A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-30 / 13. szám
••• A vöcskök kizárólag vizen élő, kitünően úszó és bukó madarak. Vaskos testük végén van a lábuk, ezért ha netán szárazföldre kerülnek, nehezen tudják magukat egyensúlyban tartani. Jól és igen sebesen repülnek. Nálunk négy költő és egy átvonuló vöcsökfaj fordul elő. csak a vöcskök, hanem más igényes fajok megtelepedését is. A búbos vöcsök hozzánk márciusban érkezik meg. A téli tanyájukról a Földközi-tenger partvidékéről a Duna-deltából az utat kizárólag éjszaka repülve teszik meg. Fészkelöhelyül legszívesebben az állóvizek nád és szabadvíz találkozását választják. A szertartásszerű vízi násztáncok jelzik a párok letelepedési szándékát. A fészek nádból, kákából és hínárból készül s tutajszerüen a vízen úszik. Az ilyen ingó fészekben április végén 4—5 piszkosfehér szinü tojás kerül. A vöcskök általában fészkük elhagyásakor tojásaikat rendszerint vízinövényekkel hevenyészve betakarják. Az álcázás fontos dolog az esetleges tojásrabló szarkák és varjak miatt. A költésben mindkét ivar részt vesz, Az inkubáció 21 napig tart s a kikelt fiókák azonnal elhagyják a fészket — gyakran szüleik hátán utazva. A szemes, igen óvatos vöcskök — s ez vonatkozik a többi fajra is — csaknem kizárólag apróhallal táplálkoznak. A zsákmányt alámerüléssel úszva szerzik meg. Ezenkívül kis mértékben fogyasztanak vízirovart, sőt kétélttíeket is. Megfigyelték, hogy szárcsamódra a hínár zsenge hajtását és a békalencsét is alkalomadtán csipdesik. A leggyakoribb vöcsökfajunk a kis vöcsök (Podiceps rufikollis). A tömzsi madárka kb. rigó nagyságú. Félénk természete miatt inkább a vízinövényzet takarásában mozog s itt is költ. Szabad vízen inkább vonuláskor és télen látni egyedeit. Ahol nem fagy be a víz, ott gyakran csoportosan áttelel. A fekete nyakú vöcsök (Podiceps nigricollís) szívesen fészkel csoportosan. Az ungszennai halastavakon vannak évek, amikor 40—50 pár költéséről tudunk. Márciustól szeptemberig tartózkodnak nálunk. A legritkábban nálunk költő vöcsökfajunk a vörösfejű vöcsök (Podiceps grisiegna). Alkatra nézve a kis és a búbosvöcsök közé lehet sorolni. A nógrádi Galábocs közelében elterülő halastavon mind a négy említett vöcsökfaj fészkel. Valószínűleg akadnak még hasonló adott ságú helyek máshol is. Végezetül megemlítjük még a ritkaságszámba menő füles vöcsköt. Csak vonulási időben fordul elő. Utoljára a Pöstyén melletti Slftaván látták 1972 novemberében. STOLLMANN ANDRÁS Fotó. Stfífan Danko (Podiceps) A hazai vöcsökalkatúak közül a legnagyobb s talán a legismertebb a búbos vöcsök (Podiceps cristatus). Csaknem ruca nagyságú borzolt, dús tollazatú vízimadár. Fején szarvszerü tolipamatok diszlenek (innen a neve). Nyakát elegáns tollgallér övezi. Állóvizeink szemfüles madara. Hatalmas elterjedési területe a Skandináv-félsziget középvonalától Észak-Afrikáig és a Vörös-tenger partvidékéig terjed. Állományuk az utóbbi évtizedekben alaposan megfogyatkozott. Az eltelt idők során ugyanis számos tájátalakítás történt nemcsak szükebb pátriánkban, hanem szerte Európában. Már alig van manapság vadvíz jellegű természetvédelmet érdemlő terület, mely nem lenne védett. Ide tartoznak számos halastavak, víztárolók is, ahol vlzimadaraink, így a vöcskök is még megtalálják optimális életfeltételeiket. Sajnálatos tény azonban, hogy e területek nyugalmát, biztonságát a megszaporodott vizisport, a szinte szünet nélküli sporthorgászattal kapcsolatos jö vés-menés erősen veszélyezteti nem* Kis vöcsök
