A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-23 / 12. szám
zeneértő közönség nevelésével baj van? Akkor mit mondjanak a táncosok! Ha nem tudjuk még, miért szép Mozart, miért kell hallgatni Beethovent, hogyan értelmezhetjük Wagnert, mit várhatunk a táncban teljesen képzetlen közönségtől. Balettelőadásaink nézőterei siralmas látványt nyújtanak annak a táncosnak, aki testét s vele együtt lelkét adja — igaz, csak egy röpke est erejéig. Mégis van egy társulat, amelynek előadásaira hetekkel az időpont előtt kell jegyet vásárolni, akit szeret a laikus néző is és aki mindig vastapssal fejezi be a műsort. Amikor Győrben balettegyüttes alakult, sokan mosolyogtak szándékaikon, terveiken. Markó Iván és társai azért harcoltak, hogy a Győr-Sopron Megyei Tanács illetékes szervei elhiggyék: nem elég színielőadások kitöltésére vállalkozni és az sem járható út, hogy a vidéki együttes az Opera rossz, színvonalatlan utánzata legyen. A csodálkozásnak az arcra fagyott mosoly vetett véget. Hiszen elejétől kezdve világos volt: ez a társulat valami újat és túlzás nélkül valami csodálatosat produkál. Megszületett az ígéret földje, a Boleró, az Igazság pillanata — hadd ne soroljam tovább. Az együttes premierműsoraira bejutni majdnem lehetetlen. S hogy Komáromban is telt ház fogadta az együttest, és szűnni nem akaró vastaps búcsúztatta? Ezen se csodálkozzunk: a Nap szerettei ők. -lovász-Fotó: Gyökeres György HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV Samuel Beckett: Előre vaknyugatnak Talán halála napján, 1989 decemberében jelent meg Beckett kisprózái munkáinak magyarul megszólaló kötete. A címadó „Előre vaknyugatnak'' a szerzőnek talán legutolsó befejezett munkája. Befejezett munkája? Hiszen Beckett utószavát író Takács Ferenc szerint a „kudarc" bélyegét viselik: jórészt töredékek, nagyobb munkából kihullott maradványok, nagyobb munkává nőni képtelen kezdemények, a végső elkészületlenség értelmében is minimalista irányú művek, pontosabban egy bevégezetlen működés alkalmi lenyomatai; némi megszorítással mindegyikre igaz, amit egyikük címe oly pontosan határoz meg, részletek „egy félbehagyott műből". De ez a félbehagyott jelent egyben abbahagyott, sorsára, sőt cserbenhagyott, a világ kényére hűtlenül kiszolgáltatott müvet is, félművet, mely nem tudott, vagy szándékosan nem akart „elkészülni”. Beckett, tudjuk, elsősorban „drámáival" lett világhírű, ha szabad e műfajt használni a Godotra várva a Végjáték vagy az Óh, azok a szép napok című írásokra, hogy a szövegnélküli jelenetekre, egyfelvonásokra ne is gondoljunk. Másodsorra pedig „regényeivel" lett hires, noha ezekre sem illik kevésbé a regény megjelölés, mint amazokra a dráma. Mégis: a magyarul is megjelent Murphy vagy az ugyancsak nemrég megjelent Trilógia még csak besorolható, ha nehezen is, ilyen-olyan műfaji kategóriába. A kisprózák semminemű skatulyába be nem sorolhatók. Az utolsó három szöveg (Rosszul látom, rosszul mondom; Társaság; Előre vaknyugatnak) némileg mintha közelítene a „klaszszikus" elbeszélés-kisregény felé, de ez csak a látszat természetesen, főként az utolsó esetében. A többiről még ennyit sem lehet mondani. (cselényi) SZÍNHÁZ Segítség A Slovkoncert pozsonyi „S" Stúdiója szlovák nyelvű csehszlovákiai ősbemutatóként tűzte műsorára a kitűnő magyarországi szerző: Schwajda György tizenöt évvel ezelőtt írt komédiáját, a