A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-20 / 16. szám
mélyre vonatkozik. Összekötőnek hívják azt a kisebb szőnyeget, amelyet nagyobb szőnyegek közt terítenek le a padlóra. Az összekötő harmadik jelentése a sport területére tartozik, főként a labdarúgásból ismeretes — bal összekötő, jobb összekötő, Így nevezték régebben a csatársor bizonyos játékosait. Annyit még megjegyezhetünk, hogy az illegális mozgalomban az összekötő szón kívül még egy kifejezés használatos arra a személyre vonatkozólag, aki a szervezeten belül valakivel az összeköttetést tartja. Ez a kifejezés a felső kapcsolat. Visszaemlékezésekben, emlékiratokban ezzel a megjelöléssel gyakran találkozunk, például ilyen formában: X. Y. volt a felső kapcsolatom. Az értelmező szótár a kapcsolat szónak ezt a személyre vonatkozó jelentését nem közli, de el kell fogadnunk, hogy az adott értelemben használatos. Az illegális szervezetben dolgozó személy felső kapcsolata az a személy, aki vele a mozgalom vezetőségének utasításait közli, illetve, akinek az alacsonyabb beosztású illegális dolgozó jelentést tesz. Ugyanebben a kéziratban olvashattam a következőt: „Majd ha sikerül a hatalmat a kezünkbe kaparintanunk." Ez a mondat nyelvtaniig helyes, csak éppen stilisztikailag helytelen. A kézbe, kezébe kaparint, magához kaparint szókapcsolatoknak, akárcsak a megkaparint igének van némi rosszalló hangulata. A jelentésük: erőszakos úton, furfanggal vagy csellel megszerez, magához ragad. Ha bármely politikai csoportról mások azt mondják: kézbe kaparintották, megkaparintották a hatalmat, azonnal világos, hogy az ellenkező oldalon állnak, elítélik, ami történt. Amikor valaki a maga kitűzött céljáról beszél, amely meggyőződése szerint helyes, nem használhat lebecsülő jellegű, rosszalló értelmű kifejezést. Ha tehát a hatalmat a jó ügy érdekében akarjuk kézbe venni, akkor nem mondhatjuk önmagunkról, hogy kézbe kaparintjuk a hatalmat, hiszen ezzel mintegy azt ismernénk el, hogy az bennünket valójában nem illet meg. Hogyan kellett volna tehát helyesen mondani? Például így: Majd ha sikerül átvennünk, megszereznünk, kézbe vennünk a hatalmat; esetleg: Majd ha a mi kezünkben lesz a hatalom. MAYER JUDIT KUTATÓ, FELFEDEZŐ, LÁTNOK 1 50 ÉVE SZÜLETETT EMILE ZOLA Gyakori jelenség, hogy nagy alkotók neve — okkal, ok nélkül — elválaszthatatlanul összefonódik egy-egy fogalommal — ez történt Émile Zolával is: neve hallatán a múlt század híres-hírhedt irodalmi irányzata, a naturalizmus jut eszünkbe, s ez megfordítva is érvényes, hiszen naturalizmusról beszélni az író nevének említése nélkül lehetetlen. Közismert, a maga korában Zola kétes hírű, mi több, botrányos, „pornográf" szerzőként került be az olvasói köztudatba — mint oly sokszor, a külsőségek ezúttal is elfedték a lényeget: az embereket felháborította, meghökkentette a könyörtelen nyíltság, amellyel az író feltárta azt a világot, melyről a szalonregények, a szentimentális, lírai ömlengések „széplelkü" szerzői s rózsaszín álmokba ringatott olvasói nem óhajtottak tudomást venni: Zola elvezette közönségét a külvárosok lepusztult bérházaiba, füstös, sötét csapszékeibe, a nyomortanyák és bordélyok riasztóan embertelen világába, a bányákba és a gyárakba, ahol emberéletek ezrei pusztultak és hunytak ki észrevétlenül, ráadásul — a szépelgő álszentek, önáltató idealisták nagy megbotránkozására — azt is bemutatta, hogy a „tisztes úriházak", a fényes paloták, zsivajgó tőzsdék, tekintélyes bankházak előkelő hatalmasságai, a „kegyelmes urak" éppoly vagy sokkal nagyobb bűnöket követnek el, mint a mélység népe, melyet az alkohol tizedel és a nyomor fojtogat. Egyik leghíresebb regényében, a Párizs gyomrában így kiált fel az egyik szereplő: „Hogy milyen aljasok a tisztességes emberek!" Íme, ezért