiai kivételtől eltekintve gyengén ellátottak a könyvtáraink, de azért lehetett a könyvtárak fejlesztését ennyire elhanyagolni, mert az iskolák eddig különösebb baj nélkül megvoltak nélkülük. A jövőben ez a helyzet tarthatatlanná válik. Európa közép-keleti részén a pedagógiában is nagy horderejű változásoknak kell bekövetkezniük, a társadalmi változások ezt igénylik, sőt követelik. A jelenlegi koncepció szelleme (és megfogalmazása) voltaképpen a szabadidős tevékenységbe helyezi át az olvasás és a könyvtárhasználat problémakörét. Mai pedagógiai igényeink szerint a könyvtár a szabadidő eltöltésének kivánatos fóruma. A múltban úgy gondoltuk, hogy a könyvtár fö feladata a gyermek tanulmányi követelményeit meghaladó igényeinek és egyéni érdeklődésének a kielégítése. Ez a szemlélet a pedagógiai elméletben és gyakorlatban is, napjainkban is tetten érhető. Pedig a nyugati országokban már évtizedek óta élő gyakorlat a többkönyvű oktatás, az iskola folyosóján elhelyezett szabadpolcos könyvtár, ahonnan a gyermek bármikor, a tanítási órán is leemelheti azt a könyvet, amelyre a feladatok megoldásához, vagy a megoldás közben felmerülő kérdések megválaszolásához szüksége van. A könyvek Így tényleg szerephez jutnak a tanítási órán. Persze, csak idő — és elsősorban pénz — kérdése, hogy a mi pedagógusaink is eltanulják szerencsésebb társaiktól, a könyvek felhasználásának jól bevált formáit és változtassanak a megszokott gyakorlaton. Ha sikerül bejutnunk a Közös Európai Házba, van rá remény, hogy a mi pedagógusaink is tanulmányozhatják és alkalmazhatják a gazdagabb országokban bevált módszereket. Az irodalomszerető nemzedékek felnevelésében voltaképpen mindannyian érdekeltek vagyunk. A mai gyermekek a holnap felnőttjei. Az ö szellemi formálásuknak a gondja nemcsak a kultúra és az iskolaügy munkásait érinti. Különösen nagy az alsó tagozat felelőssége. A lélektan szakemberei szerint ugyanis a könyveket a gyermekekkel a pubertás kor előtt kell megszeretni. Csak azok válnak esztétikai befogadóképességű olvasóvá, akikben már az óvodában, de legkésőbb az alsó tagozaton felkeltették a mesehallgatás, illetve olvasás iránti igényt. Ebben a fogékony korban ez a feladat még sem az óvónőket, sem a szülőket, sem a pedagógusokat nem állítja megoldhatatlan probléma elé. Ezt a korosztályt nem nehéz megnyerni a könyv szeretetének. A gyermek számára a képes anyag egyenrangú a szöveggel; ö elsősorban vizuális befogadó, különösen fontos tehát, hogy a könyv külső boritója is, belső illusztrációanyaga is kínálja magát. Alsó tagozatos tanítónők és a könyvtárak dolgozói tanúsíthatják, milyen szívesen nyúlnak az alsó tagozatosok a színes külsejű kötetekhez. A Madách Kiadó dolgozói rég felismerték ezt az igény, s ilyen vonatkozásban megtették, amit tehettek. Az olvasóvá nevelés folyamatában kinek-kinek megvannak a maga sajátos feladatai. író ír, festő fest, szerkesztő szerkeszt, szülő mesél, óvó- és tanítónéni esztétikai értékeket közvetít, mesehősökkel, majd irodalmi hősökkel ismerteti meg a rábízott gyermekeket, maximálisan kihasználva a müvekben rejlő lehetőségeket. Tanítványaival együtt aggódik a jóindulatú hősökért, és megbocsát a bajkeverőknek. így nemcsak az olvasás iránti igény, a gyermek jelleme is formálódik: nemcsak a hibák elítélésének, hanem azok megértésének és megbocsátásának képessége, a másságot elfogadó attitűdök is kialakulnak. Ez ma az irodalmi nevelés egyik