Segítséget. Okkal és joggal kérdezheti most bárki: másfél évtized elmúltával vajon miért aktuális itt és most egy kortárs szerző műve? Nos, erre valóban csupán közhelyesen tudok válaszolni: azért, mert a jeles Író által akkor és ott felvetett gondolatok a mi jelen társadalmunkban is, tehát itt és most mindmáig aktuálisak. Ebben nem húzott — és nem hozott — választóvonalat a novemberi fordulat. Schwajda kétfelvonásos komédiájának alapja ugyanis egy nagyon egyszerű tétel. Nevezetesen az, hogy az erőszakos segítség, a felmerülő problémák egyoldalú és némiképp önző „rendezése" nem old meg semmit az égvilágon. Sőt! Inkább árt, mint használ, néha pedig egyenesen tragédiához vezet(het). És hogy miként lesz ebből az elcsépelt igazságból élményt nyújtó színházi előadás? Hát az író által vázolt családi alaphelyzet valósághű ábrázolásával, a beavatkozás, magyarán a segítség formáinak körkörös tágításával és főleg kitűnő dialógusokkal. Keserű szatíra és fájdalmasan fanyar irónia hatja át Schwajda György darabját az „S" Stúdióban. A rendező: Juraj Nvota a szűkszavú cselekményre épülő színművet parabolának játszatja és a darabbeli groteszk szituációkat modellértékűvé sűríti. A halmozottan hátrányos helyzetben tengődök tragikus történetét már-már emberiségméretű kilátástalanságba ágyazza; miközben megkapó, reményteljes lírával — a házaspár bensőséges kapcsolatának melegével — oldja az előadás sötét tónusát. A játékteret a színpad penészszürke falai övezik, ahol a szegényes bútorzat a teljes lepusztultság tökéletes illúzióját kelti. Ján Zavarský díszletéhez Milan Čorba tervezett találóan pontos kosztümöket. Dramaturgként Martin Porubjak jegyzi az előadást, aki több helyütt is hagyott a szövegben elvarratlan, a nézők gondolatmenetét megzavaró szálakat. Szűkszavúságukban is sokat mondó a két főszereplő: Anna Šišková és Peter Šimun kifejező alakítása. Különösen Anna Šišková jeleskedik abban, hogy ne csupán a szavak, hanem a mimika és a mozdulatok nyelvén is közölje velünk az érzelmeit, miközben ő is végképp a mélybe zuhan. A bemutató óta egyébként már az is kiderült, hogy Schwajdának ez a darabja Pozsonyban is egy sikerszéria várományosa. Miklósi Péter HANGVERSENY Rossini hattyúdala Gioacchino Rossini üstökös volt a zenetörténet egén — sziporkázott és tündökölt, majd a múltba tűnt. Pályája valóságos pszichológiai rejtély: 19 éven át ontja a dallamokat — mintegy 40 operát írt — azután egyszerre elnémul és 39 éven át hallgatásba burkolódzik, egy-két egyházi és kamaraművön kívül semmit sem alkot. Az öregedő Rossini a franciaországi Passy-ban villát építtetett és itt töltötte utolsó éveit. Itt készült több kisebb kompozíciója mellett e korszak kiemelkedően legjelentősebb alkotása a kis létszámú kórusra, négy szólóhangra két zongora és harmónium kíséretére komponált Petite Messe Solonelle (Kis ünnepi mise). Erről az utolsó kiemelkedő — hattyúdalának tekinthető alkotásáról Rossini igy ir: „Tizenkét énekes kell az előadáshoz. Istenkém bocsásd meg, hogy közeledem hozzád. Tizenketten voltak az apostolok is és lám, volt köztük, aki hamis útra tért. Uram, biztosítlak, hogy az én lakomámon nem lesz Júdás és ez az én tizenkettőm tisztán és szeretettel énekli nyelvedet. Ez a kis kompozíció öregségem utolsó halálos bűne". E furcsa írás nem tekinthető viccelődésnek vagy tiszteletlenségnek. A mise kiemelkedően