A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-02-16 / 7. szám

Nevezték toborzóakciónak, nevezték deportálásnak, magyar kérdésnek, széttele pítésnek, akciónak, békés hadműveletnek, csak annak nem nevezték, ami valójában volt: tömegek ellen elkövetett békebeli bűnnek. Beszélni negyven év múltán sem lehetett róla nyíltan. Aki mégis megtette, azt meghurcolták. Ezért is alakulhatott ki az a tudathasadásos állapot, hogy a csehszlovákiai magyarok háború utáni nemzedéke megdöbbentően hi ányos ismeretekkel bír arra vonatkozóan, ami a sorsát meghatározta. A deportálás tabu téma volt. Az 1945-48 közt eltelt három esztendőt akár le is számíthatnánk az életünkből, kivált azóta, hogy a sajtó számára elrendelték: ez az időszak nem létezik. Sajnos, nem lettünk ezáltal sem fiatalabbak, sőt. Nem egy esetben találkoztam olyan emberrel is, aki nem tudta, miért született Csehországban. Nem hittem el, de be kellett látnom: valóban nem tudja. A szülei ugyanis évtizedek múltán sem mertek beszélni arról a rettenetes éjszakáról, amikor.

„A hadműveletek pontos tervek szerint zajlottak le: egy vagy két falut katonai egységek zártak körül, majd az előre elkészített névjegyzék alapján felszólították az elszállítandó családokat a csomagolásra. A számüzendökkel közölték, hogy eddigi lakóhelyüket el kell hagyniok, ingatlanjuk. állatállományuk és mezőgazdasági fölszerelésük elkobzásra került A döntés ellen jogorvoslat nem volt, a családtagoknak is korra és nemre való tekintet nélkül menniük kellett. A kijelölt családokat katonai tehergépkocsik szállították a legközelebbi vasútállomásra, ahonnan szigorú őrizet mellett elindították Csehországba. Az akció 99 napig tartott, 1947. február 25-én ért véget. Nem szünetelt a legnagyobb hidegben sem, pedig a szigorú tél súlyosbította a helyzetet."

Az idézet Janics Kálmán. „A hontalanság évei" cimü könyvéből való. És még egy idézet az Obrana lidu egyik korabeli számából: „A magunk részéről azt mondjuk, hogy nincs szándékunkban megszerezni azt a területet, ami már úgyis a miénk, de el akarjuk távolítani azokat a nem államalkotó elemeket, akiknek az ország szétverésében legnagyobb részük volt."

Ezek lettünk volna mi, csehszlovákiai magyarok.

Aztán az évek során visszaszivárogtunk, de sokan ott maradtak, s valójában senki sem tudhatja, hogy a hivatalos adatok szerint jelenleg 21—23 000 Csehországban élő magyar nemzetiségű közül hányán is lehetnek az ottmaradottak, hányán azok, akik a későbbi években munkalehetőség után mentek Csehországba.

Negyvenhét személyt összeíró névjegyzék fekszik előttem. Prágai magyarok névrok Szövetségének, melynek szerény és szűkszavú felhívását az esztendő elején közölte a cseh és a hazai magyar sajtó. A kezdeményezés két elindítójával, a köz gazdasz Csémy Tamassal és Gál Jenövei, a Károly Egyetem aspiránsával az alábbi beszélgetést 1990 január 24-én folytattam Prágában.

— Megdöbbentő és szégyenletes, hogy negyven év múltán úgy indulunk a Csehországban és Morvaországban élő magyar nemzetiségűek felkeresésére, mintha a del-amerikai őserdők mélyére mennénk inkákat keresni, megtudni: vannak-e még. inkák-e még, s mennyire beszélik ősi nyelvüket ?

CSÉMY TAMÁS: — Azt hiszem, könnyebb lesz. Eddig tizenvalahány levél érkezett a felhívásra, de biztos vagyok benne, hogy a további napok során most már folyamatosan jönnek majd a jelentkezesek.

GÁL JENŐ: — Ezzel kapcsolatban nemcsak a felhívás, hanem több ilyen célú írásunk is megjelent a cseh lapokban, azonkívül pedig tudunk emberekről, családokról. és biztosan számíthatunk rá, hogy a szövetség életrehívásának szándéka egy idő múltán szétszivárog, visszhangra talál.

— Jómagam azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a szlovákiai magyarok közvetítésével levelek, telefonok útján is eljuthat majd a hír a csehországiakhoz. Igaz, tapasztalataim szerint igen sok ilyen kapcsolat elfáradt, abbamaradt e negyvenhárom esztendő során.

