A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-04 / 18. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma írTMTM Csáky Pál írása elgondolkoztató, vitára késztető, hiszen azzal a valamennyiünket érdeklő kérdéssel foglalkozik, milyen lesz helyünk, a magyar nemzeti kisebbség helye a jövő világában, illetve Európájában, a Közös Európai Házban. Úgy gondoljuk, hogy ez a nem is távoli jövőkép sokunkat érint, éppen ezért szeretnénk, ha minden érdekelt kifejtené véleményét lapunk hasábjain, maximum JÄH aTMTM öt gépelt oldal terjedelemben a Csáky Pál cikkében foglaltakról. Várjuk írásaikat! OTT LESZ, AHOL VAGYUNK ? Csáky Pál hasznos és elgondolkoztató cikkét én úgy értelmezem, hogy készülődésünk a Közös Európai Házba tulajdonképpen nem más, mint mondjuk készülődés egy nagy falusi eseményre, történetesen az év legnevezetesebb ünnepére, amikor is a falusi ember szép fehérre meszeli a házát, fölsöpri az udvarát, kitakarítja szobáit, a konyhát és az éléskamrát, házon belül és kívül mindent a helyére tesz, nehogy a szomszédja megszólja, elmarasztalja, így lesz ez valahogy a manapság olyan sokszor emlegetett Közös Európai Házzal is, oda sem vonulhatunk be akárhogyan, vizsgálat tárgyává teszik számos szempontból, megfelelünk-e az elvárásoknak, mint ország, nemzet, nemzeti kisebbség, stb. Régóta tudjuk, hogy a veszekedős természetű embert nem szeretik sem városon, sem falun, mór Arany János előtt is igazság volt: a rossz szomszédság török átok! Megvetették azokat az embereket, akik egymás közvetlen szomszédságában nem tudtak békében megférni, naponta kígyót-békát kiabáltak egymásra, kié a szomszéd udvarába áthajtó ágon ülő madár füttye? A bérházakban sincs ez másképp. Istenverése egyetlen lépcsöházban is az olyan család, amely éjszaka-nappal képes felverni a többiek nyugalmát. Városon a társbérlők, illetve a fő- és albérlők viszonya a legfélelmetesebb, az előbbiek örökösen huzakodnak egymással, minden kicsiségen képesek összeveszni, a fő- és albérlők meg háborúskodnak egymással, az utóbbiak elégedetlensége miatt, hiszen a napnál is világosabb, hogy a föbérlö uralkodni akar az albérlője fölött! Közös Európai Ház. Rendkívül jó a hangzása, s mindjárt megszüli az idillikus elképzelést is bennünk, máris felszállunk egy képzeletbeli vonatra, autóbuszra, és megyünk a világ legjobb dolgának hitt közös építménybe. Utópisztikus színezete is van ennek a háznak, mert azt hisszük, hogy ott mindent a legnagyobb rendben találunk majd, sértésnek, sértegetésnek, a múlt jó vagy torz ismeretétől fűtött bosszú kinyilvánításának nem lesz helye, kézfogás lesz, kölcsönös tisztelet és megbecsülés, tehát végérvényesen szent lesz a béke a népek között! Csakhogy tévedésbe ne essünk. Közös Európai Ház sehol nincs, hiába is keresnénk Európa térképén, ha egyszer elkövetkezik az ideje, minden ország, nemzet, nemzeti kisebbség úgy vonul be abba a bizonyos Közös Európai Házba, hogy a helyén marad, egy tapodtat sem tesz semmilyen irányba, a saját dolgait teszi rendbe, kisöpör a lépcsöházából és az udvarából minden szemetet, s a viszonyát a lehető legnagyobb megértésben rendezi azzal. akivel az országnak nevezett ház fedele alatt él. A viszonyrendezés legnehezebben teljesíthető feltétele pedig, hogy a többség (nemzet) álláspontja változzon, másuljon a kisebbséggel (nemzeti kisebbség) szemben. Fogadja el azt az egyedül üdvözítő elvet, hogy a kisebbség rendelkezhet önmagával, törődhet jelenével és jövőjével, s megengedtetik neki, hogy ő mondja meg, hogyan képzeli el társbérlői szerepét abban az országban, amelyben nem a maga akaratából él, mire