A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-09 / 10. szám
R szülőtó dicsérete Még ifjúkoromban ismerkedtem meg Ivan Krasko: Vesper Dominicae című versével, amelynek bevezető sorai Így kezdődnek: „Valahol messze,/ vad, feketéllő/ erőkbe veszve/ kis fehér falu/ lapul a földhöz/ nyugodtan békén./ Benne óképű,/ komoly nézésű/ kunyhók hallgatnak ..." A vers nyomasztó hangulatot áraszt az elhagyott szülőfaluról, az árván maradt, megöregedett édesanyáról. Ott érződik a sorok között a költő bünbánata is, a szivében megbúvó nosztalgia, a visszavágyódás sóvárgása ... Az ember álomképként hordja lelkében szülőföldjét. Az egyszeri és megismételhetetlen csodát, amely soha többé nem szakadhat ki belőle. A szülőföld az a kert, ahol gyermekkorunkban virágot szedtünk, az az odvas fa, melyet a harkály kopogtatott, az az ösvény, amely mezítelen talpunk alá simult, az a sövény, ahonnan bódítón integetett az ernyös bodzavirág, az a ház, amelyben öszszedugtuk fejünket testvéreinkkel, ahol szüléink arca mosolygott ránk, nagyanyánk, nagyapánk mesélt egy boldogabb világról. Képzeletemben tarka színjátékként pereg a múlt, számtalan jelenet váltja egymást, tündöklő kulisszákkal: forró nyarak, kövér záporok; mézes gyümölcsöt buggyantó, hosszú és aranysárga őszök; hófúvással, szikrázó jégcsapokkal beköszöntő telek és füzfabarkás, gyermekiéncfüves, mosolygó tavaszok. Ma is tisztán jelenik meg képzeletemben a Sajó-parti egyemeletes, hámló vakolaté sárga épület, ahová hatéves koromban kézenfogva vezetett anyám. Mintha most is hallanám az iskola ütött-kopott harmóniumának rekedtes hangját. Tanítónőnk, a boldog emlékű Erzsiké néni hévvel nyaggatja a megsárgult billentyűket. S mi, fényes szemű kisfiúk és kisleányok keskeny, rozoga padokban szorongva, lelkesen fújjuk a régi-régi dalt: „Este van már, késő este,/ pásztortüzek égnek messze ..." A gyermekkori képzeletben lobogó pásztortüzek réges-régen kihamvadtak, de szülőföldem képét nem törölhette ki telkemből a múló idő ... Bölcsőhelyemet, Pelsöcöt középmagas hegyek koszorúzzák. Tűnődve s öröktől fogva vigyázzák e tájat, mint az időtlenség néma tanúi. A Pelsöci-fennsík, vagy ahogyan odahaza nevezik, a Nagy-hegy kopár mészkösziklái messzire integetnek. Átellenben a Kónyád girbe-gurba öreg fái, zöldes foltokban tarkálló bokrai átbámulnak a Bükkre, pelsőciesen, a Bikkre s az alatta elterülő fenyőligetre, a Kis-hegy és a Haragistya tölgyeseire, gyertyánosaira. Hegyek közé ékelődött mezővároska az én szülőhelyem, ahonnan öt irányba nyílnak a völgyek, mintha egy óriás kezének öt ujja hagyta volna itt lenyomatát. Vadregényes táj, szivfájditóan szép vidék. Ifjú- és gyermekkorom felé tapogatózva ma is hevesebben dobog a szivem. Ha képzeletemben felködlenek az ismerős hegyhátak, dombok, gyalogutak, csillapíthatatlan sóvárgás kerít hatalmába. Úgy érzem, a szülőtáj tovább őrzi a kihűlt lábnyomokat, őrzi az örömet és bánatot, gyermekkorom, ifjúságom színeit. Húsz és fél évtizedet éltem itt, múltamnak legszebb, legérzékenyebb szakaszát, a világba tárulkozás csillapíthatatlan örömét. Mennyi ábránd, sóvárgás emelt a karjára, mennyi világba kívánkozó gondolat kavargód bennem. Bár elhagytam egykor ezt a földet, lélekben ma is folyton vissza kíván kozom. Néha-néha, amikor elfog a honvágy, sajgó szívvel szólongatom önmagamat: „Aludnod kéne, mély, hosszú álommal elaludni,/ békésen vándorolva álmok ösvényén hazajutni,/ s mig törnél egy-egy zöld gallyat virágos lobogónak,/ keresnéd édes ízeit az elfelejtett szónak./ Csak mennél, bandukolnál s elképzelnéd a percet,/ mely még utolszor a fényre emelhet,/ s megtöltené szived a teljesség hitével,/ megáldva s elhalmozva szelíd szeretetével./ És otthon sok halottad föltámadásra várva/ gyöngéden átkarolna, csöndeskén sírdogálna,/ s te föl