A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-23 / 12. szám

kés, hogy a vidéki család szerkezete éppen úgy működik, mint hajdanán nálunk: a magyar etnikum tájain. Ez a hang rokon Kodolányiéval, Németh László első drámájával. Érdekessé az eredeti atmoszféra, az őszinte hang teszi; miközben a nagy szenvedélyek, a lélektani végletek viszik előre és forrósitják fel a jeleneteket. Kemény, olykor egyenesen vad indulatokat termő világ ez, amelyben a vagyonéhség, a közöny, a csalódottság, a szerelem iránti áhitat s egyéb zűrzavarok szántják a lelkeket. A dráma színpadi világa a farm hétköznapi életének — és ily módon az egész cselekménynek — a belső zártságára figyelmeztet.

A játék motorja Lizie Curry, aki nemcsak szerelemre áhítozó vénlány; benne a szerelemvágy az apja és a fivéreivel szembeni kötelességtudattal keveredik. De ahogy lenni szokott: a saját sorsát megoldandó próbán elbukik, és innen — emberileg s lélektanilag — már aligha van menekvés. Ezt érzékelteti Beke Sándor rendezése is, aki Az esőcsinálóban a címszereplő teljesen egyenrangú hősévé teszi Lizie-t. Ily módon az élet drámáját teremti meg a színen; azét az életét, amelyben lényegében nincs helye a nosztalgiának, a szentimentalizmusnak. És az érzelgősségnek sem. Annak ellenére sem — vagy talán épp azért ?! —, hogy Beke Sándor gondosan kihangsúlyozza a drámának azon jeleneteit, amelyek az ellentétek fokozásával éppen a lelki rezdüléseket hitelesítik. Ebben a játékban minden természetes és igaz. Erős, de mértéktartó benne a naturalista-realista vonulat. Ennek tudatában külön érdeme a Thália Színpad legutóbbi produkciójának, hogy a rendező a valóban indokolt helyeken láthatóan megemelte a stílust: rövidebb monológok kiemelésével és zenei hatásokkal kívánt egyes részleteket a szó valódi értelmében is kiemelni. Az esőcsináló nem is áll ellent az efféle pontosan végiggondolt és megjelenített rendezői szándéknak, hisz Richard Nash maga is sejtetni engedte Lizie-nek a családi békét védelmező igazságát — szerelmi vágyának beteljesülhetetlenségével szemben.

jük fel a Magyar Szekció akkori vezetőségét sem.

Amikor az egyéni felelősséget emlegetjük, nem szeretnénk az elítélt módszerek mai követői lenni. Az embertelenségnek ugyanis embertelenség a neve, akármilyen cégér alatt is teszik. Arra viszont az erkölcsi megtisztulás érdekében kinek-kinek szüksége lesz, hogy a bünrészességet (a hallgatást vagy a csendes közreműködést) legalább saját maga előtt megbánja és lélekben ezektől a torzulásoktól elidegenedjen.

Hiba volna, persze, nem látnunk azt is, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt — a torzulások ellenére is —élt az irodalom, és több-kevesebb sikerrel működött a Magyar Szekció is. Sajnos, később sem tűnt ki bátorságával, a hatalommal szemben vállalt egyértelmű magatartásával. A vezetőség magatartását (személyi vagy közösségi kérdésekben) jobbára a lavirozás jellemezte. Az irodalmi élet folytonosságát lényegében 3z évente megrendezetCszakmai vita, valamint a kritikai szekció (főleg az utóbbi lónapokban fellendült) tevékenysége éléndtették. A Tagozat két évtizedes tevékenységéből a legaktívabb korszak (és ezt talán elfogultság nélkül mondhatjuk) az elmúlt esztendő tevékenysége volt. A váltás lényeiében 1987-ben kezdődött, amikor csorbát szenvedett az az igyekezet, hogy — a koábban bevezetett gyakorlat szerint — a Szekció pártcsoportja döntse el, ki lehet az li vezetőség tagja. A megválasztott új veze-Emlitettem mér, hogy a játéknak Kassán két főszereplője van. Lizie-t, vendégként, Petrécs Anna alakítja, és kitűnő színésznőnk ezúttal is nagyszerűen érzi a drámai nyelvet, a stílust, a hangvételt. Az érzelmek és indulatok arányait okosan elegyíti, megmutatja a megfakult szépséget, eljátssza a tehetetlen gyöngeséget; álmaiban a vágyat, eszmélésében a sorozatos csalódást. Eszközei tiszták, hitelesek, meggyőzőek. A címszerep, ugyancsak vendégként. Boráros Imréé, aki a Tháliában energikusan és intenzíven mozgósítja valamennyi olyan készségét meg ambícióját, amelyeket a komáromi társulat rendezői gyakorta inkább pihentetni szoktak nála. Szerepformálásának teljessége a rendezői elképzelést hitelesíti. A színészi érzékenység szép diadala, ahogyan Boráros Imre elfogadtatja velünk az „esőcsináló" minden nyugtalanságát, mi több, szélhámosságát. És képes arra a képtelenségre, hogy egyszerre lássuk benne a megtérni és megnyugodni akaró, ám a valóságban egyre szétesőbb, a morális talajt mindinkább elveszítő férfit. Eddigi pályafutása legjőbb alakításával lepi meg a nézőt Fabó Tibor (Jim Curry). Helyenként szinte mindent elsöprőn emelkedik és száll alá a viharzó sebességgel váltakozó lelkiállapotok magasságaiba és mélységeibe. Pólós Árpád Noah Curry félszegségét, tétovaságát, esetlenségét, akaratosságát ábrázolja tökéletesen; egyedül a beszédtechnikáján kellene még jócskán csiszolni. Lengyel Ferenc régen látott biztonsággal teremti meg az idős Curry drámai figuráját. Nagyon jól játssza File figuráját Dudás Péter, érzékeltetve annak tehetetlen sodródását és érzékeny öszszetettségét. A sheriff szerepe Érsek Györgynek jutott, aki nem engedi, hogy ez a figura mellékszereplővé degradálódjék.