van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát, és hogy otthontudat zavarai még véletlenül sem legyenek. Ez az áldott állapot azonban csak úgy következhet be, ha a többség nem akarja a maga akaratát ráerőszakolni a kisebbségre. Mert akkor a „rossz szomszédság török átok!" útját járjuk, és soha nem lesz béke a kéklő ég alatt. A pártállamban elég keményen felismertették a kisebbség ügyszolgálatos tagjaival a ne szólj szám, nem fáj fejem igazságát. Most azonban már a demokráciához vezető útra léptünk, ha tehát a kisebbség kér valamit, ne zengje feleletként kórusban a többség, hogy azt pedig nem! Ha történetesen mi úgy látjuk jónak, hogy iskoláink fenntartásához és fejlesztéséhez szükségünk van a Komáromban megalapítandó Jókai Mór Egyetemre, akkor ezt mind a Szlovák Nemzeti Tanács, mind a Szövetségi Gyűlés méltányolja, és senki ne szóljon ki a kórusból, s ne akarja megfogalmazni a mi nevünkben, hogy mire lenne jó nekünk egy önálló egyetem, az itteni magyar fiatalok ösztöndíjasként tanulhatnak magyarországi főiskolákon és egyetemeken. A jó szomszédság fejében inkább azt várnánk el a kiszólótól, hogy nagyvonalúan azt mondja, ha a finnek lehetnek bőkezűek a svédjeikkel szemben, a számukra biztosított négy svéd egyetemmel, akkor mi se legyünk szűkmarkúak a magyarjainkkal szemben, ha nem is többet egyelőre, de egy egyetemet engedélyezzünk számunkra! A Közös Európai Ház éppen a nemzeti kisebbségekkel szemben feltételezi a legteljesebb toleranciát, abban az értelemben, hogy a demokrácia próbaköve a kisebbséghez való viszony! A többségnek kell demonstrálóan megértést tanúsítania, az inkább többet, mint kevesebbet elv alapján, neki kell elsősorban a Közös Európai Házba vonulás gondolatával foglalkozva számot vetni azzal, mit nem tettek jól irányunkban az elmúlt negyven esztendő alatt, és elmondani sajtóban, rádióban, televízióban és mindenütt, hogy a legdurvább sztálini módszerek átvételével (deportálás, kitelepítés) nem lett volna szabad tiszta nemzeti állam megteremtésére törekedni, a tiszta nemzeti állam fogalmát sem elfogadni egy olyan országban, ahol a lakosság majdnem tizenkét százaléka magyar nemzetiségű, s az ukránokat még nem is említettem. S nem lett volna szabad a magyarokat megfosztani több évszázados történelmet hordozó településneveiktől, településneveik elismerésétől és használatától a községnévtáblákon, hivatalos okmányokban, pecsétnyomókon, sajtóban, rádióban, televízióban és mindenütt, keresztneveiktől sem; s hogy ha a „Szlovákiában szlovákul!" szemlélet 1948 februárja után nem folytatódhatott nyíltan tovább, akkor útját kellett volna állni az azt megszeliditő, de ugyanolyan tartalmat hordozó jelszónak is, amely a pártállam ötvenkilences dokumentumában úgy fogalmazódott meg, hogy ha a magyar érvényesülni akar abban az országban, amelyben él, akkor meg kell tanulnia szlovákul! Elmondtam már egy korábbi cikkemben, hogy a „békés építömunkához" szelídített, pártállam szülte jelszó hogyan vezetett volna iskoláink fokozatos felszámolásához a szlovákul tudás fontosságának túlontúl hangoztatásával, ha nem vagyunk résen. S olyan mély gyökeret eresztettek a negyven év beidegződései, hogy lám, a demokrácia fényesnek látszó küszöbét átlépve máris akadályokba ütközünk legelemibb és legtermészetesebb jogunk érvényesítésében, abban, hogy a ránk erőszakokat szétválasztva Pozsonytól Királyhelmecig önálló iskoláink legyenek! Folytathatnám hosszan a gondolatsort tovább, de nem teszem. Visszatérek az egy fedél alatt élés városi és falusi példájához, mert az békésen, harmonikusan csak úgy képzelhető el, ha egyik