A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-09 / 10. szám

ňz R LDOZfiT

Éva örült az előtte álló három hétnek, bár tudta, hogy ezt a fürdőbeutalót a vállalat illetékesei fájdalomdijnak szánták váratlan nyugdíjaztatásáért. Mindenki tudta, hogy szívesen dolgozna még néhány évig, de a létszámcsökkentés kapóra jött azoknak, akik mielőbb szerettek volna tőle megszabadulni, így egy csapásra két legyet ütöttek: Éva betöltötte ötvenötödik évét, két gyermeke van, tehát nyugdíjjogosult, a vállalatnak pedig érdeke az adminisztratív erők létszámának csökkentése. Kívülállókban fel sem merült, hogy Éva hirtelen nyugdíjazásának hátterében más is lappang. A gazdasági osztályon viszont többen fellélegeztek Éva távozásának hírére. Ö tisztában volt ezzel és igazságszerető természete nehezen viselte el ezt az alattomos csapást, de a látszat" őket igazolta. A valóságban ugyanis megakadályozták Évát abban, hogy a kezében lévő adukat kijátszhassa ellenük.

A több mint hétórás utazásra sok újságot vásárolt, de a vonatban ezek sem tudták figyelmét lekötni. Gondolatai munkahelyén jártak, ahol két nappal ezelőtt szép ajándékkal és hízelgő pohárköszöntövel búcsúztatták.

— Talán benne van a hiba. Nem kellett volna ennyire lelkiismeretesen végezni a munkáját — merült fel benne a gondolat most is, mint az előző hetek álmatlan éjszakáin számtalanszor.

Húsz évvel ezelőtt, férje halála után helyezték át a könyvelésből az ellenőrökhöz. Két gyerekkel maradt egyedül, ezért különösen jól jött az új beosztással járó fizetésemelés. Igaz, több lett a munkája és ráadásul utazgatnia is kellett, de első perctől kezdve tetszett neki új munkája. Minden hibára, szabálytalanságra odafigyelt. Eleinte az igazgatóságon is meg voltak vele elégedve. Később azonban egy alkalommal behívatta az igazgatóhelyettes és kávé mellett azt tanácsolta neki, hogy ne legyen ennyire szigorú. Most is a fülében csengenek szavai.

— Nézze Éva, csak az nem követ el hibát, aki nem dolgozik. Üzemeinkben sok a fiatal, nincs még rutinjuk, igy könnyen hiba csúszik a munkájukba. Legyen egy kicsit elnézőbb hozzájuk. Nem kell minden mulasztásnak olyan nagy jelentőséget tulajdonítani. A kisebb hibákat egy kis jóakarattal el lehet tussolni. Ha igy tesz majd, meglátja milyen népszerű lesz és hálásak lesznek magának.

Évát meglepte ez a beszélgetés, de részben megszívlelte a tanácsot és a kisebb mulasztásoknál csak figyelmeztette az illetőket, de nem jegyzőkönyvezte ezeket.

Három évvel ezelőtt azonban lépten-nyomon nagyobb hiányokra bukkant. Úgy érezte, ezeket nem szabad elhallgatni. Ez már nem tapasztalatlanságból fakad, ezek közönséges lopások. Szólt is róluk a gazdasági igazgatónak, akit mintha nem lepett volna meg a jelentése s bár részletekbe menő vizsgálatot helyezett kilátásba, Éva érezte, hogy nem értékeli a buzgalmát. Teltek a hónapok s a vizsgálatra nem került sor. A gazdasági vezetők pedig egyre kevésbé vonták be Évát megbeszéléseikbe. Észrevette, hogy ellenőrzései alkalmával azok az emberek, akiknél a komoly hiányokat megállapította, mintha egyre magabiztosabbak lennének. Évában felmerült a gyanú, hogy ezeket az igazgatóságon valaki fedezi. Ezután már a kíváncsiság is sarkallta buzgalmát. Két évbe

I

telt, mig rájött, hogy nem egy személy, hanem egy csoport áll a sikkasztok mögött. Nyáron már sejtette s később megbizonyosodott róla, hogy az igazgatóság első emberei is közöttük vannak.

