A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-20 / 16. szám
Lovicsek Béla FALUVÉGTŐL e — FALUVÉGIG ... Lágerünk nem messzire volt a Moszkva folyótól. Azon túl egy hatalmas repülőtér betoncsikjai erezték a zöld síkságot. Gyakran emelkedtek magasba az ezüstösen csillogó gépmadarak, ugyanannyiszor ereszkedtek is lefelé. Sokszor felsóhajtottam vágyakozva: bárcsak utasa lehetnék annak, amelyik Közép-Európa felé hasítja a kékséget! Álmodozás helyett a lágerélet szigorú rendjébe kellett beilleszkedni, a szögesdrót kerítés közé szorított, arcnélküli masszában kellett megkeresni és-megtalálni a helyemet. Gyakran elövettem és nézegettem kedvesem fényképét. Vajon mi lehet vele? Felépült-e, hazakerült-e a kórházból? Nem, nem halhatott meg, hiszen megígérte, hogy vár rám, makacskodott bennem a gondolat. Mindenképpen találkoznunk kell, hogy ott folytathassuk, ahol abbahagytuk, de most már örökre együtt. Elvégre mindent nem tagadhat meg tőlem a sors. A hadifoglyok többsége német volt, de akadt köztünk jugoszláv, lengyel, sőt román is. Német volt a lágerparancsnok-helyettes, a raktáros, német a föszakács. Sehogy sem tudtuk megérteni az oroszokat: miért éppen őket, a legnagyobb ellenségüket rakták a legjobb helyekre? Néhány napos pihenő után tiz-tizenöt tagú brigádokba osztottak be. Vezetőm egy szudétanémet fiatalember volt. Jól kijöttünk vele. Megkezdtük a munkát, „bűneink" jóvátételét. Jártunk építkezésre, hőerőműbe, repülőgépgyárba, kora ősszel pedig a környező gazdaságokból szállítottuk be Moszkvába a krumplit és káposztát. Hamar rájöttünk, hogyan kell takarékoskodni az erőnkkel. Óvakodtunk minden felesleges mozdulattól, ha életben akartunk maradni. Úgy is sokan kidőltek a sorból, s ott hagyták a csontjaikat. Sosem felejtem el azt a Pest környéki embert, aki örökké a családja fényképét nézegette. A végén bedilizett, szegény. Elszállították valahová, de hogy mi lett vele, soha nem tudtuk meg. Ami a kosztunkat illeti, nem volt valami fenséges. Két-három hónapon keresztül például reggel, délben, este, korpaleves volt a menü. majd meg savanyú káposztaleves. Ahhoz járt hatvan deka kenyér, de ha teljesítettük a normát, megfejelték húsz dekával meg egy merőkanál kásával. Mindehhez napi őt gramm cigarettadohány is járult. Nyár derekán katonai kisegítő (VK) beosztásba kerültem. Karszalaggal meg fütyülövel láttak el. Fizikai munkát nem kellett végezni, csupán a munkahelyeken kellett felügyelni a fogolytársakra, meg ne szökjenek. Ugyan kinek jutott volna eszébe akkora őrültség, hogy megszökjön Moszkvából, kétezer kilométernyire az otthontól. Kész öngyilkosság lett volna. A mi lágerünkből senki nem próbált megszökni. Egyszer két fogolytársammal ölfát szállítottunk teherkocsival egy közeli „telepre". Lakói oroszok voltak, férfiak, nők vegyesen, sőt egész családok gyerekestől, mindenestől. Amint mondták, a rendszer ellenségei. Rettenetes körülmények közt éltek. Hozzájuk képest mi úriemberek voltunk, pedig hát... Hogyan létezik ilyesmi a huszadik század derekán? Nem akartam hinni a szememnek. Nem a legjobb véleményem alakult ki az ottani viszonyokról. Nekem aztán beszélhettek a lágerben időnként megjelenő agitátorok a szovjetek igazságos és emberséges rendszeréről, meg a művész elvtársak is zenghették dicshimnuszukat a vörös csillagról, melynek sugárzó fényében csupa derű, öröm és boldogság az élet. Egy őszi vasárnapon