A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-13 / 15. szám
Rovatvezető: MÁCS JÓZSEF ÚGY ÉRZEM, SZÓLNOM KELL .. . következett, nem tudtunk semmit, hisz nem mondtak semmit, nem tudtuk, hogy tetszett vagy nem tetszett a műsorunk. Majd váratlanul kaptuk a meghívót és a Kossuth tér impozáns épületében átvehettük a művelődési államtitkártól a kitüntető címet. ■ Ti vagytok az elsők, akik itt Szlovákiában viselitek ezt a címet? — Tulajdonképpen igen. Először 1980-ban Szvorák Kati kapta meg, mint népdalénekes; utána nagy szünet következett, a múlt év augusztusában az itteni magyarság köréből másodikként, ill. mint együttes elsőként mi vehettük át e címet. Közben csatlakozik beszélgetőpartneremhez Szvorák Kati is, kihasználom az alkalmat s megkérdezem tőle: — Honnan az ötlet, a gondolat, hogy éppen a Csámborgó zenekarral dolgozz együtt? — Nincs benne semmi furcsa, semmi szenzáció. A férjem kassai származású, így Kassán többször megfordultam már, hallottam őket néhány alkalommal játszani. Tetszett a játékstílusuk, nagyon szimpatikus társaság benyomását keltették (ez a véleményem még ma is róluk). Szükségem volt nekem is rájuk, nekik is rám; a profik az évek során elfásulnak, ők pedig lelkes amatőrök, profi szinten játszó amatőrök, igaz már nem sokáig; én mindig feltöltödöm mellettük. Ami még fontos, az elmúlt egyéves együttműködésünk alatt. Dél-Szlovákia-szerte olyan helyekre jutottunk el, olyan helyeken koncerteztünk, amelyek sokkal többet adtak, nagyobb élményt nyújtottak nekem, mint egy nyugat-európai turné. — Megmagyaráznád, mire utaltál azzal, hogy már nem sokáig lesz amatőr zenekar a Csámborgó? — Talán erről őket kellene megkérdezni — mondja Kati Marcellra és az időközben a felszerelés elpakolásával végzett többi tagra tekintve. — Igen. Komolyan gondoljuk — kezdi Marcell —, hogy április 1 -tői főállásban leszünk a Csámborgó zenekar tagjai. Munka mellett, másodállásban már képtelenek vagyunk csinálni, állandóan időzavarban vagyunk, szabadságunk már nincs, a munkaadónk nem toleráns velünk szemben. Nyolc és fél óra munka, aztán próba, fellépések, önfejlesztés, tanulás, magánélet... nehéz egyeztetni, az időhiány a zenekar színvonalbeli emelését gátolja. Számunkra fontos a zene, a muzsikálás, ezért döntöttünk úgy, hogy profi zenekarként működünk tovább. Egyelőre, mig jogilag nem tudjuk vállalkozásunkat rendezni, addig a Csemadok Kassai Városi Bizottsága egyik alapszervezetének főállású zenészei leszünk. A fellépések megszervezését pillanatnyilag mi csináljuk, de ha a Csemadok Csemart nevű műsorközvetítő irodája dolgozni fog, számítani fogunk rájuk. — Legutóbb egy garázsban találkoztunk, ott próbáltatok, milyenek ma a lehetőségeitek? — Mint korábban. A Csemadok kassai székházának udvarán található garázs ma is a próbatermünk. Nincs jobb. — Segítség ... — Az jó lenne. Kolár Péter, a Csemadok kassai alelnöke amit tud, azt megteszi értünk, de azért szükségünk lenne szponzorokra, támogatókra. Befejezésül leírnám e négy fiatalnak a nevét, akik akarnak és mernek vállalkozni, hiszik, hogy a zene kell az embereknek, tudják, hogy a muzsikára szükségük van. Sok sikert neked Csámborgó — Strebinszky (Prütyi) László, Kanócz Csaba, Szabó Gábor és Kováts Marcell. A kedves Olvasó, ha érdeklődne a zenekar Szvorák Katival készült műsora iránt, illetve szívesen támogatná őket, akkor a következő címen veheti fel a kapcsolatot a zenekarral: Csámborgó zenekar, Csemadok VB, Kováčska 38, 040 01 Košice, telefon: 213 13. VARGA BÉLA Fotó: Varga Béla Én ugyan nem tartozom azok közé, akiket a Hét szerkesztősége felkért a Csemadok jövőbeni küldetéséről szóló vitában való részvételre, a Csemadoknak csupán egyszerű sorkatonája vagyok 1950 óta. Miután azonban elolvastam Sz. Haltenberger Kinga hozzászólását a Hét idei 7. számában, úgy éreztem, szólnom kell. Szólnom kell azért, mert a legkisebb mértékben sem érthetek egyet a nevezett számos — enyhén szólva — különös állításával. Nemcsak a Csemadok