A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-02 / 5. szám
Bár már évtizedünk elején felvetődött a színes televízió tökéletesítésének a kérdése, napjainkig nem történt meg az a minőségi áttörés, amelyet az egykori optimisták a közeljövőre megjósoltak. Annak ellenére, hogy a fejlődés egyidejűleg három irányban is megindult: a műholdas, a digitális és a nagy felbontású tévé megteremtésére összpontosították erejüket a műszaki laboratóri* umok munkatársai részben egymástól függetlenül, részben együttműködve az egyes kérdések megoldásában. Mint hamarosan kiderült, a legtávolabbi cél a digitális televízió megteremtése, mivel a megfelelő minőség biztosítására nagy kapacitású és nagyon gyors áramkörökre van szükség, amelyek nagyjából 100 Mb információt tudnak feldolgozni másodpercenként. Elvileg már ma is megvalósítható lenne a digitális tévé, mivel az ultra nagy integráltságé ULSI áramkörök gyártási eljárása már megoldott, viszont még csak kis szériában állítják elő ezeket, ennek megfelelően áruk a csillagos eget ostromolta, igy egyelőre várni kell e műszaki csoda tömeges elterjedésére. Ezzel szemben a műholdas televíziózás már napjaink valósága : mintegy féltucat műhold vagy háromtucat adása már jelenleg is kitűnő minőségben fogható tájainkon. Feltéve, ha van dekóderünk hozzá. Az adás tulajdonsága ugyanis, hogy egyidöben kell konvertálni és dekódolni. A műsort nagyfrekvencián sugározzák (a 12 GHz-es sávban, amely tizenkétszer nagyobb rezgésszámú, mint a 60. csatorna a házi tévékészüléken), ennek megfelelően az adást le kell választani a vivőhullámról. Ezzel még nincs minden elintézve, mivel a megfe-TUDOIWW TECHNIKA lelő képminőség megőrzése érdekében — a földi adásoktól eltérően, ahol a képtartalmat összetett videojel formájában sugározzák —, a müholdadó esetében a leggyakrabban ún. MAC (Multiple Analog Component) kódolást használnak. Ez annyit jelent, hogy a világosság- és a szinjelek nem egyidejűleg, hanem bizonyos idő elteltével, egymás után kerülnek adásba. Ez amiatt előnyös, mert nem zavarják, nem „nyomják" el egymást. Csakhogy a mai tévékészülék nem tud az ilyen műsorral mit kezdeni, így nem elég a jel rezgésszámát csökkenteni, a világosság- és a szinjeleket is egymásba kell „csúsztatni" dekódoló berendezés segítségével. A közelmúltig aránylag kevés szó esett a fejlődés harmadik ágát jelentő nagy felbontású HDTV (High Definiton Television) tévéről, pedig minden bizonnyal a közeljövőben tömegesen kezd elterjedni. A jóslatokhoz viszonyított évtizednyi késés már amiatt is kissé meglepő, mert elvileg épp a HDTV megvalósítása műszakilag a legkevésbé igényes, ugyanis az előző két rendszerrel — a digitális és a műholdas tévével — ellentétben — legalábbis némelyik válfaja — összeegyeztethető a már forgalomban levő tévénormákkal. A HDTV iránti legfőbb igényt elsősorban két szükséglet táplálta: egyre zavaróbbá vált, hogy a hagyományos televízió szín- és kontrasztfelbontása, továbbá a képélessége csak fele-harmada a mozifilmének. Ez egészen addig nem jelentett különösebb gondot, mig a képátló nem haladta meg a hatvan centimétert. Viszont a nyolcvanas évek elején a vetítettképes televízió megjelenése új helyzetet teremtett: a kétméteres képátlónál már bizony szinte élvezhetetlenné vált a tévénézés. Különösen, ha közelről kívánta nézni a műsort a néző. A hagyományos készülékek olyan méretűek, hogy egy átlagos szobában nagyjából 20°-os szög alatt látjuk a képernyő két szélét. Ezzel szemben a moziban megszokott a 40—60°-os látószög, amely szélesvásznú film vetítése esetén az első sorokban akár 110—140° is lehet (a hátsó sorokban természetesen ennél lényegesen kisebb). Amikor a néző olyan távolságra helyezkedik el a tévékészüléktől, hogy olyan látószögből figyelje a képet, ahogy a moziban megszokta, azonnal érzékeli a kép műszaki tökéletlenségét és ennek megfelelően zavarja öt, tekintve, hogy a mozifilmmel ellentétben az elektronikus kép sorokból tevődik össze. Ennek megfelelően aligha csodálható, hogy a minden új iránt rendkívül fogékony japánok már a nyolcvanas évek elején komolyan kezdtek foglalkozni a nagy felbontású tévével, jóval több (általában kétszeres) képsort alkalmazva. Csakhogy ez Európa számára nem jelentett járható utat, ugyanis az eredetileg amerikai fejlesztésű NTSC rendszerre épült (amelyet Goldmark C. Péter, a CBS mérnöke alkotott meg munkatársaival együtt 1947-ben), ez viszont tudvalevőleg 525 képsort tartalmaz, miközben másodpercenként hatvan állóképet jelenít meg a képernyőn. A japán újítás lényege a képsorok megduplázásával a képélesség növelése volt, így készült el az 1150 soros tévékép. Ez önmagában még nem lett volna baj, hiszen — legalábbis elvileg — összeegyeztethető (kompatibilis) az addig használt rendszerrel: megfelelő dekódolással elérhető, hogy a HDTV-készüléktulajdonosok