legfontosabb és legidőszerűbb feladata. Az olvasmányok értékorientáló, személyiségfejlesztő hatásáról is sokat el lehetne még mondani. Számunkra most az a fontos, hogy az irodalom ne váljon tantárggyá, s később megtanulandó vizsgaanyaggá; a serdülő- és felnőtt években azt a lélekformáló, eleven kapcsolatot, amit az óvodáskorban jelentett, ne csak a kiválasztott kevesek számára jelentse. Az irodalom napjaink felgyorsult, bonyolult világában is maradjon (a friss impressziók) az elmélyülés, a szellemi felüdülés forrása, amely fényt, ragyogást, fantáziát lop a dolgos hétköznapokba. TÖRÖK ZSUZSANNA Az ötvenes években, a Duna komáromi baloldali hídfőjén vagy tíztucatnyinál is több hivatalos és félhivatalos személy szorongott — kört alakítva — komoly társadalmi és politikai ügyben. A magyar és a csehszlovák kormány küldöttei itt adták, illetve vették át a tízezernyi kötet magyar nyelvű ajándékkönyvszállitmányt. A körbe-körbe felálltak egyik átlóvégében a vendég magyar szónok, a másik végében a csehszlovák, és kettőjük közt. a hajlat közepén a kecskeszakállas tolmács: csekélységem. A hazai küldöttség vezetője, az ugyancsak kecskeszakállú dr. Andrej Pavlik kulturális megbízott diszszpicsje után én következtem. Lörincz Gyula, az Új Szó akkori főszerkesztője a mellette álló magyar vendégeknek meg is magyarázta: — Tudják elvtársak, mi itt Szlovákiában vigyázunk ám, hogy a tolmácsolásban minden tekintetben pontosak legyünk, és látják, ezért kértük fel Pavlik elvtárs üdvözlő szavainak lefordítására kollégámat, az Új Szó ugyancsak kecskeszakállas szerkesztőjét. Mert fontos a belcsín mellett a külcsín is! — Lörincz — szokásához híven — a poént nem tudta elengedni. A legjobb pillanatban és kellő helyen sütötte el epés bírálatát, egynéhányunk elismerését kiérdemlőn: a nagyfőnök ugyanis hadilábon állt Szlovákia kulturális és egyben sajtó-ügyi főnökével. Ha már megemlítettem ezt a lélekemelő, de egyben kardcsörgetö ünnepséget, el kell hogy mondjam — a baráti rendezvények tovább folytak. — „sprintet" futottam két magyar parasztiróval: Veres Péterrel és Szabó Pállal. Úgy bizony. Ez pedig emígyen történt. Még a hídfőn megígérték, készségesen nyilatkoznak, ha lehet, mondták, ebéd után, a csehszlovák rádió magyar szerkesztőségének. Délután a régi Dalegyesület, — ebben az időben ifjúsági székházzá előléptetett — épületének parkjában, ahogy Veresék megpillantották a kezemben csillogó mikrofont, hát uccu neki, hónuk alá kapták lábukat, és futni kezdtek a bokrok sűrűjébe vezető úton. Én meg mikrofonostul utánuk. Menekülésük teljesen értelmetlen volt. Ezt én tudtam, ők azonban nem sejtették. Ravasz, öreg technikus barátom, Jano Mader, egyből felfogta a helyzetet s szélsebesen hosszú zsinórra kapcsolta át mikrofonomat, én meg komáromi lévén, jól tudtam, hol zárhatom le a két menekülő csizmás író útját. Meg is történt. Még ma sem tudom, vajon a rádió hallgatói mire vélhették Veres Péter és Szabó Pál fulladozó beszédét, lihegését, szuszogását, levegő után való kapkodását. El ne felejtsem, évek múlva Lengyel József, és ha emlékezetem nem csal, Simon Pista társaságában az Irodalmi Szemle pozsonyi szerkesztőségében találkoztam ismét Péter bácsival, persze megint csizmásán volt, fehér felgombolt nyakú ingben, csak úgy pusztán, nyakkendő nélkül. Ahogy az ajtón belépni látott, jött felém nevetve, kezét nyújtva: — Ugye, maga az a futóbajnok! Mondja, megint ripotrjáratban van? 7