mindannyiunkat elszállítottak egy Moszkva környéki kolhozba krumplit szedni. Ebédszünetben az egyik katona — hatalmas termetű, bikaerős — mindenáron birkózni akart. Sorra verte földhöz az elgyengült foglyokat. Egyszer csak rámvetette szemét az óriás: „Gyere!", köpött a markába. Eszembe jutott a nagybátyám esete, aki a tizennégyes háború idején Szibériában húzott le néhány évet hadifogolyként. Kipróbálom a módszerét, hátha beválik. A közeli fészerben láttam mindenféle eszközt, vasboronát is. Hoztam a tetthelyre vagy négy szárnyat, s lefektettem a földre, fölfelé fogával. Az orosz kíváncsian szemlélte a műveletet, majd megkérdezte, hogy minek az." Kézzel-lábbal magyaráztam neki, hogy mifelénk vasboronán szokás birkózni, aztán aki alulra kerül, annak kaput! Furcsa fintort vágva csóválta a fejét, majd hirtelen ránk ordított, hogy munkára fel! Sanda szemmel méregetett egész délután, hogy miféle csodabogár lehetek. Estefelé egy marék mahorkával ajándékozott meg. Hálás szívvel gondoltam a nagybátyámra. A lágerparancsnok — szikár, csontos arcú őrnagy — három kőművessel a lakására küldött, hogy még a tél beállta előtt végeztessem el a szükséges javításokat. A társaim serényen dolgoztak, én meg naphosszat a lábamat lógattam. Az őrnagy hadiözvegy lánya eleinte ellenséges szemmel méregetett, de azért mindennap főzött egy fazék krumplit a „tiszteletünkre". A negyedik napon behívott a szobába, leültetett a kanapére és ö is mellém ült. Majdnem kétségbe estem: mi a fenét akarhat tőlem? Váratlanul hanyatt döntött, fölém hajolt és vad mohósággal csókolt. Érdekes módon, hosszú hónapok után ismét érezni kezdtem, hogy férfi vagyok, ami őszinte örömmel töltött el: hát mégis ...? Beköszöntött a kegyetlen, orosz tél. Minden este kizavartak az udvarra és ötösével felsorakoztattak. Fél óráig is ott topogtunk a nagy hidegben, mig végül befelé vonulva megszámláltak. Haragudtunk az egész világra, meg tán önmagunkra is. Esténként a langymelegben jobb híján „fözicskéltünk". Minden este másvalaki mondta el a kedvenc ételét ízesen, kívánatosán. Mikor aztán „jóllaktunk", lefeküdtünk. Az álmom rendszerint hazai tájakra vitt és terített asztalhoz ültetett. Pukkadásig ettem-ittam, aztán nem csoda, hogy reggelenként keserű szájízzel ébredtem, s arra gondoltam: bárcsak megérhetném azt a napot, amikor odahaza étkezés után úgy álljak fel az asztaltól, hogy egy darabka kenyeret ott hagyjak, mert nem bírom megenni. Ezerkilencszáznegyvenhat elején rebesgetni kezdték, hogy rövidesen elindul az első transzport hazafelé. Hittük is, nem is. Január huszonhatodikán mégis megtörtént a csoda. Egész éjjel nyírtak, fürdettek, fertőtlenítettek és tiszta alsót adtak. Reggel a csikorgó hidegben felsorakoztunk a láger udvarán, s az őrnagy rövid búcsúbeszédet tartott. Többek közt azt mondta, hogy sose felejtsük el azt az emberséges bánásmódot, amiben részesítettek, s hogy vigyük haza szüléinknek, rokonainknak, ismerőseinknek, az egész országnak a szovjet nép forró üdvözletét és baráti jókívánságait. Mi a csuda! Talán baráti szeretetböl érkeztek a megszállt területekről a szerelvények megrakva villanymotorokkal, rádiókkal, varrógépekkel, edényekkel, villanyégőkkel? Tudom, mert velünk rakatták ki. No, mindegy, őrnagy elvtárs, hazavisszük az üzenetet, pontosan beszámolunk mindenről, amit láttunk és tapasztaltunk. Abban nem lesz hiba! Az volt a lényeg, hogy a szerelvény