A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-18 / 20. szám
MATESZ - OLDŔICH DANEK: NEGYVEN GAZFICKÓ MEG EGY MA SZÜLETETT BÁRÁNY • THÁLIA - LEONARD GERSHE: A PILLANGÓK SZABADOK Bemutató Komáromban és Kassán Áfó Gyula és Ho/ocsy István a Negyven gazfickó meg egy ma született bárány című színműben Dudás Péter, Monori Balázs és Bandor Éva a Kassán műsorra tűzött Gershe-darab főpróbáján 1. Valóban nem piszkálódásnak, netán kritikának szánom, de tény, hogy a Magyar Területi Színház komáromi társulatának 1990. április 6-án tartott, sorrendben immár 205. bemutatójához a legtöbb eligazítást, legalábbis számomra, a szinlap adja . .. Annak negyedik oldalán például az áll, hogy Oldŕich Danák darabja, a Negyven gazfickó meg egy ma született bárány már a megírásakor, tehát 1965-ben is példázat volt. A szerző egy közismert bibliai történethez — Heródes betlehemi csecsemögyilkosság-parancsához — kortalan, azaz bármikor érvényesnek tekinthető morális kérdéseket kapcsolt: a döntés és a felelősség dilemmáit. Takács István szerint a legtapasztaltabb és a legtöbbet játszott cseh drámaírók egyikét már negyed évszázaddal ezelőtt is nyilvánvalóan az izgatta, hogy egy-egy embert milyen mértékben terhel a felelősség a döntéseiért egy olyan időszakban, amikor bármilyen döntés szülessen is, az szinte mind rossz, téves és erkölcstelen, avagy megkérdőjelezhető, mert olyan a világ, hogy gyakorlatilag nem lehet jó döntést hozni. Ugyanitt olvasható Barta András rövidke eszmefuttatása is, aki szerint: „A hatalom és az elvont erkölcsi normák, a nemes cél és a megvalósításhoz vezető nemtelen eszközök összefüggésein, valamint egy adott történelmi szituációban jelentkező összeütközésein töpreng sok vonatkozásban rendhagyó színdarabjában a cseh író. Oldŕich Danék. Történelmi parabola formájában figyelemre méltóan exponálja az igazi és a történelmi szituációtól elvont humanitás konfliktusát; s műve egyúttal felelősségteljes hozzászólás a mindenkori reálpolitika mibenlétének bonyolult problémaköréhez." Dióhéjban tényleg ennyi a darab lényege. Természetesen, szinpadilag megelevenítve több is, más is. Danék sajátos atmoszférát teremtve mutatja be a gondolatok és a tettek, a mögöttes szándékok és a párbeszédek összefüggéseit; ezeket szembesítve ábrázolja a felmerült konfliktus érlelödésének folyamatát. Óvakodik viszont az Írói szentenciáktól, ezzel is töprengésre késztetve a nézőt a felvetett lelkiismereti kérdések dolgában. Ez az alkotói szemlélet azért is fontos, mert Komáromban mindig is komolyan vették a színház közművelődési funkcióját. Nyilván azzal a szándékkal, hogy a Matesz pártoló és értő közönséget neveljen a maga számára. Hogy ebben a munkában pontosan hol tart most a színház, azt nem tudom, gyanítom azonban, hogy űjabb fokozatok meghódítására törekszik: remélhetőleg, ezúttal már a felemás értékű „kvázi-előadások" kiszorításával!... Minden bizonnyal a Negyven gazfickó meg egy ma született bárány színpadra állításával is az volt a cél, hogy a Matesz necsak a színházban töltött est szimpla örömét kínálja, hanem valós élményt is nyújtson a közönségnek. Úgy gondolom, a cseh drámairodalomban otthonosan mozgó Takáts Emödöt elsősorban azért bízta meg a színház a Danék-darab színre vitelével, hogy az imént említett követelménynek megfelelve, biztonságosan rendezze meg a csecsemögyilkosságra kivezényelt latrok benső vívódásának drámáját. És ha lehet, akkor a szükebb értelemben vett tartalom megtámogatására kíséreljen meg fölvillantani valamit az értelmezési lehetőségekből. Nos, részint a szóban forgó rendezői koncepciónak, részint a színészek igyekezetének köszönhetően, végül is megnyugtató szintű előadás született. A közönség zöme ha nem is megrendültén távozott az általam látott premierről, de olyan érzéssel mindenképpen, hogy köze volt a színpadon történtekhez; hogy a mi sajátos nézőpontunkból szemlélve — közvetve — a csehszlovákiai magyarság évtizedes gondjairól is szólt a több mint két és fél órás előadás. Takáts Ernőd ezúttal is hü maradt az utóbbi esztendőkben kialakult rendezői stílusához, Így a „Negyven gazfickó meg egy ma született bárányában elsősorban újra szószinházat láthattunk. Az előadás első negyedét leszámítva, szinte mindvégig a dikció dominál; az akciók viszont