A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-05-18 / 20. szám

Maecenas ante portás

avagy hová lett a pénz

A tudomány és a kultúra sajnos sohasem volt abban a helyzetben, hogy anyagilag független lehessen, mindig szüksége volt támogatókra, mecénásokra, szponzorokra, akik vagy önzetlenül, vagy számításból pénzelték az alkotókat, a szellemi műhelyeket. Korunkban a legbőkezűbb adakozó maga az állam, s ez így rendjén is volna, hiszen a szellemi értékek és alkotások végsősoron az egész nemzetet gazdagítják, közvetve vagy közvetlenül hozzájárulnak az ország gyarapodásához és felemelkedéséhez. Ez olyannyira nyilvánvaló, hogy szót sem érdemelne, csak hát Európának ebben a régiójában, ahol nekünk, csehszlovákiai magyaroknak is élni adatott, a dolog azért nem olyan egyértelmű. A több mint négy évtizedes egypárti diktatúra idején „állami támogatásban" csak az részesülhetett, akit arra a hatalom méltónak talált. Cserébe ezért nem követelt ugyan feltétlen behódolást, de elvárta a jó magaviseletét és a fegyelmezett beletörődést. A nemzeti kisebbségekkel külön is éreztette, hogy irányukban kegyet gyakorol: tételesen kimutatta, hogy ennyi és ennyi iskolát, kulturális intézményt, lapot, stb. biztosít a számukra, semmi okuk tehát arra, hogy elégedetlenkedjenek, netán lázadozzanak. A pénz ellenértékeként csupán azt a jogot vindikálta magának, hogy kinevezhesse a vezetőket és leverje a mezsgyekarókat, amelyek a mozgástér határait jelölték ki. Hogy milyen volt ez a nemzetiségi szellemi karám? Aki veszi a fáradságot és fellapozza az elmúlt negyven év csehszlovákiai magyar sajtóját, vagy átböngészi a különböző statisztikákat, az egyfajta képet alkothat róla. Ez a kép azonban korántsem lesz teljes, mert épp azok a támpontok, azok az alapművek hiányoznak, amelyek létrehozását eddig a hatalom nem tette lehetővé, sót sok esetben kimondottan akadályozta. A nemzeti kisebbségek életéről, történelméről, kultúrájáról alig születtek tudományos dolgozatok, ezt a terepet módszeresen senki sem kutatta Csehszlovákiában, vagy ha mégis, abban nem sok köszönet volt. Szamunkra a legfájdalmasabb, hogy mi magunk, nemzeti kisebbségek sem vizsgálhattuk önmagunkat intézményes keretek között. Hányszor elmondtuk például, hogy meg kellene már írni a csehszlovákiai magyar irodalom történetét, de nem akadt senki e hazában, aki pénzzel is támogatta volna ezt a vállalkozást. Joggal szomorkodunk irodalmunk egyenetlen színvonala miatt, de eitünödött-e

már valaki azon, hogy a kisebbségi író sokkal nehezebb anyagi körülmények között alkot, honoráriumából aligha tudna tisztességesen megélni, ezért állandó pénzkereső foglalkozást is űznie kell, emiatt viszont kevesebb ideje és energiája marad az alkotó munkára .. . Ilyen és ehhez hasonló ördögi körökben kóválygunk mindannyian. Elvégre a csehszlovákiai magyar színész legalább háromszor annyit dolgozik a béréért, mint a szlovák pályatársa, a csehszlovákiai magyar újságíró legalább kétszer annyi normát teljesít a fizetéséért, mint a szlovák lapoknál dolgozó kollégái, stb., stb., stb. S akkor még nem szóltam azokról a lehetőségekről, amelyekből mi egyszerűen ki vagyunk rekesztve. Mert hiszen a csehszlovákiai magyar színész ritkán kap filmszerepet nálunk, legföljebb a Szlovák Rádió magyar adása foglalkoztatja egy-egy rádiójátékban vagy irodalmi műsorban. A csehszlovákiai magyar újságírót sem abajgatják nagyon a kiadók, hogy állítson már össze egy riportkótetet. A néprajzos, a történész, a szociológus is csak a saját szakállára dolgozhatott — feltéve, ha hagyták —, s még örülhetett, ha fáradozásának eredményeit legalább valamelyik csehszlovákiai magyar lapban viszontláthatta. Ez azonban inkább kivételnek számított, mert az igényesebb, tudományos dolgozatokat egyszerűen nem lehetett

magyarul hol közölni minálunk. A tudományos ismeretterjesztés helyzete sem túlságosan jó, hiszen ilyen céllal magyar nyelvű lapot mostanában nem adnak ki (a nemrég megszüntetett Természet és Társadalom c. havilapot viszont sohasem éreztük magunkénak), a Madách Kiadó pedig csak elvétve vállalkozott ismeretterjesztő könyvek megjelentetésére.