elindult velünk hazafelé. Bár még mindig kétkedtünk. Hallottunk olyasmiről, hogy nem egy hazafelé irányított transzport másutt kötött ki, példának okáért egy több száz kilométerrel távolabbi lágerben. Annak ellenére, hogy harmincegy napot töltöttem a marhavagonban, hogy éheztem és fáztam, csodálatos érzések bújkáltak bennem, mégis megúszom ép bőrrel és egészségesen hazakerülök? Akkor már tudtuk, hogy valóban hazafelé tartunk. Egy romániai állomáson két napig vesztegeltünk. A foglyok nagy része megszállta a falut és kéregetett. Én is nyakamba vettem a falut az egyik társammal, de képtelenek voltunk koldusként kéregetni, pedig ugyancsak kopogott a szemünk az éhségtől. Lehajtott fejjel bandukoltunk vissza az állomásra. amikor egy rozzant viskó kerítése mögül idősebb bácsi intett, hogy menjünk be. Nagyon melegen fogadott a cigány család. Soha jobb izü bablevest meg káposztás tésztát nem ettem, mint akkor. Áldja meg az isten a jóságukat! Egy Pozsony melletti táborban (Malacky) még két hétig tartottak megfigyelés alatt, aztán szélnek eresztettek. Mikor az elbocsájtó igazolással a zsebemben felszálltam a vonatra azzal a tudattal, hogy nem áll mögöttem géppisztolyos őr, majdnem elsírtam magam: szabad, végre szabad vagyok! Minden bizonnyal jobb világ vár rám, mint amilyenből bevonultam, hiszen egy felszabadított ország állampolgára vagyok, gondoltam hazafelé menet. Tizenhat éves koromig éltem az első republikában. Sem otthon, sem a környéken — Zselizen. Ipolyságon, Léván, Párkányban — nem éreztem annak hátrányát, hogy magyar nemzetiségű voltam. A jegyzöségeken és a hivatalokban olyan emberek ültek, akik ismerték mindkét nyelvet. Ha akkor úgy volt, most sem lehet rosszabb. A zselizi állomásról szinte röpültem hazafele. Mintha talpam nem is érte volna a földet. Volt nagy öröm: összecsődültek a szomszédok, ismerősök, se vége, se hossza az érdeklődésnek, beszélgetésnek. Végre magunkra maradtunk. Édesanyám arcát újra az öröm ragyogta be, hogy ismét maga mellett tudhatja az egyszem fiát. Apám egy üveg kisüstit meg cigarettát vett elő. Tyúk került a fazékba, foszlós kenyér az asztalra. Felejthetetlenül szép pillanatok voltak. Megtudtam, hogy kedvesem a lévai temetőben fekszik. Nagyon megrendített a szomorú hír. Elhatároztam, hogy gyöngyvirág nyílás idején szedek egy nagy csokrot és elviszem a sírjára. Az volt a kedvence. Legalább annyira megrendített a jogfosztottság híre is. Hogy-hogy mindannyian bűnösök vagyunk? Vajon mit és ki ellen vétettek a tisztességben megöregedett emberek, a hadiözvegyek, a hadiárvák, s magamfajta szürke kis emberkék? Miért nem akarják tudomásul venni, hogy minket nem a szél hozott a Csallóközbe, a Garam meg az Ipoly völgyébe, Gömörbe meg Bodrogközbe? Itt születtünk, itt éltünk, akár csak az őseink. A temetőkben a fejfákra vésett nevek bizonyítják. Keserűség fojtogatott. Nem és nem bírtam megbékélni a helyzettel. Lehetetlennek tartottam, hogy örökre elnémítsanak több mint félmillió embert. A hatalom megpróbálta. Ezreket hurcoltak el Csehországba, közel százezret pedig áttelepítettek Magyarországra. Vajon a gyökerestől kitépett és elűzött emberek megbékélnek valaha is? Hosszú és kegyetlenül nehéz volt az utam faluvégtöl a faluvégig. A reményt azonban soha nem adtam fel. Mindig bíztam, hogy el kell jönni egy igazságos kornak, amikor az embert EMBERKÉNT fogják tisztelni az egész világon! Vége 23
