A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-30 / 13. szám
ismét kétágú tett, s a publicisztika egyenrangú szerephez jutott benne. Egész publicisztikai pályája viszonylatában legjelentősebb írása, a kiforrott esszéstílusban írt és mély történetfilozófiával telített Perem-magyarok az idő sodrában 1940-ben a Toldy-füzetek sorozatában jelent meg, és a próza szintjén olyan művészi és erkölcsi értéke van, mint az ugyancsak akkor született nagy Győry-poémának, az Emberi hang nak. Peéry 1945-ben, közel negyedszázados szlovákiai irodalmi tevékenysége után a kitelepítés sorsára jutott. Magyarországon irodalmilag kevéssé volt tevékeny, s egy ideig a szociáldemokrata párt apparátusában dolgozott, majd — magyar—francia szakos tanár lévén — a soproni gimnázium tanáraként és igazgatójaként működött. Az 1956-os forradalomban való aktiv szereplése miatt 1957-ben kényszerűen külföldre távozott. Rövid ausztriai tartózkodás után a nyugatnémetországi Stuttgartban főiskolai könyvtárigazgató lett, s a Szabad Európa Rádióba is „bedolgozott”. Emigrációs és „szabadeurópás" tevékenysége miatt nálunk szigorú tilalom alatt állt, és a régi írásait sem lehetett a hagyományantológiákban közölni. Pedig az emigrációban irt két könyve is hozzá méltó nagy értéket képvisel. Az 1957-ben Münchenben megjelent Requiem egy országrészért csekély memoár-irodalmunk gyöngyszemének számit és nemes erkölcsi szellemiségéért és toleranciájáért akár kisebbségi magyar parainézisnek (erkölcsi útmutatásnak) is lehetne nevezni. A Malomkövek között című tanulmánykötete a halála utáni hónapokban Stuttgartban jelent meg. Ebben is vannak memoár jellegű közlemények, de a legtöbb Írás az irodalomkritikus és irodalompublicista Peéry nagyszerű búcsúját, hattyúdalát jelenti. Magyarországon a Tóth László által alapított Regio negyedéves kisebbségtudományi szemle könyvkiadási tervében már elő van irányozva egy Peéry-válogatás. A Madách Kiadónak erkölcsi kötelessége, hogy ebből kellő példányszámot biztosítson a mi számunkra. És bizonyára maradnak még olyan értékes írások, amelyek a Regio kiadványába nem kerülnek be. Ezekből egy hazai kiadványt kellene összeállítani, és ezzel a kényszerűen megkésett, durván késleltetett tiszteletadást illő módon kifejezni. TURCZEL LAJOS ból. A mai olvasó ezt a szót elsősorban történelmi tanulmányaiból ismerheti, a szabadságharc idején Honvédelmi Bizottmánynak nevezték ugyanis az országgyűlés tagjaiból alakult testületet, mely Kossuth Lajos vezetésével az országot kormányozta. E rövid történeti áttekintésből is kitűnik, hogy bár a bizottság és a választmány szavak szemantikailag közel állnak egymáshoz, jelentésükben azonban vannak eltérő elemek is, melyek talán éppen napjainkban válnak meghatározóvá. Nem. feledkezhetünk meg egy másik fontos tényről sem: a bizottság a (meg/bíz, a választmány pedig a választ ige származéka, ezért használata a mai helyzetben talán előnyösebb. A választmány szónak az utóbbi időben megfigyelhető térnyerése tehát nemcsak a bevezetőben említett okokkal, hanem talán ezzel is magyarázható. SZABÓMIHÁLY GIZELLA Üj értelemmel és új magyarsággal... A NEMZETI KISEBBSÉGI IRODALOM GONDJAI ÉS TEENDŐI Tevékenységünkről szólva az Irodalmi Szemléről sem feledkezhetünk meg. A folyóirat kétségtelenül irodalmunk műhelye volt, szerkesztési szempontjainak viszonylagos merevsége, rugalmatlansága ellenére is. Nemegyszer volt az az érzésünk, hogy nehezen tud igazodni a változó időhöz. Viszonylag szerencsésen átvészelte a konszolidáció időszakát, egy-két írásával, összeállításával időnként borzolta a politikai „ügyeletesek" kedélyeit. A fiatal szerkesztők ellen indított hajsza (Tóth László és Varga Imre eltávolításáról van szó) nyilvánvalóvá tették a Madách Kiadóban kialakult állapotokat. Erkölcstelen