Bár az események az utóbbi hónapokban villámgyorsan zajlottak körülötte, a kelleténél több ideje jutott töprengésre. Minden indoklás nélkül leváltották a legutóbbi elemző jelentése után. A gazdasági igazgató még azt a fáradtságot sem vette, hogy személyesen tudassa ezt vele. Csupán egy háromsoros levélben hozták tudomására, hogy július elsejétől leváltják ellenőri beosztásából és visszahelyezik húsz évvel ezelőtti beosztásába. Amikor ennek megokolását kérte, a személyzetis behívatta és tudatta vele, hogy szeptember elsejével a létszámcsökkentés keretében a vállalat számára fölöslegessé válik s kérheti a nyugdíjazását. Kérdései megválaszolatlanok maradtak és ez a bánásmód több évtizedes becsületes helytállás után, mélységesen sértette. Nem is a nyugdíjazás bántotta, hanem feletteseinek alattomossága. Ezen töprengett álmatlan éjszakákon s úgy érezte, hirtelen megöregedett, pedig egy hónappal ezelőtt még ápolt külsejű, ruganyos járású, kortalan aszszony volt.

A vonat egy zajos állomásra érkezett, s ez véget vetett töprengéseinek. A fülke kiürült, majd új utasokkal telt meg. Éva lehúzta az

ablakot és mélyet szippantott a nagy iparváros tisztának nem mondható levegőjéből. Eszébe jutott, hogy mostanában gyakran érez légszomjat. Munkahelyi problémáinak kezdetén figyelt fel rá először, de kizárólag az idegkimerültségnek tudta be. Nem ment orvoshoz. Most viszont a fürdöbeutalóval kénytelen volt elmenni az üzemi rendelőbe, de az ilyenkor szokásos rutinvizsgálat ezúttal elmaradt. Az orvos csak annyit kérdezett tőle, vannak-e panaszai, mire azt válaszolta, hogy csak a szokásosak. Az üzemorvos húsz éve ismerte. Tudta róla, hogy évekkel ezelőtt szivbántalmai voltak. Különben is, ha a vállalat illetékesei valakinek soron kívül intéznek el fürdöbeutalást, ő nem firtatja, indokolt-e a kezelés. Szó nélkül töltötte ki a szükséges nyomtatványt. Éva pedig hallgatott a légszomjáról. Nem is tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Most azonban elhatározta, hogy a fürdőben majd szól róla az orvosnak. Annál is inkább, mert a bőröndjében ott lapult az orvosnak szánt boríték, benne az ötszázassal.

Ezelőtt soha nem adott pénzt orvosnak, de három évvel ezelőtt fürdőkezelésen volt és közben belázasodott. Hiába ment a fürdőhely illetékes orvosához, gyógyszert nem írt elő. A tüszös mandulagyulladása pedig magától csak nem múlt el. Ebéd közben asztaltársaitól megtudta, hogy valamennyien torokfájásban szenvednek, de rajta kívül mindannyiuknak antibiotikumot rendelt ugyanaz az orvos. Furcsállta a dolgot s amint négyszemközt maradt egyik asztaltársnőjével, megkérdezte tőle, hogy ugye csak a kezelés végén szoktak ajándékot adni a kezelőorvosnak? Mire a nő döbbenten nézett rá. — Maga nem adott neki semmit? — kérdezte és hozzátette — Hát akkor ne csodálkozzon, hogy nem írt elő gyógyszert.

Éva víszolygott a korrupció minden fajtájától, de mivel az egészségéről volt szó, tudomásul vette, hogy ez lett a szokás.

Az út hátralevő részét az újonnan felszállt utasok megfigyelésével töltötte. Kedvenc időtöltései közé tartozott, hogy utazás közben az útitársak arcáról, viselkedéséből következtetve találgatta: mi lehet az illető foglalkozása? Közben gyorsabban telt az idő. Felüditette a játék és örömmel vette észre, hogy lám csak el tud szakadni sérelmeitől, gyötrő gondolataitól s gyermeki kíváncsisággal fürkészte tovább az arcokat.

A vonat befutott Éva úticéljába. Két súlyos bőrönddel megindult a kijárat felé. Soha nem járt még itt, de otthon azt hallotta, hogy az állomáson autóbusz várja a fürdővendégeket. Az autóbusznak azonban nyoma sem volt. Egy idősebb, ugyancsak bőröndöt cipelő asszonytól megkérdezte, hol áll az a bizonyos jármű, de a nő csak legyintett.

— Az már évek óta nem jár. A városi járatot kell megvárnunk, de az csak fél óra múlva indul — mondta.

A gyógyszálló portáján gyorsan elintézték a bejelentkezését és szobája kulcsát azzal a megjegyzéssel adták át, hogy szobatársa már ebédel.