A Csemadokra most szándékosan nem térek ki, pedig a téma megérdemelne akár egy különszámot is. Az évi támogatásból alig futotta többre, mint a rezsiköltségek törlesztésere, s ha nem akadtak volna ezerszám önkéntes kultúrmunkások, akik ingyen szabadidejüket feláldozva tették, amit a szívük diktált, akkor ma nemigen volna miről számot adni.

A novemberi gyengéd forradalom győzelmét követően joggal reménykedtünk abban, hogy a csehszlovákiai magyar kultúra és szellemi élet számára is kedvezőbb feltételek teremtődnek. Intézményeink, szerkesztőségeink, iskoláink élére többnyire új emberek kerültek; ez kétségtelenül örvendetes fejlemény, hiszen maguk az érintett közösségek dönthettek arról, hogy kit látnának szívesen a vezetői posztokon. A személyi változások azonban a kiteljesedéshez önmagukban nem elegendőek. Ha nincs pénz az elképzelések és a tervek megvalósításához, akkor hiába volt minden. Sajnos, az anyagiak szűkös volta egyre szorongatóbban jelentkezik. Lapjainkat — amelyek sohasem voltak nyereségesek — az anyagi csőd és a megszűnés fenyegeti, mert kiadóikat már senki sem kényszeríti arra, hogy az olykor milliós nagyságrendű veszteségeket kiegyenlítsék, de állami támogatást sem kapnak erre a célra, így csakis a jóindulatuktól függ, hogy mi lesz a lapjaink további sorsa.

A Csemadoknak is kevesebb pénz jutott az idei költségvetésből, pedig korábban sem dúskált az anyagiakban. Szorult helyzetéből megpróbál kiutat találni — egyelőre váltakozó eredménnyel. A közelmúltban beindított vállalkozásai csak egy bizonyos idő elteltével hozhatnak valami nyereséget, de azt a beavatatlan is tudja, hogy a kultúrából nehéz pénzt csinálni. Mecénásokról, szponzorok ról álmodozunk, a Soros-alapítványban reménykedünk, s közben azon meditálunk, vajon hogyan történhetett meg az, hogy az állami költségvetésből egyszerűen kifelejtették a nemzeti kisebbségek szellemi életének kiteljesítéséhez szükséges öszszegeket. Annyi lapot indíthatunk, amennyit csak akarunk — de pénzt azt ne várjunk, mert arra máshol van szükség. A Jókai Mór Egyetemről hallani sem akarnak — a hivatalos indoklás: nincs rá pénz. Az önálló magyar tudományos intézetről mostanában szó sem esik, pedig menynyit emlegettük korábban. Ezek volnának azok a nagy vívmányok? Jól tudom, hogy a kormányzatnak rövid idő alatt rengeteg sürgős feladatot kell megoldania. A nagy átrendezés közben az apró-cseprő dolgokról akaratlanul is megfeledkezhet, vagy a kidobásra ítéltetett kacatok mellett olyasmit is a szemétre vet, amely pedig nélkülözhetetlen alkatrésze lehet egy működő szerkezetnek. A nemzeti kisebbségek kultúrájára szánt összegeket eddig több részre osztva, különböző iktató számok alatt tartották nyilván. Csak a végelszámolásnál derült ki, hogy valahol hiány keletkezett, de ennek ellentételezésére a pénzügyminisztérium nincs felhatalmazva, mert a pénzt már elosztotta, s a dologra a parlament is áldását adta. Mi a teendő? Nehéz lenne megmondani. Lehet, hogy jelentkezik egy mecénás és csöndesem megkocogtatja a kaput. Talán elegendő pénz is lesz nála. De azt hiszem, a várakozás helyett inkább cselekednünk kéne. Magunknak kellene pénz után néznünk, amíg nem késő. LACZA TIHAMÉR