Nem titkolom: a kritikus sok esetben kötelességből megy színházba. Az esőcsináló kassai bemutatóján öröm, ha úgy tetszik: kötelesség volt jelen lennil

MIKLÓSI PÉTER

Fotó: Bodnár Gábor

tőség 1988-ban kiegészült s tevékenységében leszámolt a semmittevéssel, a passzív kivárással. Nem érdektelen megemlítenünk, hogy a pártcsoportoknak soha nem volt olyan felhatalmazásuk, mint amilyenre jogot formáltak. Pártcsoportok ugyanis csak központi szervek mellett működtek, a Magyar Tagozat pedig nem minősült ennek. így hát a Magyar Tagozat „pártcsoportja" évtizedekig manipulálta a tagságot.

Az eltelt egy hónap legsürgetőbb feladata volt, hogy az Intéző Bizottság előkészítse az alapszabályzatot és összehívja a rendes közgyűlést. A mai tanácskozás a szervezet számára lényegében minőségileg új helyzetet teremt. Ebben az új helyzetben szeretnénk megőrizni korábbi szervezeti „előnyeinket". Az önállóság alapján úgy kell biztosítsuk továbbra is azokat az anyagi, gazdasági és költségvetési feltételeket, melyek a működés szempontjából elengedhetetlenek. Az a tény, hogy a Szlovákiai írók Egyesülete a napokban megtartott kongresszusán a korábbi szervezet vagyona örökösének egyértelműen az új szervezetet ismerte el, szükségessé teszi, hogy az új körülmények közepette keressük az együttműködés megfelelő módozatait. Számolnunk kell, persze, azzal is, amennyiben az új szervezet az együttműködésben nehézségeket támasztana, úgy készek vagyunk arra is. hogy a teljes önállóság útját válasszuk.

FONOD ZOLTÁN

ßefejezés a következő számban/

BENJ AMINO

GIGLI

(1890—1957)

... úgy jöttem a világra, hogy hangom volt, de más aztán nem: se pénzem, se befolyásom, se más adottságaim. Ha hangszálaim nem alakulnak olyan különlegesen, most talán asztalokat gyalulnék, nadrágokat varrnék, vagy éppen cipőket foltoznék, úgy, ahogy azt apám tette Recanatiban, abban az olasz városkában, ahol 1890. március 20-án világra jöttem. Még mindig olyan szegény lennék, mint amilyen apám volt. De engem Isten hanggal áldott meg, és ez mindent megváltoztatott. Az énekléshez volt tehetségem és semmi máshoz. Csak ebben leltem gyönyörűségemet. Énekelnem kellett : mi mást tehettem volna?...

Ezekkel a szavakkal és gondolatokkal kezdi emlékiratait az opera egének tündöklő állócsillaga Benjamino Gigli. Ezekkel a gondolatokkal, melyek a maguk szűkszavú rövidségében és tömörségében a legkifejezőbben foglalják össze életútjának lényegét, a szegénységből fakadó szerénységet s az éneklésből eredő primér élvezetét és gyönyörűségét.