lett Zola polgárpukkasztó iró: volt mersze ahhoz, hogy letépje a „tisztességes emberek" álarcát s bemutassa züllöttségüket és elvetemültségüket, mellyel — természetesen a legarcátlanabb képmutatás párosult. Talán meglepő, de a „hírhedt" regényíró pályafutása — élete egy drámai fordulatától eltekintve — nélkülözte a kirívó külsőségeket, az izgalmas kalandokat. Az 1840. április 2-án született Zola gyermek- és ifjúkorában meghitt ismeretséget kötött a szegénységgel, s irodalmi pályafutásának kezdetén, amikor még költőnek hitte magát, egyik biográfusa szerint a „nyomorgó poéta klaszszikus típusát" testesítette meg: megtörtént, hogy egész héten pucéran kuporgott fűtetlen és sivár szobájában, pokrócba bugyolálva, mivel valamennyi ruhája a zálogházban volt, melyet igencsak gyakran kellett felkeresnie. Költői álmainak hiábavalóságát felismerve átpártol a prózához; huszonnégy éves, amikor megjelenik az első elbeszéléskötete, ám érzelmes történetei nem keltenek figyelmet. Annál nevezetesebb lesz azonban, mint műkritikus: már a hatvanas évektől kezdve az akadémizmust meghaladó, forradalmian új festészet híve és támogatója; az elsők között ismeri fel a hivatalos ítészek és a konzervatív nagyközönség által kórusban szidalmazott Manet és az impresszionisták értékeit; az impresszionizmus térhódítása javarészt az ö érdeme. 1867-ben Thérése Raquin címmel regényt ad ki, s ezzel — hosszú időre — társául szegődik a botrány. Az olvasókat nemcsak a bizarr szerelmi történet háborítja fel, hanem a mü természettudományos determinizmusa is: a szereplők cselekedeteit biológiai és fiziológiai törvényszerűségek határozzák meg, a természet törvényeinek vannak alávetve. Születőben van a naturalista regény: a magát Stendhal és Balzac örökösének valló Zola meg akarja haladni mestereit, s mint egyik fiatalkori levelében írja, „nem akar a régi vágányokon haladni". Olyan irodalmi formát keres, melylyel a lehető leghűségesebben ábrázolhatná a korszak társadalmi valóságát. A tudományért s a műszaki haladás csaknem mindennapossá lett csodáiért rajongó fiatal író kora természettudományában találja meg irodalmi munkásságának alapelveit. Auguste Comte és Hyppolite Taine, a pozitivizmus nagy alakjai lesznek a mesterei, valamint Claude Bemard, a kísérleti orvostan úttörője. Elméleteik nyomán Zola azt vallja, és hirdeti, hogy az irodalomban is a természettudományok egzakt módszereit kell alkalmazni; az író hagyatkozzék csupán a hiteles tények és adatok gyűjtésére, s szenvedélyek nélkül, mindennemű moralizálástól, kommentálástól tartózkodva kell megírnia tapasztalatait. „Csak azt mondom, amit látok" — írja Zola, aki az örökléstan és a társadalmi környezet hatásának törvényeit abszolutizálva (jobb esetben erősen eltúlozva), a kutató tudós igazságkeresö szenvedélyével lát hozzá a korabeli francia társadalom feltérképezéséhez. Balzac nagyszabású vállalkozását, az Emberi színjátékot akarja túlszárnyalni. Vállalkozása valóban monumentális: húszkötetes regényciklusban írja meg egy két ágra, a feltörekvő Rougonokra és a hanyatló Macquart-okra szakadó család történetét a második császárság, III. Napóleon uralmának éveiben. Regénysorozatában életre kel a múlt század ötvenes és hatvanas éveinek valamennyi jellegzetes alakja, megelevenedik a korabeli élet valamennyi fontos helyszíne: politikusok, pénzemberek, papok, hivatalnokok, tudósok, művészek, kereskedők, parasztok, prostituáltak, bérmunkások, bányászok, vasutasok, lumpenproletárok jelennek meg, eljutunk a fényűző palotákba, a templomokba, a nagyáruházba s a kiskereskedők boltjaiba, a tőzsdére és a vásárcsarnokba, a bányába és a bérkaszárnyába, a kocsmába és a pályaudvarokra. Zola mindegyik regénye a valóság egy-egy részletét, „szeletét" ábrázolja, mondhatni, a lehető