A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-18 / 20. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK FOLYÓIRAT Európai Utas Tavaly november közepén, négy európai ország (Magyarország, Ausztria, Olaszország és Jugoszlávia) kormányelnök-helyettesei Budapesten tanácskoztak és történelmi jelentőségűnek is tekinthető megállapodásra jutottak. Azzal a céllal, hogy Közép-Kelet-Európa népei az újjárendezendö Európában ne egymással szembenállva, hanem ellenkezőleg, egymáshoz közeledve, együtt oldják meg a megoldásra váró problémákat, megállapodtak az Alpok-Adria integrációban. Magyarország, Ausztria, Olaszország és Jugoszlávia az Alpok-Adria integráció keretében szorosra fűzi az együttműködést, és kölcsönösen segíti egymás kulturális és gazdasági felvirágoztatását. A politikusok körében megfogant gondolatot a magyarországi közélet jeles képviselői (Írók, történészek, művészek) is magukévá tették, és a Magyar írószövetség gondoskodásában Európai Utas címmel negyedévente megjelenő folyóiratot indítanak. Az Európai Utasnak az a célja, hogy párbeszédet kezdeményezzen a viharos sebességgel átalakuló Közép-Kelet-Európa térségében élő népek gondjáról és problémáiról, felszínre hozza és napirenden tartsa, hogy az új Európában milyen intézkedések bevezetését igénylik a magyarok, a szlovákok, a csehek, a románok, a jugoszlávok, az osztrákok és az Alpok-Adria térségében élő valamennyi nép. A pártoskodó (tehát sok tekintetben megosztott és széthúzó) közösségek esetében különösen időszerű az Európai Utas vállalta program: újraforgalmazni Közép-Kelet-Európa népeinek szerepét, erős szálakkal kötődni az új Európához, a szellem, az európaiság, a normális emberi gondolat eleven hitével, elszántan küzdeni az emberi, a nemzeti és nemzetiségi jogok érvényesítéséért ; küzdeni a faji előítéletek, az idegengyűlölet, nem utolsósorban korunk egyik legveszélyesebb „vírusa", a nacionalizmus és a sovinizmus ellen. Az Alpok-Adria integráció gondolatát támogató értelmiségiek az Európai Utas című folyóirat első számát a napokban jelentetik meg. Egyben tervezik, hogy napjaink időszerű kérdéseiről, főleg Közép-Kelet-Európa elképzelt jövőjéről vitákat szerveznek, előadásokat tartanak. Az Európai Utas című folyóiratnak és a folyóirat mellé-mögé szerveződő mozgalomnak az a szándéka, hogy egyesítse mindazokat, akik Közép-Kelet-Európa jövőjét a térség népeinek tényleges szabadsága, egyenrangúsága és együttműködése szellemében képzelik el. Balázs Béla KÖNYV Tanulmányok Erdély történetéről Az Erdély története c. munkáról folytatott vita — amelynek anyagát a Csokonai Kiadó tette közzé — Debrecenben zajlott le 1987. október 9—10-én. Azóta sok víz folyt le az Oltón s a Dunán, ám bármennyi víz folyt is le, úgy érezzük, ma még aktuálisabbak ezek a parázs viták, mint bármikor voltak, s egyre inkább úgy tetszik, hogy a nevezetes monográfia (melynek egykötetes, rövidített kiadása most jelent meg újfent a könyvesboltokban) valami nagyon fontosnak a kezdetét jelentette. S ha a monográfia a kezdetet jelentette, akkor a Tanulmányok Erdély történetéből jelentette a folytatást. Hiszen a szakma olyan kitűnőségei szóltak hozzá a monográfia tárgyalta egyes tételekhez, mint Pach Zsigmond Pál, Gunda Béla, Fodor István, Kristó Gyula, Benda Kálmán, Perjés