A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám

••• Lipcsey György szobrászművész egyre magabiztosabban veszi birtokba a fát, márványt. A formátlan alapból emberi alakokat, ismeretlenül is ismerős embertípusokat farag, emberi sorsokat jelenít meg. Azonosul modelljeivel : a meggörbült ujjaikkal, a tekintetükkel, a magatartásukkal. Népi és ősi ihletésű plasztikái vállaltan elnagyoltak és szinte egy tömbből kiszakítottak.

Hegyétei műtermében számtalan szobor sorakozik: a gondolkodó vagy vidám embertípusok egyaránt jellegzetes pózban fogadják a látogatót, és csupán mozdulatukból következtethetünk jellemző sorsukra. Márványszobrai méltóságteljesen foglalják el helyüket a több helyiségből álló műteremben, szinte „belakják" e művészi környezeden szobrán a látnivaló messzebbre mutat, mint az emberi test plasztikus ábrázolása. Legtöbbjükön a megviseltség és a kényszer, a ráncok és a felületi barázdák ismételhetetlen személyiségjegyeit viselik magukon, éppúgy, mint meggyötört emberiség egyedei. De vannak eredendően simán kidolgozott alakjai is, olyanféle pátoszos-profilvonallal, mint Borsos Miklós végtelen harmóniába merengő márványtekintetű alakjai. Figurális müvei mindig egy adott emberre utalnak és kendőzetlen ábrázolásukkal lenyűgözik a szemlélőt.

Az anyagból születő tartalom határozza meg ars poeticáját. A kompozíció és a forma belső arányai teremtik meg azt a harmóniát, amely nélkül nincs művészet. Lipcsey György is tudja, hogy

Parasztok (diófa)

Emberi

sorsok

több tételben

TARLAT A DUNA MENTI MÚZEUMBAN

Magányosok

(diófa)

Kapcsolatok

(diófa)

tét. A múltat és a jelent idézik. Gondolkodásra késztetnek, mert az egyetemes összetartozásról és az életről vallanak. Elmélkedhetnénk itt a hagyomány és a korszerűség, az egyéniség és a korstilus, az anyag és az esztétikum viszonyáról is. És nemcsak azért, mert Lipcsey György alkotásai magukban hordják és részben meg is oldják a szobrászművészet számos alapkonfliktusát. Maga a művész biztat arra, hogy közösen meditáljunk itt, ki-ki a saját filozófiája s esztétikai mércéje szerint mindazokról az élménytkeltö hatásokról, amelyek érik már az első pillanatban.

Lipcsey György Dunaszerdahelyen született 1955. január 5-én. A csallóközi táj ösztönözte álmait, gondolatait merészebb szökkenésre, hogy az évek múltával őseink köbe-fába vésett emlékeit szem előtt tartva alkotó művésszé fejlődhessen. Tanyák, falvak, városok

vonzásában nevelkedett. Látta a munkát, ahogy az ember birkózott a földdel. Látta az örömöt, a szenvedést és érezte gyermekkorának ösztönösen nyugtalanító pontját: a tehetséget. Nyilván többször felötlött benne, amikor a városok tereit, parkjait járta, hátha ő is tudna valamilyen szobrot faragni. Csak úgy, magának, bicskájával egy kis állatkát vagy embert formázni, mert úgy érezte, hogy képes lenne ilyesmire. Nézegette, forgatta a kiválasztott fadarabot és észrevette benne a formát. Azóta is így küzd meg a különböző struktúrájú fával, márvánnyal. Sokat olvas: szépirodalmat, történelmet, művészeti témájú könyveket. Szobrai az életről, az emberiség örök problémáiról vallanak. Ezért csak szótlanul szabad gyönyörködni bennük, nehogy megzavarjuk művészetének őszinte hangulatát, embettöl emberig terjedő varázslatát.

Miközben az arcokat tanulmányozom, meggyőződhetek arról, hogy alkotójuk nemcsak a testnek, hanem a léleknek is jó ismerője, értéket és örömet adó művelője. Azokat a sorskérdéseket láttatja, amelyek a mitológiával, a történelemmel, múltunkkal és jelenünkkel párhuzamosan a konfliktusok és az egyéniség próbatételét is megjelölik. Szobrai, szkulpturális alkotásai nem csupán a szűkebb vagy a tágabb szakmához ^ szorosan a képzőművészethez, az irodalomhoz, a történelemhez, a népművészethez vagy akár szociográfiához kapcsolódnak —, hanem mindenkihez szólnak, akiket a forrongó, változásokkal telített élet és a szabadságtörekvéseket szembesítő korunk érdekel. Figyelmesen nézem alkotásait. Az újabb és újabb konfigurációk, viszonylatok, érzelmek, gondolatok sorát indítják el bennem. Rádöbbenek, hogy mina művészetnek minél több belső sugárzást kell radiálnia, hogy az alkotó és a szemlélő szivében és gondolataiban egymásra találjon az öröm és az esztétikum, hogy eljusson az érzelem és az értelem birodalmába, ami egyben művészetének rangját is meghatározza. Öröm követni, amint a márványtömbben a szobrász megtalálja az alakot. Felismeri a matéria különféleségének egységet hirdető jeleit, formáit. A kőtömb a természet egyetlen más formájához sem hasonlít, s mégis lényegében valamennyinek a lehetőségével bír: formátlan ugyan, ugyanakkor a legtökéletesebb forma és megcsodálni való alkotás, ha szoborrá változik. A rendszeres tárlatlátogató egyszerre tanul és szórakozik. És ha hatással van rá a képzőművészeti alkotás, esztétikai szemléletét is helyes mederbe terelheti.

Szuchy M. Emil

17