legaprólékosabb részletezéssel és a legtökéletesebb, sokszor lenyűgöző hitelességgel. Hősei, tartozzanak bármelyik társadalmi osztályhoz és réteghez, kivétel nélkül az öröklés kérlelhetetlen törvényeinek engedelmeskedve élik az életüket: érzékiségük, hatalomvágyuk, pénz- és földéhségük öröklött tulajdonság, génjeik „parancsára" követnek el gyilkosságokat, csalják meg házastársukat, térnek rá a züllés, a bűn útjára. Zola azonban, miközben naturalista dogmáinak igazságát bizonygatta, „kísérleti regényeiben" azt is bemutatta, miként hatnak az adott társadalmi körülmények az egyének és a tömegek sorsára — az igazság. a feltárt valóság erősebbnek bizonyult az elméletnél, az író és olvasói szerencséjére. Az igazság iránti hűség bizonyult erősebbnek 1898-ban is, amikor az akkor már hires és világszerte olvasott Zola a politikai élet igencsak zűrös színpadára lépett és J'accuse! (Vádolom!) címmel hatalmas vihart kavaró nyílt levelet intézett a köztársaság elnökéhez egy ártatlanul, politikai érdekekből elítélt zsidó származású katonatiszt, Dreyfus kapitány ügyében. Az iró kihívó bátorsággal dacolt a féktelen antiszemita és nacionalista uszítással, az országot eluraló pogromhangulattal, s habozás nélkül vállalta a bírósági meghurcoltatást, a száműzetést. Az igazság érvényre juttatásáért vívott harca világszerte óriásira növelte Zola tekintélyét — a sors kegyetlen iróniája, hogy a végső győzelmet, Dreyfus rehabilitálását már nem érhette meg. Az író kiállása Dreyfusért történelmi tett volt. halhatatlanságát azonban egyértelműen és magától értetődően müveinek köszönheti. Elmélete hamar elavulttá vált — a naturalizmust egy ankét alkalmával már 1891-ben „holttá nyilvánították" —, ám regényei (s korántsem csak a remekművek) ma is az olvasók sokaságát vonzzák. Zolának egész életében szembe kellett néznie a váddal, hogy csak a lét árnyoldalait ábrázolja, csak az érdekli, ami perverz, elvetemült, romlott, holott nem tett mást, mint meglátta, amit kortársai nem akartak meglátni vagy széppé hazudtak — s hitvallásához hűen ki is mondta, amit látott. E vádat Zola műveinek ismeretében nyugodtan viszszautasíthatjuk: az író korántsem érte be a bűnök feltárásával, a nyomor, az emberi elesettség ábrázolásával, együttérzésének kinyilvánításával — elragadó és emlékezetes jelképekben fejezte ki az igazság győzelmébe, a haladásba s a jövőbe vetett hitét: gondoljunk csak az Állat az emberben mozdonyára, mely „diadalmasan siet a jövőbe", a Germinal „robajjal terfies" termőföldjére, melyben magvak érnek a „jövő század nagy aratására", vagy a Pascal doktor utolsó, meghatóan szép képére, melyben Clotilde a már halott orvos gyermekének kezét emeli az égnek, „mint az élet diadalmas lobogóját". S ne feledjük, az író utolsó művei egyértelműen az életszeretet, a megálmodott boldog jövő iránti bizalom hitvallásai. Zola látomása a jövőről egyelőre — s még beláthatatlanul hosszú ideig vagy örökre — a boldog álmok éteri birodalmába tartozik, kora társadalmát azonban roppant éles szemmel látta és hihetetlenül pontos képet rajzolt róla. Az igazságkeresés volt uraló szenvedélye, s az igazság megalkuvás nélküli kimondása és védelmezése tette őt a korszak egyik legkiemelkedőbb Írójává és humanistájává. A kivételes munkabírású, hangyaszorgalmú Zola hatvanadik életévén túl sem volt híján az alkotóerőnek; 1902 őszén is új regény írására készült. Szeptember 29-e éjszakáján felesége arra ébredt, hogy a hálószobában alig lehet lélegezni. Kiment friss levegőt szívni; lépteinek zaja az írót is felébresztette, ám kisvártatva mindketten újra elaludtak. A kályhából kiömlő széngázt egyikük sem vette észre. A reggel érkező orvos madame Zolát még megmentette, de férjénél már csak a halál beálltát állapíthatta meg. G. KOVÁCS LÁSZLÓ 11
