A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-05-04 / 18. szám

Rovatvezető: CSANAKY ELEONORA \ lom Miettinent, elferdíted a szavaimat! — Bámultad, dicsérted! — Na, én most elmegyek. — Nem hinném, hogy a készülődé­sed annyira fontos lenne, ha, ha, ha! De hát te mondtad, hogy olyan retten­tően fontos dolgod van. A férfi felvette a kabátját, a nyaka izzadt volt a vitatkozástól, kezei re­megtek. A nő felindultan nézte, majd el kezdte oltani a gyertyákat. Lehajolt, s míg elfújta, a nyakán függő kereszt alakú nyakék a térdéig csúszott, s miko' felegyenesedett, ismét a helyére került. Levette szemüvegét, gondosam megtisztította és a Shakespeare-köte­­tekre helyezte. Nehéz eset volt ez. Zűrös menek­vés. A házasság komoly dolog. Ezek után úgy látta, nem tarthatja fenn mindenáron a kapcsolatukat. A tízéves ismeretség nem jelentett biztosítékot. A férfiban valami rejtőzik. Ha régen megkérte volna, hozzáment volna, de a házasságban kelepcében érezte volna magát. Valóban a gyermekét szerette volna, míg az apjában csak az értékte­len természetet látta volna. Maga előtt látta a gyermekeket: a nagy fiút, aki­nek dús haját simára kefélte, arca kissé sápadt, tiszta, szép, kifejezése értel­mes. Csellózik, eminens az osztályban. A lány alacsonyabb. Haja göndör, két fonatba fésülve, mindig mosolygós, meg lehet neki mondani: Babuci, men­jél a vasárnapi iskolába! Az egészen pufók pici fiú ott visít a nyoszolyában. Összeszedte az elővett poharakat, s eltűnődve gondolt férfiismerőseire. A férfi ballagott a rosszul kivilágított utcán. Meg-megcsúszott a síkos jár­dán. Miért is nem hozta el a kalocsni­­ját, a lába feje is fázni kezdett. A villamosmegálló felé vette útját, köz­ben léptei összeütődtek, ami bosszan­totta. Az utat árnyak és fények csíkoz­ták, a lámpafények szétszóródtak. Va­lahonnan az útkereszteződésnél han­gos fiatalok csoportja közeledett. Kö­zülük kivált az egyik lány, eléje állt és megkérdezte: — Bácsi, megmondaná, hány óra? — Hm, hány. Előhúzta a karóráját a kabátja ujja alól, mig a többiek rakoncátlankodtak. — Tíz perc híján húsz. A lány szemébe nézett, a szája rejté­lyesen mosolygott. — Már tudod — szólt tántorogva a barátja, a lány meg befogta mindkét kezével a száját, aztán odébbálltak. Jött a villamos, gyorsan felugrott. Megkönnyebbülten ült le. Valami ostobaságot élt át az este, valami té­vedést. Az út végéig követte az épüle­teket, közben pH-számítást végzett, kiszámította az eredményt és megke­reste a legjobb megoldást. Lelkében kikristályozódott a megnyugtató befe­jezés.' Finnből fordította Szabó Zoltán Fotó: Tóthpál Gyula Weöres Sándor / Anyámnak Termő ékes ág, te, jó anya, életemnek első asszonya, nagy meleg virág-ágy, pára-hely, hajnal harmatával telt kehely, benned kaptam első fészkemet, szívem a szíveddel lüktetett, én s nem-én közt nem volt mesgye-hegy, benned a világgal voltam egy. Álmom öbleidbe újra visszatér — álmom ébleidbe újra visszatér! A/abástrom bálvány, jó anya, életem hatalmas asszonya. Szemed Isis smaragd-dísze, tiszta, szép, hajad Pallas bronz-sisakja, színe ép. csak arcodon lett keményebb minden árny, mint a délutáni égen vércse-szárny. Első szép játékom, jó anya, gyermekségem gazdag asszonya. A kamaszkor tőled elkuszált, szemem a szemedbe nem talált. így tűnődtem: „Mért szült, mért szeret, ha örökre élni nem lehet? Énmiattam annyi mindent öl, temet! Mért nem tett a hóba inkább engemet!" A kamaszkor tőled elkuszált, férfi-szívem újra rád-talált, férfi-szívem a szívedre rátalált, megköszön mokt percet, évet és halált. Álmom karjaidba visszatér, álmom karjaidba visszatér... Erős ház, szép zászló, jó anya, sorsomnak nyugalmas asszonya. Majd ha cseppig átfolyt rajtam mind e lét, úgy halok az ős-egészbe, mint beléd. Fotó: M. HALCIN 13

Next

/
Thumbnails
Contents