és embertelen volt ez a hajsza, melyet később továbbiak követtek. A hallgatások és a „csendes" asszisztencia sem érdemel jobb minősítést. Az Irodalmi Szemle tevékenységében az elmúlt időszak erényei közé tartozik a Holnap cimű melléklet megindítása és szerkesztése. A melléklet a legfiatalabb nemzedék számára próbált publikálási lehetőséget teremteni, távolról sem felelt azonban meg az elvárásoknak. Látszatintézkedés volt olyan időszakban, amikor a szlovák irodalmi élet két fórummal is gyarapodott. A fiatalokról szólva lehetetlen nem említeni azokat, akik a mai felsorakozás elindítói voltak. Az Iródia lelkes gárdájára gondolok, akik közül néhányan már íróvá értek, mások az Ígéretek, a remények lajstromán vezettetnek. Ez a tömörülés — a Csemadok és a járási könyvtár támogatásával — 1983 júniusában alakult, Érsekújvárott. Népszerűségét és sikerét elsősorban nyitottságának köszönhette, valamint annak, hogy teret, lehetőséget kívánt nyújtani a munkás- és vidéki fiatalok írói ambíciói számára. Ezzel részben dacoltak a központi sajtófórumok érzéktelenségével is. Az Iródia tudatos irodalomszervezéssel vett részt a csehszlovákiai magyar irodalom megújításában. Tevékenységük később a hatóságok számára gyanússá vált és 1986 szeptemberében akcióikat betiltották. Ugyanez év decemberében a Magyar Tagozat égisze alatt megalakult a Fiatal írók Köre. Működési feltételeik zsugorodtak, s később — megítélésünk szerint — lanyhult a lelkesedésük is. Mássá formálódott a FÍK, talán az alkotómunka iránti megszervezésére fordítottak. Mondanunk sem kell, hogy a jövőben is fel kívánjuk karolni a fiatalok tevékenységét, hisz jelentkezésük egyben az utánpótlás reményével is biztat, tehetségük pedig azzal, hogy műveikkel meghaladják mindazt, amit az elődök produkáltak. A megváltozott körülmények között figyelmünket hovatovább nem a múltra, hanem a jövőre kell elsősorban összpontosítanunk. Nem érdektelen, hogy a demokrácia sorsa hogyan alakul, s az sem, hogy a nemzeti kisebbségeket megillető jogok az új alkotmányban hogyan fogalmazódnak meg. Ha néhány héttel ezelőtt Grendel Lajos még azt Írhatta a Pozsonyi földrengésről, hogy a „békés forradalom tisztaságát se antikommunista, se nacionalista felhangok nem szennyezik be", ma már látnunk kell, hogy a nacionalizmus (egyes sajtótermékek hasábjain) újra itt ólálkodik közöttünk. Jelenségértékű, hogy az egyoldalúságoknak a Pravda ad helyet, s az is, hogy a CSKP akcióprogramja tartózkodóan fogalmazza meg elveit a nemzetiségi kérdést illetően. Mi tapasztalatból tudjuk, a nacionalizmus mindig rossz üzlet volt, legalábbis hosszú távon az! A magunk részéröl elutasítunk mindenfajta nacionalizmust, mindenfajta diszkriminációt. Azt is, amelyet 1945—1947-ben követtek el ellenünk. Sem a kollektív bűnökre, sem az emberi jogokat sértő megnyilvánulásokra a történelem előtt nem lehet mentség. Ezért messzemenően egyetértünk nemcsak a németek meghurcoltatását, kitelepítését elítélő véleményekkel, melyekről Václav Havel nyilatkozott még karácsony előtt, hanem azzal a megállapítással is, hogy egy népet sem lehet vezetői hibájából a vádlottak padjára ültetni. A náci bűnök megbocsáthatatlanok, örök mementó a népek számára, ezt azonban nem lehet egy nemzeti kisebbség nyakába varrni még akkor sem, ha nagyhatalmi asszisztencia állt mögötte. Nem a történelmet akarjuk felhánytorgatni akkor sem, amikor a több mint százezer magyar sorsára emlékeztetünk, akiket szülőföldjükről elüldöztek, méghozzá nagyhatalmi segédlet nélkül. Egyesek ezt a kérdést úgy próbálják beállítani, mintha mindez a történelmi adok-kapok természetes megnyilvánulása lenne, holott a történelemnek ilyen mozgása térségünkben nem volt. Ezért jogellenesek a kassai kormányprogram idevonatkozó cikkelyei (melyek mögött a sztálini cinkosság