szomszéd nem akar diktálni a másiknak, mit fogadjon el jónak, s mit tartson rossznak, s egyik szomszéd is, másik is elfogadja az én házam az én váram elvét, az etnikai hovatartozás, az identitástudat, a nemzeti történelmi és kulturális önismeret tudatosításának szükségességét, ugyanis a Közös Európai Ház csupán jelkép a megmérettetésünkhöz az általános emberi jogok figyelembevételével! A Közös Európai Ház igy, ebben az értelemben a saját házunk tája. az egy ország fedele alatt élő népek leendő otthona ... MÁCS JÓZSEF TÖBBET VÁRTAM A Csemadok rendkívüli országos közgyűlése egész közvéleményünk érdeklődését felkeltette, s az olvasók kíváncsian várják a híreket. Ezért fordultunk a közgyűlés néhány küldöttéhez, írják meg észrevételeiket, benyomásaikat, mindazt, ami tetszett a kétnapos munkában, vagy ami hiányérzetet keltett bennük. Az 1990-es év kezdetének (s ma is tartó) dilemmái — (leszünk vagy nem leszünk), fizetési problémáink, hogyan tovább az alapszervezeteinkkel, tudunk-e számukra újat, konkrétumot adni, mutatni, segíteni — a teljes munka- és létbizonytalanságba sodortak bennünket. Ezért vártam jómagam is kéréseket, javaslatokat, igényeket, ötleteket stb. az alapszervezetek küldöttei részéről munkánk tartalmi megújítása érdekében. A Központi Bizottság dolgozóitól olyan felszólalásokat vártam, melyek alapul (támaszul) szolgáltak volna további munkánkhoz. Főleg gazdasági szempontból, mert még az újságból értesültünk arról, hogy a DNMT, a JN- okra „gyűjtési akciót" hirdettünk, a megváltozott gazdasági tényezők megszabják majd járási költségeinket is. S mivel a járási bizottságokra továbbra is érvényesek a gazdasági előírások, melyek szigorúan kötnek bennünket betartásukhoz! Érdekelt volna az is, hogy a KB egyes szakosztályai hogy képzelik el — pl. alapszervezeti szinten is — a különböző társaságok, körök működését, mit vállal belőle az apparátus fizetett dolgozója. Jó lett volna hallani az amatőr mozgalom jövőjéről, azért is, mert véleményem szerint a Népművelési Intézet nemzetiségi osztályának esetleges visszaállításával nem biztos, hogy megoldódnának problémáink pl. a továbbképzésben (a régi szinten) és a rendezvények szervezésénél. Az érdekképviselet alapszintű (pl. falvakon) lehetőségeiről sem igen hallottunk, vagy a közművelődés járási, falusi, városi újjászervezéséről — ösztönző erőt és hitet adó javaslatokat, tényeket felsoroló felszólalások formájában. Hanguiatrontó volt Dobos László bevezető beszéde (akit egyébként tisztelek és kedvelek), amikor provokativ módon szólt az FMK-ról, holott a toleranciát hangoztatta. Lehet ennek hatására is a felszólalók nagy része önmagát ismételte a „fogjunk össze" jelszó jegyében. A másik rész pedig a múlt sérelmeit ismételte. S.a második nap délelőttjén döbbentem meg, amikor azt kérdeztem magamtól: „hát a munkáról senki nem beszél vagy alig ?" Az elszomorító az volt, amikora programnyilatkozat elfogadására került sor, s előbb a stilisztikai hibák kijavítását eszközölte a javaslóbizottság elnöke. Ez eltartott egy kis ideig, majd a kiegészítő javaslatok alapján (melyre az utolsó órában került sor) úgy tűnt fel. hogy e javaslattal nem igen foglalkoztak a küldöttek sem, de az összeállítók sem, mert több félreérthető mondatot tartalmazott. Az új választmányból (és vezetőségből) hiányoltam az olyan értelmiségi és munkásfiatalokat, akik mentesek egy régi rendszer diktatórikus gondolkozásától, merevségétől, de vállalkozó szellemű és magyarságukért tenni akaró, cselekvőképes emberek. Mert vannak ilyenek, csak sajnos sok esetben a Csemadokon kívül „rekedtek". DÁNIEL ERZSÉBET 6
