A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-06 / 14. szám
Pozsonyban születtem, azóta is ebben a városban élek; így aligha csoda, hogy országjárásaim során számomra az otthon, a hazamenni fogalma mindig Pozsonyt jelenti. Még akkor is, ha szülővárosom — a múló évtizedek folyamán — valamiféle édes mostohává változott irányomban: házak és utcák, sőt, a történelmi múltat kiebrudalandó jóformán egész negyedek tűntek el ama jelszó jegyében, hogy Szlovákia fővárosának újnak, pompásnak, területileg impozánsnak „illik" lennie. Sajnos, a múlt iránti konok érzéketlenség itt is szinte szabad kezet adott a rombolás szellemének. Csoda hát, ha a ronda panelházakkal teli külvárosi lakótelepeket inkább kerülöm, ha az elcsúfított belvárosban sem időzöm igazán szívesen; és Így — negyvenes éveim derekához közeledve — gyermekkori emlékeim igazi központja az a ház, amely a várheggyel szemközti magaslaton zúgó fenyők s barátságos gesztenyék árnyékában áll?!... Volt időszak, hogy kilencen laktunk benne, három nemzedék. Emlékeknek már ennyicske is elegendő, különösen most, hogy már az édesanyám sem él; Írásom témájába azonban jobban beleillik, ha elmondom: egy olyan utcáról kell lépcsőkön felkapaszkodni hozzá, amely nem is olyan sokkal a születésem előtt még Erkel nevét viselte! Én viszont — másfél-két éves lurkóként ha olykor-olykor a belvárosba indultunk — csak szlovákul szólalhattam meg az akkorra már Mišikova utcán, nehogy baj szármázhassák abból, hogy a negyvenes évek második felében magyarul beszélünk Pozsonyban! Családunkat egyébként valóban csupán a vakszerencse mentette meg attól, hogy a Duna ligetfalusi oldalára telepítettek elszomoritóan népes táborához tartozzon. (Mint később azután kiderült: a deportálok elvétették a házszámot, mert az megbújt néhány meszes, a szomszédban zajló építkezéshez tartozó deszka mögött!) Csoda hát, ha ez a ház és az azt övező kert valóságos oázis volt számomra?! A kertben virágok, rózsatövek, nagy hortenziák és egy óriási juharfa, amely mindmáig idegen maradt számomra, mert képtelenség felmászni rá. Nem úgy a ház előtti szilvák és almafák, amelyeknek lombjai között megbújva még olvasni is lehetett. Általában a harangszó is 4