szép alkotás, közeli rokona szellemi utódjának, Verdi Rekviemjének. S bár később Rossini hangszeres, kiszenekari kíséretet is írt hozzá, sohasem lett olyan népszerű a közönség körében, mint a másik hasonló Rossini-mű, a Stabat Mater. A sajnálatosan ritkán hallható misét, eredeti formájában, méltó előadásban hallhatta a pozsonyi közönség a Szlovák Filharmóniai Kórus, Marian Lapšanský és Peter Toperczer zongoraművészek, Anna Zúriková- Predmeská orgonaművész, négy kitűnő énekes szólista tolmácsolásában. Marián Vach betanításában és vezényletével. A sok szép részlet közül kiemelkedett Peter Mikuláš hajlékony és kifejező gazdagságú énekhangja a Quoniam tu solus sanctus basszus-szólamában, a kolumbiai születésű, Bécsben élő Carlos Orlando Rengifo nem nagy terjedelmű, de iskolázott tenorhangja a Domine Deus operaszerű szakaszában, Magdaléna Hajóssyová üdén szárnyaló szopránja a Crucifixusban és Marta Beňačková bársonyosan zengő altszólója a mise befejező Agnus Dei-ében. A hangszeres szólisták a bachi ihletésű Preludio religiosoban, a kis létszámú vegyeskar pedig mindenekelőtt a bevezető Kyrieben kifinomult stílusérzékkel adták vissza a Rossini-mű hangulatát. Delmár Gábor HANGLEMEZ Az a szép piros hajnal Ha meghallom Halmos Béla nevét, egy film pereg a szemem előtt : látom enyhén pocakos alakját amint hegedűjét bűvöli, passzióból brácsázik, passzióból bogozik. Nehogy azt higgyük azonban, hogy egy zenebohócról van szó. Mesterien muzsikál valamennyin, azonkívül énekel is, alaphangszere a hegedű. Sokéves muzsikálás után szólólemezt adott ki nemrég. Természetesen nem szó szerinti szólólemezről van szó, hanem egy kellőképpen megválogatott tagságú alkalmi „bandáról". (Szerencsére volt kiböl-miből válogatnia). Erdélyi népzenét hallhatunk a lemezen igényes összeállításban és még igényesebb előadásban. Halmos Béla megmutatja, hogyan kell zenélni. Volt kitől tanulnia. Legnagyobb mesterének Ádám István széki prímást tartja, kandidátusi munkáját is róla írta. Tudományos kutató és feldolgozó munkája mellett oktatással is foglalkozik. Sokan találkozhattak vele Jászberényben, Győrött. Lejegyzéseit sok zenész ismeri és használja. Egyik legjobb munkája, a Tizenkét széki csárdás, a táncházzenészek alapművének tekinthető. Milyen Halmos-lemez lenne az, amelyről hiányozna a széki muzsika. Tizenkét percet szentel ennek a falunak és természetesen Ádám Istvánnak. Alaposan feladja a leckét. Tudniillik: minden kezdő táncházi zenész ezzel kezdi a tanulást. Idővel úgy érzi, hogy ezt már tudja, hiszen könnyű anyag, otthagyja, hogy néhány év múlva újra visszatérjen hozzá a felfedezés örömével. Igazán jól székit játszani kevesen tudnak. Ennek megfelelően hívta kontrázni ifj. Csóori Sándort és bőgőzni Éri Pétert. Azt hiszem, ennél jobb „széki" zenekart elképzelni sem kell. Hasonló hiteles muzsikát hallhatunk a Vajdakamarási táncok-ban — társai újra ifj. Csoóri Sándor, Fekete Antal és Havasréti Pál. Bemutatja szinte az egész táncrendet rendkivül visszafogottan. Említésre méltó még a Kalotaszegi legényes Kelemen László és Éri Péter közreműködésével... A lemez legnagyobb erénye, hogy nem akar többet nyújtani, mint amennyit ebben a stílusban lehet. Hivalkodásnak nyoma sincs, ugyanis Halmos nagyon jól tudja már, amit sokan még nem: zenét csakis jó muzsikálással lehet eladni, nem pedig pojácáskodással. Pálfi Zsolt 9