Géza, Szabad György, Balogh Sándor, hogy csak a legismertebbeket említsem. Az említettek a maguk szakterületéhez szóltak hozzá, bírálták és kiegészítették az egyes fejezeteket a Dácia körüli huzavonától a honfoglaláson, az Erdélyi fejedelemség korán s 1848— 49-en át a húszas, majd az ötvenes évekig. Különösen fontosnak tartjuk az 1918 utáni anyagot, hisz köztudott, hogy az Erdély története ez utolsó korszakot csak érintőlegesen említi, így az olyan tanulmányok, mint például Balogh Sándoré (A Groza-kormány nemzetiségi politikájának történetéből 1945—1946) jelentős mértékben járulnak hozzá szakmailag is az egész problematikához. De fontosnak a szabad vitában körvonalazott szempontok és vélemények, illetve a monográfia szerzőinek, nevezetesen Makkai Lászlónak, Barta Gábornak, R. Várkonyi Ágnesnek és Szász Zoltánnak a válaszai is. „Tudatcsere kellene, népre, nemzetre, etnikumra és emberiségre egyaránt és egyszerre hangszerelt korszerű nemzet-, magyarság- és múlttudat, mert anélkül gazdasági-társadalmi gondjaink is aligha fogyatkoznak. Bizony-bizony: a nyomorék nemzettudat lefegyverez, felelősséget nem érez, áldozatokra nem képes. Babitsosai szólva : a fának sem elég a föld nedveiből szívott erő, szükség van az erőre is, amelyet a szelek hoznak — szögezi le Irinyi Károly a kötet „Szemléleti alapelvek” ciklusában írott tanulmányában („Tudatcsere kellene") s így folytatja: „Kinek-kinek vállalnia kellene azt az „édes bilincset", „gyönyörű terhet", „keserves hatalmat", amit a tájhoz, a néphez, az etnikumhoz, a közösséghez, a nemzethez való kötődés jelent. Már csak azért is, mert a nemzetinemzetiségi kérdésben tanúsított indifferentizmus akár a nacionalizmus forrásává is válhatľ (cselényi) „Ne sajnáljunk semmit, ami eddig volt, és ne sajnáljuk előre, ami lesz. Lehet, hogy nem lesznek többé tornyaink, de amit eddig láttunk, azt már nem marhatja ki eszméletünkből semmi." (Bálint György: A toronyör visszapillant) A demokrácia diktatúrája? Aki ilyen paradox kérdést föl mer tenni, valószínűleg tudathasadásban szenved, ám az is elképzelhető, hogy nem ö a szkizofréniás, hanem a mai közélet, a mai politika, ha úgy tetszik. Akárhogyan is van, e sorok írója most kapkodhatja a fejét, például ha azt olvassa, hogy az a kormányfő, aki jelenlegi tisztségébe csak úgy kerülhetett, mint kommunista, most kilép a kommunista pártból azért, hogy úgymond „független, pártatlan", tehát igazságos politikát folytathasson; nyilván arra a bizonyos damaszkuszi útra gondol, arra, hogy a történelem folyamán a Saulusokból gyakran válnak Paulusok, az a fogalom, amit azt hiszem minden nyelvben köpönyegforgatásnak neveznek, nyilván eszébe sem jutott. Nekem viszont az jut eszembe, hogy az igazi Saulusokat nem a bársonyszék tette (teszi) Paulusokká. Továbbá úgy vélem, furcsa demokrácia lesz az, amely azzal kezdődik, hogy a legtermészetesebb emberi jogokat megkérdőjelezik; nem hiszem, hogy a szólásszabadság azonos a szabad rágalmazással, szabad átkozódással (nemrég olvastam egy újságcikket, amely a magyarokat következetesen hunoknak nevezi, néhány „szép epiteton ornanszról" (díszítő jelzőről) nem is szólva. A marxista-leninista ideológián alapuló politika egy ködös-homályos állapotot ígért a társadalomnak: a kommunizmust, amiről, sajnos, kiderült, hogy