tagságára, hanem vezetőségére vonatkoztatva is sértő és egyáltalán nem helytálló az a megállapítás, hogy „a Csemadok egy statisztikai adat”. Ezt az ember úgy is értelmezhetné, hogy a Csemadok — az elmúlt nehéz évtizedekben egyéb területeken szokásos módon — netán olyan rendezvények, akciók, egyéb tevékenységek számadatait mutatta ki, melyek vagy nem léteztek egyáltalán, vagy pedig csekély jelentőségük miatt szinte teljesen elhanyagolhatók. Nos, a gombaszögi, zselizi rendezvényeken, a komáromi Jókai Napokon, a megszámlálhatatlan tánc- és éneklöcsoportban, az irodalmi színpadok együtteseiben, a műkedvelő színjátszó csoportokban, a legkülönfélébb népi zenekarokban (pl. Ipolyságon dr. Csáky Károly helytörténész, pedagógus és iró vezetésével), s a többi itt még fel nem sorolt hasznos és színvonalas Csemadok-rendezvényeken, s azok előkészítésében csupán „statisztikai adatok" vagy pedig lelkes, hozzáértő és tevékenykedni akaró Csemadok-tagok és tisztségviselők vettek részt ? Ugye, felsorolni is nehéz, mennyi mindent tett és tesz a Csemadok a népművészeti ágak fejlesztése terén, a néphagyományok, a helytörténeti és nyelvjáráskutatás, a nyelvművelés és a közművelődés területén ? Mindezeken a területeken a Csemadok vitathatatlan és elévülhetetlen érdemeket szerzett, mert nagyon jól tudta, hogy népművészetünk, nyelvünk, kultúránk ápolása a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség fennmaradásával egyenlő. Amíg a Csallóköztől Bodrogközig magyarul zeng az ének, magyarul szavalunk, magyarul játszunk színdarabokat, s magyar muzsikát játszanak népi zenekaraink — addig élünk, vagyunk, létezünk. Ez pedig annyira nem statisztikai adat. mint amennyire nem az jelenlétünk és tenniakarásunk e hazában. Nagy tévedésnek tartom Sz. Haltenberger Kinga írásában azt is, hogy a professzionalizmust kéri számon a Csemadoktól. Véleményem szerint ugyanis professzionális szintű énekesek, színjátszók, táncosok, zenészek nevelése nem a Csemadok feladata. Arra ott vannak a konzervatóriumok, a balettintézetek és a színiakadémiák. A Csemadokban műkedvelők kedvtelésből, a jó ügy szolgálatából eredő örömmel teszik azt, amit tesznek. Hogy az egyes műkedvelők teljesítménye a professzionalizmus magasságait ostromolja, az más kérdés. Szeretnék ezzel kapcsolatban megemlíteni egy-két példát. Gyakorló pedagógus koromban (jelenleg ugyanis már nyugdíjas vagyok) kedves tanítványom volt az azóta csinos fiatalasszonnyá lett Sliacky Mónika, a Tavaszi szél vizet áraszt népdalversenyek többszörös győztese. Több interjút készítettem vele annak idején különféle lapok, köztük a Hét részére is. Minden alkalommal feltettem neki a kérdést: szeretne-e hivatásos énekesnő lenni? A válasz mindig azonos volt: „Nem. Én csupán azért énekelek, mert szeretem a népdalokat, s az éneklés csak szép kedvtelés és öröm a számomra". Pedig — kincs van a torkában ... Vagy kedves barátom és kollégám, a Jókai Napokról is jól ismert Vas Ottó amatőr előadóművész. De az „amatőr" jelző csak azért illeti meg öt, mert az előadóművészettel nem hivatásszerűen foglalkozik, hiszen ő gimnáziumi tanár. Amit azonban csinál, ő is professzionális szinten teszi. Mégis amatőr maradt, mert öt elsősorban az irodalom, a költészet, a szép magyar szó lángoló szeretete fűti. S hányán vannak még, akiket jómagam talán nem ismerek ennyire, s akik műkedvelői tevékenységüket magas, professzionális szinten folytatják! Azzal sem tudok egyetérteni az általam választott vitapartneremmel, hogy a Csemadok-szervezetek tevékenységében nem volt jelen a zene és a zenekultúra. Vagy a népzene, melyet a népi zenekarok, éneklő- és tánccsoportok, énekkarok, táncházak ápoltak és ápolnak — talán nem zene? Közismert, hogy a magyar zenetörténet számos világhírű nagysága, köztük Bartók és Kodály éppen a népzene „tiszta forrásából" merített számos zenekari és kórusművük megalkotásakor, s a népi motívumokat számos híressé lett szerzeményükben fel is használták. SÁGI TÓTH TIBOR 7
