A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-04 / 18. szám
viszont nem volt tisztázott a szándék: a három fiú tánca egy lánnyal. Itt jegyezném meg, hogy az első szereposztásban bemutatkozó Fullajtár Éva teljesítménye ma meggyőzőbb és kiegyensúlyozottabb, mint a gálaműsorban látott Matlák Beáé. A keret második kompozíciója egy pozdišovcei páros tánc, amely sajnos nem mutatta be a vidék gyönyörű szlovák tánckultúrájának szépségét. Ne haragudjon rám, az „öreg" folkloristára senki, ha zavar a lányok „lúčnicás" csábmosolya és az ezzel ekvivalens előadásmód. A Marosszéki táncok az Ifjú Szivek másik fiatal táncos egyéniségének, Mészáros Gábornak munkáját dicsérik. Szépen megkomponált, mérnöki precizitású szám, amely már előszele volt a műsor kicsúcsosodásának. Ebben a számban került újfent egymás mellé az összehasonlítás lehetőségével az alkotó Mészáros Gábor és Héglí Dusán. Míg Mészáros Gábor kifejezetten precíz, utolsó porcikájáig kigyakorolt színpadi táncos, addig felüdülést jelent számomra Hégli Dusán autentikus, immár földszagú tánca. Annak ellenére, hogy az autentikus előadásmód hive vagyok, Dusán tánca ebben a tánckarban sokszor elütően zavaró. A szerkesztés és a rendezés javára Íródjon, hogy az Ifjú Szivek tánckarának legjobb száma került a műsor végére. A Haidau és a keménytelki román táncok arányos, szépen megszerkesztett kompozícióban és végre az összes táncostól stílusos előadásban került színpadra. Ebben a táncban vettem észre kellemes meglepetésként néhány olyan teljesítményt, amelyre álmomban sem gondoltam volna. Az eddig jelentéktelen kartáncosként bemutatkozó Sólymos Zoltán haidaujával lepett meg, mig a keménytelkiben először figyeltem föl György Gábor táncára. A műsort záró számban a zenekar is legjobb kvalitásait mutatta be. A Ghymes zenekar teljesítménye — főleg azután, hogy magyarországi folk-zenekari versenyen értek el kiváló eredményt — nem mindig győzött meg. Nem a zenész, a táncos fülével hallgatom ezt a zenekart. Kellemetlen meglepetés volt számomra a Kalotaszegi legényes feszültségtelen muzsikája, kellemesen leptek meg viszont koncertszámaikkal. Ezen a bemutatón a tánckar és a zenekar partnere volt egymásnak, még akkor is, ha esetleg rossz akusztika eredményeként itt - ott szétesett a zene- és tánckar egysége. Ez a zenekar minden kifogásom ellenére ma olyan hangulatot tud teremteni a színpadon (de akár koncertteremben is), amelyre az ország együtteseiben nincs példa. A tánczenének viszont vannak olyan törvényszerűségei, amelyek be nem tartása a tánckar teljesítményére is rossz hatással lehet. Azzal kezdtem az elején, hogy minden bemutató határkő egy együttes életében. Ezt a határkövet nem láttam ezen bemutatón, mert akár az Útravalóval, akár Varga Ervin Szőttesben készített Hej, révész, révész ... című műsorával összehasonlítva a premier nem hozott újat. Ezt főleg azért tartom fontosnak megemlíteni, mert az Ifjú Szivek igenis központi együttes, igenis sokan tekintenek rá, mint a hazai amatőrszakma csúcsára, s ehhez képest kell teljesítenie. Varga Ervin írja a műsorfüzetben: „Kint vihar van. Recsegnek a ház eresztékei, üvöltenek a kémények, őrjöngve sikolt a szélvész. Félek. A szobában sötét van. — Nagymama, te nem félsz? — Nem kisfiam, mert hallom a harangszót. Hallod te is?" ... Én nem hallom és ezért talán félek. Kellemes meglepetéseim és a tánckar számlájára írom, hogy mégsem félek annyira. A lélekharangot sem hallom ... LOVÁSZ ATTILA Fotó: Gyökeres György KÖNYV „Csata mezejérül írom pár soraim" (Büttner Emil levelei az 1848-49-es szabadságharcból) Amikor elolvastam a 32 levelet és a hozzáfűzött kiegészítést, az volt az érzésem, hogy egy realista film pergett le előttem és én végignézhettem a forradalom fájdalmas, kegyetlen és mégis örömteli eseményeit. Mindezt egy honvéd (később őrmester), Büttner Emil „a hazájáért halni kész fiú" édesanyjához írt leveleinek köszönhettem. Mikes Kelemen óta Így még nem hatottak rám levelek. A hétköznap keservei, vitézség, kegyetlenség, bosszúállás, emberi gyengeség, a csaták realista ábrázolása, a három testvér véletlen találkozása — Jókai is megirigyelhette volna ezt a regénytémát! De Büttner Emil Jókaival ellentétben egyáltalán nem rózsás színekben látta és festette le a körülötte zajló világot. A hires 9. zászlóaljban a „vörössipkásoknál" szolgált. Délvidéktől kezdve gyalog, szekéren, vonaton bebarangolja az egész akkori Magyarország területét és részt vett számos jelentős csatában. Ott volt Komárom ostrománál, a nagysallói ütközetnél, az erdélyi harctereken, Buda-vár bevételénél. Oly hűen és élvezetes stílussal írja le Buda vár ostromát, mint egy regényíró, nagyon jó megfigyelő, szinte kételkedik az ember, hogyan