Egy pillanatra belenyillalt a félelem: hátha egy összeférhetetlen nővel kell majd három hétig laknia ? De alig kezdett hozzá a kicsomagoláshoz, szobatársnője megérkezett. Megnyerő, negyvenes nő volt. Éva első pillanatban megsejtette, hogy ezzel a nővel jól kijönnek s ez később be is igazolódott.

Akkor este ezzel a gondolattal hunyta álomra a szemét. Másnap — hosszú idő után először —, szorongás nélkül ébredt és jókedvét a belépő vizsgálatot végző orvos hümmögése sem árnyékolta be. Mivel az üzemi orvostól szinte semmilyen vizsgálati eredményt nem kapott, teljes kivizsgálásra küldték. Közben Éva elmondta az orvosnak, hogy időnként légszomja van. de ennek most sem tulajdonított különösebb jelentőséget.

Másnap ismét el kellett mennie az orvoshoz, hogy a vizsgálati eredmények alapján előírja a gyógymódot. Hosszasan tanulmányozta a laboratóriumi és a többi eredményeket. Különösen az EKG-szalagnál időzött sokáig s közben megkérdezte Évától, hogy milyen gyógyszereket szed. Amikor kiderült, hogy semmilyet, felírt valamit, elmondta, hogy hogyan szedje és lelkére kötötte: pihenjen minél többet.

Kezdetben kellemesen tettek a napok. Vacsora után szobatársnőjével nagyokat sétáltak. Szerencsére lakótársa nem volt különösebben kiváncsi természetű, igy az otthoni események nem kerültek szóba. A második héten egy esti séta után mindketten elálmosodtak és a tízórás hírek közben mindketten ágyba bújtak. Egy óra tájban Éva légszomjra és mellkasi fájdalomra ébredt. Meggyújtotta az éjjeli lámpát és felkelt. Kiment a balkonra levegőzni, de a fájás csak nem szűnt. Eszébe jutott, hogy előző nap az orvosnak nem tetszett a legutóbbi EKG-eredménye és megkérdezte tőle, betartja-e az utasításait. Nyugodt szívvel mondhatott rá igent, de arról, hogy előzőleg milyen sérelem érte, nem számolt be.

Éva visszament a szobába, hogy lefeküdjön, de matatására szobatársa is felébredt.

— Valami baj van? — kérdezte álmos hangon.

— Semmi, csak nem tudok aludni — válaszolta Éva és eloltotta az éjjeli lámpát.

A fájdalom nem szűnt és álom továbbra sem jött a szemére. Reggel fél hétre kell az orvoshoz mennie, de mi lesz addig — merült fel benne az aggódás. Az idő ilyenkor ólomlábakon jár.

Évát az éjszaka folyamán többször kiverte a veríték. Végre megvirradt. Csendesen kiosont a fürdőszobába és jóval hat óra előtt elindult a rendelőbe. Amikor odaért, még ki sem nyitottak. Falnak támaszkodva várt, amig a munkába igyekvő orvos be nem kísérte a rendelőbe. Rendkívül tapintatosan bánt vele. Nem sokat kérdezősködött. Lefektette a betegszállító hordágyra és amint megjött a nővér, áttolatta EKG-vizsgálatra.

Éva sejtette, hogy nagy baj lehet, mert a máskor mogorva nővér most kedves volt hozzá. Az orvos amint kezébe vette az EKG-szalagot, rápillantott, s nyugodt hangon közölte, hogy csak feküdjön, a nővér majd összecsomagolja a szobájában a holmiját s mentőkocsival átszállítják a legközelebbi kórházba.

— Doktor úr, csak nem infarktus? — kérdezte Éva elhaló hangon.

— Nyugodjon meg asszonyom, szerencsére még idejében jött. A kórházban jó kezekbe kerül. Csak ne izgassa magát. Mindent elintézünk.

A nővér a mentőkocsiban Éva mellé ült. igy tették meg a mintegy másfél órás utat a kórházba. Útközben — nyilván még a rendelőben kapott infúzió hatására — Éva elaludt s álmában megjelent az álszent mosolyú igazgatóhelyettes és egyik szánakozó kollégája amint azt mondogatta:

—■ Látod, látod, ezt érted el azzal a nagy becsületességeddel!...

LÖRINCZ KATALIN

Nagy Zoltán illusztrációja

23