is ott állt), mivel ezek az emberi jogokkal öszszeférhetetlenek. A magyarságnak sok évszázados együttélése során nem a szlovák néppel volt ellentéte, hanem azzal a hatalmi struktúrával, mely (akár arisztokratákat, akár nagypolgárokat vagy proletár diktatúrát produkált) mindig a népet sújtotta, a nemzetek együttélését nehezítette. Bár az elmúlt évtizedekben sok minden másként alakult, maradt azonban még jócskán fehér folt, sőt diszkrimináció is. Az elmúlt esztendők nemcsak iskoláitól fosztották meg a csehszlovákiai magyarságot, hanem anyanyelvétöl is, hisz a hivatalok, a közélet (közte a kereskedelem, egészségügy, sport stb.) területén száműzték a magyar vidéken a magyar nyelv hivatalos használatát. Távolról sem lehet tehát az elmúlt éveket tisztának mondani, s a nemzetiségek jogos igényeit túlzó-Csótó László: Elítéltek (fehér tus) nak tekinteni. Van ugyanis ennek az új demokráciának mit tennie, hogy az együttélés akadálymentessé, békéssé váljon, az egymásrautaltság erkölcsével vértezze fel azokat is, akik ma még elfogultan vagy értetlenül tekintenek a kisebbségek helyzetére. Félő, hogy a közelgő választásokon a nacionalizmus csalétkét a „lélekfogás" műveletére használják majd fel egyes pártok, márpedig ezzel csak a demokrácia és a társadalom veszíthet. Örvendetes, az új polgári kezdeményezésekben eddig volt annyi bátorság, hogy szembenézzen a negativ megnyilvánulásokkal. Nem féltik népszerűségüket. hanem fontosabbnak tartják, hogy az új európaiság felé irányítsák a közvélemény figyelmét. Sajátos gondjaink között kell említenünk, hogy megnehezedtek a sajtó és a könyvkiadás feltételei. Veszélyhelyzetbe került néhány folyóirat. Úgy véljük, az erők összefogására van szükség, hogy a helyzeten javítsunk. Ezért értelmetlen dolog volna jezsuita módszerrel vagy álradikalizmussal közelíteni az együttműködés és az összefogás kérdéséhez, beleértve a Csemadokkal való együttműködést is. Ez az egyesek szerint „sztálinista" struktúrának minősített szervezet negyven éven át megőrizte a magyar kultúra hagyományait, terjesztette és népszerűsítette az irodalmat és Dél-Szlovákiában sok helyütt a népművelés egyetlen magyar nyelvű intézménye volt. Vezetői kiszolgálhatták a mindenkori hatalmi struktúrát. mint ahogy ki is szolgálták, a tagsága azonban hihetetlen áldozatvállalással fáklyavivője volt a kultúrának. Ha már az összefogásról van szó, mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy az időszaki sajtó szerkezetének korszerűsítése mellett az irodalmi élet jobb szervezési lehetőségeit is keresnünk kell. Ennek előfeltételét abban látjuk, hogy az egyetlen létező magyar nyelvű kiadót, a Madáchot, a kisebbségi sajtó és könyvkiadás igazi műhelyévé kell tennünk. Más szóval odahatni, hogy az állami költségvetésből megfelelő támogatást kaphasson arra. hogy a kisebbségi kultúra ne kerüljön társadalmunk „szegényházába", hanem lehetőségeivel gazdagítsa közös kulturális értékeinket. A forradalmi korok nagyságát sohase az általuk véghez vitt cselekedetek külsőségeiben mérjük, hanem abban a hősi küzdelemben, amellyel megváltoztatják a világ arcát, újat hoznak a társadalom életébe, igazságosabbá teszik a létet. A társadalmi életben nincsenek örök érvényű igazságok, egy-egy elv, törekvés bizonyos időszakokban és körülmények között számíthat az elismerésre. Az egyes korok alkotásait is eltemetheti az idő, egy nép önmaga megmaradását segítő céljait, emberséggel megfogalmazott szándékait, erkölcsi nagyságát azonban megőrzik azok, akik a nyomunkba lépnek. Adyval szólva az „új értelem és az új magyarság" adhat ma távlatot törekvéseinknek, reményt arra, hogy sorskérdéseink frigyládájában hűséggel őrizzük azt az üzenetet, melyet az „egyetlen szülőföld" sok kötelessége ró ránk, kisebbségi magyarokra. FONOD ZOLTÁN