tudott minden kis részletre odafigyelni csata közben. Például Pest ágyúzását ilyen költői és mégis pontos, realista módon jeleníti meg: ......a bomba-mozsarak, melyet mindig tompa mozgás követ, mint tüzes sárkány sivít fel szikrázva a bomba az ég felé .. . sok a rosszul irányzottak közül a légbe pattan el, a lángok, mint összeszoritott villám tódulnak ki meghasadt gömbébül, melyet mindig iszonyú csattanással követ, darabjai pedig különféle hangokkal búgnak, s szóródnak szerte szét, mindent zúzva, törve, mi útjukban áll." Közvetlen a vár ostromáról iszonyú képet fest:......leitete itt látni elszakadt kezet, lábat, koponyadarabokat, a falazatok körül sok létrákrúl a lelőtt emberek béléi csüngtek alá, sokrúl a vér, velő csepegett..." Sokszor elkeseredett, saját testi megpróbáltatásai miatt de a szabadságharcba vetett hitét sose tagadta meg, a győzelembe vetett bizalmat mindig hangoztatta, sőt mint bátyja tette — reverzálist se adott a végső vereségnél. Az ellenséggel szefnben is reális tudott lenni, elismeri a rácok fortélyait, elítéli brutalitásukat, de ugyanakkor azt is megjegyzi: ......egynehányan a mieink közül is a baromiságig kegyetlenek voltak." Az előszóból, melyet Pető Vilmos, a kézirat jelenlegi tulajdonosa írt, sok mindent megtudhatunk Büttner Emilről, aki a szabadságharc bukása után elvégezte a jogakadémíát és Aranyosmaróton telepedett le, ahol Janko Kráľ, a hires szlovák Író másodügyvédként dolgozott nála. Az Új Mindenes Gyűjtemény Könyvtára sorozat második köteteként került az asztalunkra ez a szép és értékes könyv. Reméljük, hogy e sorozat hosszú életű lesz és nemcsak a szakemberek, hanem az átlagolvasók igényeit is kielégítik. Kár, hogy aránylag kevés példányszámban jelentette meg a Madách Könyvkiadó, és ami meglepő a magyarországi Gondolat Könyvkiadó csupán kétszáz(l) példányt vett át belőle. (ozsvald) Miért dühös Nagy János szobrászművész? Erről az Együttélés politikai mozgalom alakuló kongresszusának szünetében a következőket mondotta: 1. Nem régen egy amatör rám támadt, mi bajom velük? Azt találtam mondani neki, mit szólna hozzá, ha a vakbelével a kórházba menne, és ott a portás vetköztetné le? Magyarázatként fűzöm mindehhez, hogy a magyar nemzetiségű képzőművészek, akik végre valahára önállósulhattak és megalakították társaságukat (harminctól hatvanig terjed a számuk), szintén elkezdik saját közösségi életüket. No most már, ha nemzeti kisebbségi életünk nem lenne annyira irodalomcentrikus, és a művészetről túlnyomórészt nem amatőrök írnának, akkor a számunk talán a kétszázat is elérné. 2. A másik baj, hogy nemcsak irodalom-, hanem pedagóguscentrikusak is vagyunk, és a tanító csupán addig kiséri figyelemmel a diákját, mig felveszik a főiskolára. A végzettekkel már senki nem törődik. Nem statisztikai anyag! Így jön létre aztán olyan helyzet, hogy ha összeszámoljuk a Hétben, Nőben és másutt a képzőművészekről irt cikkeket, akkor az amatőrök számban magasan fölülmúlják a hivatásos művészeket. És ez már újságírói etika is. Félretájékoztatás! Nincs nekünk annyi értelmiségi, hogy elhallgassuk őket azok előtt, akik ezeket az embereket adják a társadalomnak. A művészek célja a szolgálat, de ezt nem tudják teljesíteni, mivel nincs módjuk önmaguk propagálására. 3. A Csemadok régóta beszél arról, hogy bizonyos jeles személyiségeknek emlékhelyet, kegyhelyet állítunk. Az említett személyiségek annyira szétszórtan találhatók az ország számunkra fontos részében, hogy lassan csak a család ismeri nyughelyüket. Megérdemelnék, hogy egész népünk ismerje és látogassa értékes fiainak emlékhelyét. Most már adott a lehetőség erre, nem kell politikai atrocitásoktól tartani. 4. Például nem beszélünk a zeneművészetről. Szinte teljesen fehér folt a térképünkön. Pedig nagyon sok komoly előadóművészünk van. De nem beszélünk eleget a tudományokról, mérnökeinkről, orvosainkról stb. sem. Ök is szinte névtelenek. Fontos volna, mint ahogy már 1968-ban is javasoltam, valamiféle „Kossuth-díjat" adni arra érdemes embereknek, akik a kitüntető címet büszkén viselnék is, nem úgy mint íróink a Madách-dijat. Senkivel kapcsolatban nem írják le, hogy Madách-dijas. Teljessé kellene tennünk kultúránkat Komáromban, ahol az egyetemet támogatni tudná a színház a jövendő filharmónia, a galéria, a meglévő múzeum, a könyvtár, s mindazok az intézmények, amelyek elmélyültebbé tehetnék egész kulturális életünket. — Hol élsz most? — Almáson, a Lévai járásban. Egy magányos malomban lakom, ahonnan nehezen tudok bekapcsolódni az újból fölpezsdült kulturális és politikai életbe. — És min dolgozol? — Jubileumi kiállításomra készülök Pozsonyban és több városban. Június 17-én, leszek ötvenöt éves. (mj) Fotó: Gyökeres György 9
