A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-23 / 12. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA kerül. Előkelőbb, hamisabb, játékosabb, gazdagabb, megtévesztőbb. Ez az, amit a maszk igazságának hívnak. A maszk igazsága nem arra vonatkozik, amit elmond, mert amit elmond, az hamis; hanem arra, amit akar, mert az igazat takarja. A tükör összetörik. Az áll tükör előtt, aki nem is képes mást látni, mint önmagát. De nem önmagát látja, hanem a maszkot. Mert a tükör nem igazat hazudik, hanem hazugot. A maszk pedig nem az isten, hanem a bálvány. Ezért az emberi sors, amely végül is nem egyéb, mint a szerves élet lejátszódása az isteni síkban és térben, éppen az ellenkező irányba ér, mint ahová elindult. A hiúság nem istenülés, hanem éppen fordítottja. A maszk a bálvány, a hamis isten. A teljes istenlátszat, vagyis a teljes emberi. De mi az emberi? — az a magatartás, amely kiemelte magát a dolgok természetes rendjéből s ezért egyedül marad és szubjektív. Ezért a par excellence humánum a hiúság. A hiúságban az ember felveszi az istenülés minden látszatát, de itt minden látszat marad és maszk. Az istenség képe az istenség nélkül: a bálvány. És ez a tükörben levő maszk, ami az emberre visszanéz. A hiúság nem a hiúságban bukik meg, hanem egy fokkal mélyebben. A tükör megmarad. Mindig a maszkot mutatja és fogja mutatni. És aki a tükörbe néz, mindig azt fogja látni, amit lát. Ez a világrendben levő irtózatos irónia: hagyja, hogy a dolgok és emberek azok legyenek, amik, és mindenki azt _a sorsot élje, amit választ. Nem figyelmeztet és nem javít. Súlyosabbat tesz: meghagy mindenkit abban a helyzetben, amelyben nem veszi észre, mikor tűnik el lába alól a talaj. Az ember nem a hiúságban bukik meg, hanem a maga iránt elfoglalt álláspont valódiságában. Nem abban, amire vonatkozik, hanem eggyel mélyebben: nem abban válik hamissá, amit szemtől szembe lát és látni vél, hanem abban, hogy minek tartja azt, amit lát. Ezért arra, hogy az ember hiú, sohasem fog rájönni hiúságból. Aki azt mondja: nem vagyok hiú, saját hiúságát nem is érintette, csak letakarta, vagyis hazudott. És ez az ember nem hiúságában lepleződik le és inog meg, mert a világ hagyja, hogy tovább is a tükörbe nézzen annyit és úgy, ahogy akar, és hogy hazudjon. A világ a maszkban és a maszkot az emberről sohasem szedi le. A maszkkal együtt kell összetörnie, a maszkban és a maszkon kell megsemmisülnie. Az összetörés nem a maszkot éri, hanem azt, ami a maszk mögött van: az igazat. Mert az igaz választotta a hazugságot. Nem az válik semmivé, ami az arcot eltakarta, hanem az arc, ami el van takarva. S ez újra a maszk igazsága: a maszk igaz marad; tovább hazudik. Még akkor is, ha mögötte már nincsen semmi. Lehet úgy állni, hogy a sugarak ne törjenek meg és ne verődjenek vissza? Úgy, hogy a pillantás egyenesen áthatoljon a téren s elérje azt, amire irányul? Úgy, hogy az ember keresztüllásson a tükrön? Mi a lehetősége annak, hogy az ember át- és keresztüllásson, s szeme sugara ne önmaga visszaverődött maszkját, hanem a világot érje? Össze kell törni a tükröt ? Ismét és utoljára: a maszk igazsága. Minden megmarad annak, ami volt és ami. Az ember világhelyzete csak egyetlen esetben változik: akkor állhat egyenes szögben és tud a dolgok közé lépni tisztán, ha összetöri, de nem a tükröt, hanem azt, ami a tükörben van: a bálványt. Azért igaz a maszk, mert az igazság rajta múlik. A világot csak akkor látni, ha az ember istent lát és nem bálványt. Ezért írja Montaigne: „il faut oster le masque aussi bien des choses que des personnes" — az emberek és dolgok álarcát le kell venni. FERDICS BÉLA ILLUSZTRÁCIÓJA PÁSKÁNDIGÉZA A XX. század emlékkönyvébe TITUS CSÁSZÁR ÉS BATU KÁN És nézte Titus Jeruzsálem tövén füsttévált templom s temetők nyomában, mint szánt-vet végül az éhes paraszt. És nézte Batu kán — visszavonulóban —, a rontás fa/vain zizegő kalászt. „Lám élet győz a romlás kövein" — motyogta s még néhány fejet levágott. Dehogy gondolta, hogy ez búcsúzás! S az ő lova már nem tér ide nyihogván. Mert minden búzaszál torony-ormú lett. És minden napraforgó, mint a fejfák. A tök indáin megannyi koponya. A dinnyéből igaz vér buzog. S a répa fehér lett. mint a csontok. Dehogy hallotta dühödt vonulásban, a kapáló lányok, hogy miről dalolnak: Csak a zsarnok sírját szántsátok föl, azt vessétek be szapora örömmel. NAGY GÁSPÁR Kodály és Illyés ünnepére HÁROM MEGJEGYZÉS: EGY VÁLASZ Én együtt látom őket egy dalban és egy monda t-ban amíg csak itt magyar van kiadhatatlan versben megvágott filmszalagon eldobott hangszalagon s e század néz rá jók lesütött szemmel — vakon És ha valamit hiányolnak a hirtelen-erősek az olykor-bátrak ?! majd figyelem őket mikor az idő átrak vál/ukra is — szívük fölé — száztonnákat! Mégis ők bírtak a pusztai széllel az egybeterelt nyájat körülnyaldosó csikaszokkal lezsugorított akolban sötét éjjel is egymásnak kacsintva: hogy éppen egy okkal több ha milliónyi fásult bégetésből — jópásztorokhoz illőn — hajnalra pontos hangot s dallamot gyúrnak. 13