CSÉMY TAMÁS: — Nyilván nem mindegyik. Alapvetően fontos, hogy a hivatalos statisztikai tényből induljunk ki, mely tudvalévőén húszezernél magasabb lélekszámot tart nyilván. Ennyi Csehországban, Morvaországban élő ember jelentkezett magyarnak a népszámlálás idején. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy nem szakadtak el. Nyelvükben, rokoni kapcsolataikban, kultúrájukban még sokat kell őrizzenek abból, ami a nemzetiségük megtartását, bevallását magyarázza. Természetesen tudni kell, hogy ezek a magyarok aligha élnek nagyobb magyar közösségeken belül. Szétszórtságuk mértékéről talán nem is lehetnek a valóságot jól megközelítő elképzeléseink, de következtetési alapunk azért van. Azt azonban tudjuk, hogy regionális szervezettségre sehol nincs példa. Ez nyilvánvalóan megnehezíti majd a szövetség létrehozásának, kiépítésének a folyamatát, de végigcsináljuk. Az elképzeléseink napról napra alakulnak, kiegészülnek, s ez biztosan felgyorsul majd, ha a tényleges kapcsolatfelvevés is beindul köztünk.

GÁL JENŐ: — Február 24-én Faágában tartjuk az alakuló közgyűlésünket. Azzal számolunk, hogy sokan összejönnek

jegyzéke. Zömmel értelmiségiek, akik később, más okból, más utakon kerültek a fővárosba, tehát nem a deportálás áldozatai vagy azok leszármazottai. Azok névjegyzéke ez, akik e sorok írásakor, folyó év januárjának utolsó napjaiban az ősmagját próbálják alkotni a rövidesen létrehozandó Cseh- és morvaországi Magyamajd, hiszen ez a kezdeményezés példátlan. A négy évtizedes mulasztást semmi sem pótolhatja, ám szentül reménykedünk abban a sejtelmes lehetőségben, ami e mögött a húszezres adat mögött állhat.

— Van-e már valamilyen elképzelés arról, hogy milyen lesz, milyen lehet a majdani tagság létszáma, struktúrája

CSÉMY TAMÁS: — Ez egy nagy kérdőjel. A kezdeményezők nagy része egyetértett abban, hogy egy független szövetségre azért van szükség, mert az itteni magyarok sorsa és élettapasztalata abszolút értelemben sajátos. Ez jogosít fel bennünket arra, hogy kitöltsük a magunk körül oly régen táguló űrt. Nehéz dolgunk lesz, ez kétségtelen, de amennyire nehéznek látszik a feladat, annál nagyobb bennünk az ambíció. Az már most előrelátható, hogy alapszervezetekre, apparátusra, intézményrendszerre óhatatlanul szükség lesz.

— Ebből is az következik, hogy megkérdezzem: milyen elképzelések szerint működik majd együtt a szövetség a Csemadokkal. a nemzetiségi intézmények meglevő és majdani szerveivel ?

GÁL JENŐ: — Az azonosság és a valóság, a cél, és az eszközök viszonyának törvényszerűségei alapján természetesen. A függetlenség szándékát azonban alapelvként kívánja deklarálni az alakuló közgyűlés. Senkitől sem kívánunk persze elhatárolódni, így sem a Csemadoktól, sem a Független Magyar Kezdeményezéstől, sem a Csehszlovákiai Magyarok Fórumától, sem más további meglevő vagy majdani mozgalomtól, és humánus szándékoktól. Szövetségünk körül biztosan felgyorsulnak majd az események, a kapcsolatfelvétel, a modellszervezés folyamata heteken belül feltétlenül beindul. Nyitottak akarunk lenni, humánusak és függetlenek. Ez elvi kérdés.

— Mit mond az alapszabályzat immár kész, de még nyilván tovább módosuló tervezete?

CSÉMY TAMÁS: — Mindenekelőtt az önkéntesség tényét szögezi le, valamint azt. hogy a szövetség az itt élő, vagy hivatásuk, tanulmányaik révén huzamosabb ideje ide kötődő magyarok számontartását, önművelésük szervezését, kulturális- és egyéb igényeinek kielégítését szándékozik szervezni, egybefogni. A csehszlovákiai magyarság egészének életébe és problémáiba való ónálló és független bekapcsolódás ugyanúgy a célunk, mint a sajátos magyar—cseh jellegű kapcsolatok ápolása, fejlesztése, elmélyítése. Tájékozódás önmagunk felől, tájékoztatás önmagunkról a világ felé. Minderről azonban majd az alakuló közgyűlés után beszélhetünk részletesebben, hiszen lényegében ott formálódik majd ki igazán, mire van igény, milyen elképzelésekkel jönnek az emberek, milyen szándékkal, elhatározással, milyen elvárásokkal vesznek részt ebben a munkában.

— Úgy gondolom, hogy ez a szándék minden irányból, Szlovákiából, Cseho'r: szágból, Magyarország és külföld felöl egyaránt támogatásra számíthat. Nem feltételezem azonban, hogy könnyű lesz véghezvinni ezt az elhatározást. Annál is inkább, mert egy szétszórt közösséget próbál egybekovácsolni, bátorkodom azt mondani, hogy felébreszteni a tetszhalál állapotából.

KESZELI FERENC Fotó: Gyökeres György

ÉBREDÉS A TETSZHALÁLBÓL