délibáb, vagy még annál is rosszabb. Az új politika nem ígér semmit, csak demokráciát, sőt már kezdi is megvalósítani: utcai tüntetésekkel, sztrájkokkal, illetve ezek engedélyezésével. Romániában magyarellenes pogromhangulat (sőt Marosvásárhelyen már pogrom is), nálunk egyelőre csak elszórtan magyarellenes jelszavak óbégatása a tereken és utcákon, egyébként demokratikus szeretetben összeforrva vártuk a pápát. Magyarországon a dalai láma tett szigorúan magánjellegű látogatást. Moszkva a peresztrojka és glasznoszty jegyében gazdasági bojkottal fenyegeti Vilniust, ha továbbra is „függelemsértést" akar elkövetni. Ismerőseim egy része az iránt érdeklődik, kiléptem-é már a pártból, a másik része azt kérdezgeti, melyik új pártnak vagyok a tagja. Az egyiknek azt válaszolgatom: nem én hagytam el a pártot, ő hagyott el már réges-régen engem; a másikat visszakérdezem, mint valami orosz: vajon a demokrácia azt jelenti-e, hogy okvetlenül valamelyik pártnak a tagja legyek? És ha meguntam már a pártoskodást és mindenfajta pártütést?! Elvégre elég vén vagyok már ahhoz, hogy fölmásszak a toronyba és a naplójegyzeteimet rendezgessem. Előbb még amolyan elefántcsonttornyot képzeltem magamnak, amilyenben zivatarok és zűrzavarok idején meghúzódhatnak az írástudók, erről a szándékomról azonban lemondtam, arra gondolván, az elefántcsontot megirigyelheti s demokratikusan lepuffanthat valaki, azt hiszem, jó lesz nekem emilyen ütött-kopott filagóriaszerű őrtorony, ahol ugyan ilyen-olyan szelek megtépázhatnak, de nagyobb bajom nem eshet (például nem neveznek ki miniszterré!), viszont egy ilyen enyhe magaslatról is messzibb látni, mint holmi barlangból. Zs. NAGY LAJOS VISSZHANG Tisztelt Hét szerkesztősége! Általános ismert emberi gyarlóság az, hogy hajlamosak vagyunk minden szépet és jót természetszerűleg elfogadni, s csak akkor ragadunk tollat, ha bántalom, vagy sérelem ér bennünket. Természetesen énbennem is van ebből az emberi gyengeségből, most azonban kivételt teszek, hogy elismerésemet és hálámat fejezzem ki azzal kapcsolatban, ami számomra öröm és szívet melengető — s ezt Önöknek köszönhetem. A „Madarakkal szemtől szembe" című sorozatukat nagy élvezettel olvasom — nem beszélve a gyönyörű színes felvételekről. Sokszor elgondolkozom azon. hogy: Istenem, még a legszűkebb környezetünkben létező élővilágot sem ismerjük igazán... — akkor mit tudunk és ismerünk valójában ? S talán nem is önhibánkból ered, hogy szinte két kezünkön meg tudjuk számlálni azokat az énekesmadarakat, amelyeket általában felismerünk... Most, amikor a természetvédelem „központi" kérdéssé vált — ha igaz — jó, hogy ily módon is áttekintésünk lehet, milyen kincsnek vagyunk még mindig birtokosai — még most sem késő, hogy tegyünk értük valamit. Valahol olvastam, egy tudós ember intelmét, hogy védjük madarainkat és környezetüket, mert kipusztulásuk után az EMBER következik ... Közölt sorozatukkal talán Önök is hozzájárulnak, hogy ez ne következzen be. Marad tisztelettel és hálával olvasójuk: Demes Tiborné, Hardicsa A szerkesztőség megjegyzése: E sorozattal kapcsolatban, hasonló hangnemben, számos olvasónk kifejtette véleményét. Sajnos, minden levelet nem tudunk közölni, de köszönjük az érdeklődést és igyekszünk még ebben az évben minden értékes madárfajt bemutatni. 9