sem ébrednél már, mert bízvást jobb az álom,/ és tudnád, csak a szeretet győzhet a halálon." A szülőhelyem, Pelsőc körül terpeszkedő hegyek lábai a szérüskertekig érnek. A völgyben a kékesszürke Sajó hullámai vágtatnak, a folyó tükrére árnyat vetnek az égerfák és a vízbe kortyoló füzek. Mint Petőfi Tiszája, az én Sajóm is gyakran kilépett medréből ifjúságom idején, s ami útjába került, tajtékozva elsöpörte. Gyakran a Nagy utca alsó szakaszát is elárasztotta a lakosság rémületére. Végigzúgott a mezőkön, réteken, elmosta a termést. Ma már nem kanyarog ide s tova. Medrét kikotorták, kikövezték, egyenesre szabták. Eltűntek a bokrosok, füzesek, de tönkrementek a szép és gazdag almáskertek is. Odalett a romantikája, kedvessége, szépsége. Pedig mennyit lebzseltem a partján, mennyit fürödtem benne nyáron, halásztam, rákásztam hűvös vizében. Sajnos, nem csak a Sajó partja, melléke változott meg az elmúlt negyven év folyamán a környezet hátrányára. Gyakran eltöprengek a szülötáj romlása fölött: „Beépítik a mezőket,/ beépítik a kerteket,/ lecsapolják a nádasokat, ahol szárcsák rikoltoztak napestig./ Beépítik az akácost,/ ahol illatot kevert a nyáresti szél,/ s méhek raja danázott napestig./ Kikövezik a Sajó partját, ahol égerfák hajoltak a viz színére,/ ahol fölvetette magát/ a hetyke ponty, hogy elvillanjon/ mint fényszílánk az üvegen./ Beépítik az árkokat, dombokat,/ a bodzásokat, málnásokat, szedreseket,/ beépítik az ibolyás, gyöngyvirágos ligeteket,/ a semlyéket, ahol a kikerics/ kiborult a tavaszi föld kosarából./ Befalazzák gondolatainkat, emlékeinket,/ múltunkat, jövőnket, anyánk keze nyomát,/ apánk ellobbant szemhatárát." Nemcsak erdőkben, hegyekben, szurdokokban és barlangokban gazdag a szülőföldem, történelmi emlékekben is. Ha csak a Pelsőchöz közeli vidéket vesszük szemügyre, a történetem tekint vissza ránk. Minden embernek nagyot dobban a szive, ha megpillantja a magányos hegy tetején Krasznahorka várát. A betléri kastély relikviái s a környező csodálatos park sok idegent csábit Gömörbe. Az ősi Rozsnyó városát szintén érdemes megtekinteni. Gömörön, szemben a szőlőheggyel ma is ott áll Mátyás szobra, akiről azt tartja a hagyomány, hogy a szőlőben megkapáltatta úri kíséretét. A távolabbi Hanván nyugszik Tompa Mihály, a szerencsétlen sorsú papköltő. Rimaszombatot, Gömör megye egykori székhelyét, a kedves Bátyit sem szabad kikerülni, a múzeumban gazdag anyagot találunk. Tompa Mihály szobra meg ott árválkodik a város parkjában: „Hát te. Tompa szobra,/ múzeumi kegytárgy,/ kiköltöztél megint lombárnyas ligetbe,/ szegény népek papja, van-e még varázsod : ne csak ércalakban, versben is tovább ér DÉNES GYÖRGY Befejező része a következő számban Fotó: Bistika V. Május 1.—10. BAZSARÓZSA Ön nagyon határozott ember, tele jó ötletekkel. Sajátos munkastílusa szimpátiát kelt munkatársai körében. Könynyen alkalmazkodik. A szerelemben nagyon szerencsés. De vigyázzon a féltékenységre, mert ez a legnagyobb ellensége. Találkozása a vadrózsával, margitvirággal, tjerániával és a lótuszvirággal szerencsés lehet. Május 11.-21. GYÖNGYVIRÁG Ön nyitott természet. Állandóan tele van tervekkel, melyeket meg is szeretne valósítani. Kiváló tehetsége lehetőséget nyújt Önnek bármilyen munkakörben való helytállásra. Nagyon szép kapcsolat alakulhat ki a tavirózsával, aki felejteti minden gondját. Ezenkivül érdemes még felfigyelni az amariliszra és a dáliára is. Május 22.-31. RÓZSA Ön mágneses vonzerővel rendelkezik, melyhez jókora tehetség is társül. Kedveli a művészetet, zenét, irodalmat és a művelt emberek társaságát. Munkahelyi sikereinek elérésében nagy szerepet játszik keményfejűsége. Jó természetének köszönhetően tartalmas kapcsolatokat alakit ki. Szerelmi partneréül válassza a cíniát, kardvirágot vagy a tulipánt. 17