Ott, ahol az olasz csizma vádlija éppen kidudorodik, az Adria közelében fekszik Recanati, az a városka, ahol megszületett s ahová már mint világjáró művész, birtokára pihenni mindenkor hazatért. Nagyon egyszerű foltozóvarga volt az apja — aki idővel a városka templomának harangozója és mindenese lett, s egész gyermekkorára és ifjúságára ez a nélkülözésben gazdag szegénység nyomta rá bélyegét. Szép hangocskájára és énekelni akarására a katedráiis orgonistája hamar felfigyelt, tanítani kezdte „Benjaminellot" — ahogy akkor becézték — s már hétévesen bevette a katedráiis kórusába. A gondolat, hogy énekes legyen, itt, ebben az egyházi zenét tolmácsoló énekkarban fogant meg benne, s lassan és csak nagy harc árán sikerült puritán gondolkodású szüleit is beleegyezésre bírni. Az elemi iskola elvégzése ütán — sajnos az alapfokú műveltség hiánya életén át végigkísérte — a helybeli patikában talált munkára. Tizenhét évesen, hangjának mutálása után ment Rómába, hogy már akkor szép tenorját szakember képezze tovább. Súlyos megélhetési problémákkal küzdve — évekig inas is volt egy főúri családnál — kitartott elhatározásánál, s a szerencse akkor mosolygott rá először, mikor a híres római Santa Cecília Akadémia ösztöndíjasa lett. Huszonnégy éves, mikor itt végbizonyítványt kap, s rögtön utána részt vesz a pármai énekversenyen. Itt elsöprő sikert arat, s a versenybírák — Végre megtaláltuk a TENORT — felkiáltással hirdették ki az eredményt. Első bemutatkozására az északolaszországi Rivigóban került sor, ahol a Teatro Sociale színpadán Amilcare Ponchielli operájában a Giocondában Enzo Grimaldo szerepében lépett közönség elé. Ezután a fellépés után a kritikusok véleménye egybehangzóan az volt, hogy „egy teljesen kész és már érett művész" mutatkozott be. Ezután az első siker után jöttek a további, zenészszínházzal rendelkező olasz városkák, majd a már nimbusszal rendelkező genovai Carlo Felice, ahol először dolgozott együtt Tullio

Serafinnal, azzal a karmesterrel, akihez aztán hosszú éveken át emberi és művészi barátság fűzte. Palermo. Bologna. Nápoly. Verona követték sorjában egymást, mig 1916 karácsonyán Rómában is fellépett a Teatro Constanzi színpadán. És ezután már jött a külföld, Madrid, Barcelona, Dél-Amerika — de a milánói Scalába, az olasz operaházak fellegvárába csak 1918-ban jutott el, igaz, akkor már maga Arturo Toscanini kérte fel Faust szerepére Boito Mefistofele című operájában.

Tengerentúli útjai legnagyobb diadala első fellépése New Yorkban a MET-ben, vagyis a Metropolitan Operában. Erre az első találkozásra 1920-ban került sor és oly sikeres volt, hogy után teljes tizenkét évadot énekelt végig ezen a legendás színpadon. Bemutatkozása azonban nem könnyű. Igaz, kedvenc szerepeinek egyikét, Boito Faustját énekelte ezen az estén, de az a súlyos megmérettetés várt rá, hogy megküzdjön nagy elődje, az ugyancsak legendás Enrico Caruso, a MET bálványozott kedvencének népszerűségével. (Azon az estén még senki sem sejtette és tudta, hogy nemsokára egy előadás közben fellépő tüdővérzés vet véget Caruso csodás pályafutásának.)

Gigli bemutatkozása egyértelmű sikert aratott, de azért olyan kritikák is megjelentek a sajtóban, melyek szerint: „Gigli soha sem fog a sziklából vizet fakasztani, de bizonyára értékes lesz majd az operaháznál" avagy „Furcsa nevű tenorista Caruso mögött". „Nem új Caruso, hanem egyszerűen Gigli akarok lenni" volt akkoriban a jelszava, s ezt sikerült is megvalósítani. Éveken át ő volt aztán a szezonkezdö előadások tenoristája — ez mint a Scalában is külön privilégium — s egy évadban mintegy 40—50 előadáson lépett fel. Mikor 1932- ben a gazdasági világválság jelei a MET-ben is kezdtek mutatkozni, eléggé meggondolatlanul megszakította szerződését.

Elhagyva New Yorkot, székhelyét Rómába helyezte át. Sokszor bejárta a kontinenst, mindenütt lelkesedést és sikert aratva Nemegyszer megfordult Budapesten is Tóth Aladár, korának tekintélyt parancsoló zenekritikusa például igy lelkesedett: „... maga az énekké, muzsikává, melódiává vált ember. A legtisztább művészetté vált, könnyesen szép. forró élet..." Gigli azon szerencsések közé tartozott, aki már megélte a hangrögzítés technikáját, annak fejlődését, sőt magát a hosszanjátszó lemez első periódusát is. Első felvételei csak egyegy áriára terjedtek, mert az akkori 78-as fordulatszámú lemezek csupán 4—5 perces anyagot voltak képesek hordozni, míg 1934-ben megszületett első teljes operafelvétele. Kilenc teljes operafelvétele maradt ránk, s ebből négy — a Bajazzók, Verdi Aidája és Álarcosbálja valamint Giordano Andre Chenierje — lemezgyűjteményem büszkeségei.

Utolsó operai fellépésére 1954 nyarán a Porto Recanatiban, a szülővárosa mellett létesített arénában került sor. Aztán jött a búcsúkoncertek sorozata'. Jól emlékszem még, mikor egy-egy külföldi adásból értesültünk, hogy ez volt Gigli búcsúfellépése — mig végül 1955. május 25-én washingtoni koncertjén tényleg utoljára hajolt meg közönsége előtt.

VARGA JÓZSEF