kevésbé működőképesek. Valószínűleg azért, mert az előadásból jól kikövetkeztethető érdeklődési irány nem vezeti el odáig a rendezőt, hogy a darabot, illetve a saját olvasatát alaposan végiggondolja, akcióként kielemezze, s végül színpadi eszközökkel megfogalmazza. Ebben a helyzetben valóban a dikció dominál; Így elsősorban a színészek érdeme, hogy újra meg újra létrejön az áramkör a színpad és a nézőtér között. Magyarán: nagyon jó percek vannak, s közbe-közbe kihagyások. A legkevesebb szemrehányás ezért az előadásban szereplő győri vendéget: Áts Gyulát illetheti, aki a Tiszt egysíkúságra csábitó figurájából — valószínűleg a vendégművész civil létéből adódó tapasztalatokra építve — hitelesíthetöen összetett alakot formál. A királyi gárda második kohorsza hármas számú különítményének katonáit Bugár Béla, Ropog József. Holocsy István, Skronka Tibor, Dráfi Mátyás, Benkő Géza, Németh István és Bugár Gáspár játssza. Ök, szinte egytől egyig, nem a csendes lázadás vagy a lelkifurdalás lelkesítő példázatát keresik a történetben, hanem a mindent és mindenkit maga alá gyűrő teljhatalom emberi borzalmait érzékeltetik. Helyszűke okán már csak megemlítem, hogy az előadás többi szerepét Cs. Tóth Erzsébet, Mics Ildikó. Németh Ica, Pöthe István, Tóth László és Bajcsi Lajos alakítja — ki-ki lelkiismeretesen téve kötelességét. Megjegyzendő még, hogy a Negyven gazfickó meg egy ma született bárány cimü színmű az eredeti dramaturgiai terv módosításával került színre Komáromban. Magam is helyeslem e darabcserét, ám ha már Így történt, sokkal szívesebben láttam volna a Mateszban egy Havel-darabot. Hogy ne csupán a magyarországi, a cseh, a szlovák, az angol, az izlandi bemutatók kapcsán halljunk róluk. 2. Ha Leonard Gershe darabjában azt mondják a szereplők és maga a szerző is úgy fogalmaz színmüvének címében, hogy ,A pillangók szabadok", akkor biztosak lehetünk abban: Don Baker, Mrs. Baker, Jill Tanner és Ralph Austin egyáltalában nem szabadok. Hogy éppen ellenkezőleg, minden külsőség, látszólagos törekvés ellenére nagyon is egymásra vannak utalva. A szerző érdeme, hogy jól megirtan, játékosan, emberien. Valóban szabadok, függetlenek, befolyásolhatatlanok kívánnának lenni; ám a szivük mélyén szükségük van egymásra és a kölcsönös kötelékekre. Ezt hol őszintébben, hol csak felszínesebben adják a világ tudtára, de az mindenképpen kitűnik, hogy sohasem lesznek annyira szabadok, akár a pillangók . . . Erről szól, erről beszél Leonard Gershenek a kassai Thália Színházban játszott színdarabja. E színpadi műnek igazi, valóságos története lényegében nincs is, hanem helyszíne, szereplői és helyzetei vannak. Maga a tér parányi, valahol a kamara- és a stúdiószínház között. Vlado Čáp tervezte a kosztümöket is, amelyek hasonlómód sokat árulnak el az előadás időtlenségéből. A Thália Színház legutóbbi bemutatójának rendezője Miro Procházka, aki alaposan megdolgozott a szöveggel, de a színpadi megelevenités is jól végiggondolt koncepció jegyében történt. Megőrizte a tartalom belső tüzeit, indulatait; s ahol lehetett, ott az irónia, az élethazugságok gunyoros nevetségességét is megfogalmazta. Precíz a lélektani és a szcénikai kidolgozottság, de egyéb tekintetben is pontos, részleteiber átgondolt, alkalmas tempójú a rendezés Talán egyetlen hibája, hogy a nézőt nem is próbálja bevonni a darab legmélyén megbúvó emberi rejtélyek megoldásába, azaz: megoldhatat lanságába. Dér Lívia, Gombos Ilona, Dudás Péter és vendégként Monori Balázs a darab négy szereplője. E szinészkvartett valamennyi tagja kitesz magáért, de Dér Lívia árnyalt játéka és fegyelmezettsége, illetve Dudás Péter föltűnően pontos figurateremtő játékkedve külön említést is érdemel. (Jill Tanner szerepét egyébként Bandor Éva is megkapta. az általam látott premierre azonban Dér Líviára esett a rendező választása.) Fontos adaléka még az április derekán tartott bemutatónak, hogy az utóbbi hónapokban ez már a második sikeres produkciója a Thália Színháznak. Ezért talán megkockáztathatom azt a jóslatot, hogy játékszínünk kassai társulata — úgy tűnik — túljutott a holtponton. Ez több mint örömhír, hiszen csak ez lehet a megmaradásának, majdani teljes önállósodásának alapvető előfeltétele! MIKLÓSI PÉTER Fotó: Varga Róbert és Bodnár Gábor