maradéktalanul élvezzék a tökéletesebb adás nyújtotta előnyöket, miközben a többi néző hagyományos készülékén is nézheti az adást, minden második kisugárzott képsort látva. így mindenki számára hozzáférhetővé válik a műsor anélkül, hogy kiegészítő berendezést (dekódert, konvertort, stb.) kellene beszerezni. Csakhogy ha lúd, legyen kövér alapon nem a közönséges, hanem a szélesvásznú film konkurenciájának szánták a nagyfelbontású tévét: megváltoztatták a képméretet. A hagyományos 3:4 arányú kép helyett bevezették a 9:16 arányt, ami azt vonta magával, hogy az új tévékép magassága már nem a hosszúság háromnegyede, hanem alig több mint fele lett. Ezzel megszületett egy olyen műszaki megoldás, amely teljességgel összeegyeztethetetlen az eddigiekkel. Persze, ebben az újításban műszaki logikátlanságot keresni ugyancsak tájékozatlanságra vall: bizonyos esetekben igenis szakítani kell az elfogadott módszerekkel. így történt ez a digitális (CD) lemezjátszó bevezetésével is, amelyet ugyancsak nagy csatazaj előzött meg; ma már nincs épeszű ember, aki megkérdőjelezné a létjogosultságát. Pedig napjainkig a hifitornyok emiatt két lemezjátszót is tartalmaznak : egy hagyományost, egy digitálist. A HDTV megalkotói azzal is tökéletesen tisztában voltak, hogy földi körülmények között meglehetősen nehéz az új eljárást alkalmazni. Ugyanis már napjainkban is a legfőbb gond a rendelkezésre álló frekvenciasávok szűkössége. A HDTV egyben a sáv szélességének növelését hozta magával, hiszen a megnövekedett sorokat valahova el kell helyezni. Egyedüli megoldásként a tévéadás vivőhulláma rezgésszámának radikális növelése kínálkozik. Ez esetben a mostani adók többszöröse is elfér egymás mellett a zavarás legkisebb veszélye nélkül. Erre a célra kitünően megfelel a 10—12 GHz-es tartomány, ahol akár több száz adó is sugározhat. Ez viszont nem kevesebbet jelentett, hogy a HDTV-t a müholdadással kell „összeházasítani", mivel az „égi" adótornyok épp ebben a sávban sugároznak. További lökést adott a fejlesztésnek a képmagnótechnika robbanásszerű fejlődése. Évtizedünkben sikerült olyan nagy felbontóképességű elektronikus felvevő kamerákat (kamkordereket) kifejleszteni, amelyek minősége vetekszik a filmkameráéval. A videofelvétel azonnal visszajátszható — tehát ellenőrizhető a műszaki és a művészi minőség közvetlenül a felvétel helyszínén —, ráadásul az elrontott felvétel nyersanyaga nem vész kárba, hiszen minden gond nélkül újra felhasználható. Ezzel szemben a rossz felvételt tartalmazó filmtekercs a szemétdombra kerül. Nem elhanyagolható költségtényező ez olyan rendezőknél, akik akár tízszer, hússzor annyi nyersanyagot is felhasználnak, mint az elkészült mű. Hogy ez nem szófia beszéd, álljon itt a filmtörténet legjellemzőbb példája: Federico Fellini hajszál híján a végső kétségbeesésbe és az anyagi csőd szélére juttatta a Cabiria éjszakái című filmjének producerét, amikor több mint ötven kilométernyi (!) nyersanyagot felhasznált, miközben a kész film mintegy kétezerhétszáz méter. Mennyivel egyszerűbb kamkorderrel forgatni, ahol a letörölt szalag újra felhasználható. Csakhogy mindennek csak akkor van értelme, ha a tévékép vetekszik a filmmel. Hogy ez nem csupán vágyálom, arra a legfrappánsabb válasz, hogy a múlt évben az olasz állami televízió, a RAI (Radiotelevizione Italiana) Júlia és Júlia cimű tévéfelvételét filmvásznon mutatta be az újságíróknak, akik csak a sajtótájékoztatón tudták meg, hogy amit mozifilmnek hittek, az valójában HDTV-müsor. Az igazi meglepetés csak azután következett: az általuk alkalmazott eljárás összeegyeztethető a jelenlegi CCIR szabvánnyal, annak ugyanis a „duplája": a képsorok száma 1250, a jelenlegi 625-tel szemben, másodpercenként 50 állóképet jelenítenek meg a most használatos 25 „képkockával" szemben. Az adatok szinte magukért beszélnek: amint sejthető, nem a távolkeleti fejlesztésű berendezésekkel vették fel a műsort. Talán már kevesen emlékeznek rá, vagy 6 évvel ezelőtt a rendkívül dinamikusan előretörő japán ipari invázió meggátlására hirdették meg — többek között — a legfejlettebb technikával rendelkező európai országok az EUREKA tervet (bár tájainkon az éberebbek elsősorban ellenünk irányuló hadicélokat szimatoltak benne attól sem zavartatva, hogy az elsők között épp Csehszlovákiának kínáltak együttműködést ebben a technológiai forradalomban, bízva az itteni szellemi és technológiai potenciál hatékonyságában és Európa közös gazdasági érdekeiben tekintet nélkül a politikai határokra). Az sem titok, hogy az ázsiai piaci nyomás eredményeképp indult el az integrációs folyamat, amely végül az Európai Közösség gyakorlati megvalósításának gondolatához vezetett el. Az Eureka programon belül 1986-ban elindított fejlesztés kétszázmillió dollárt irányzott elő az óvilágbeli HDTV kifejlesztésére. A tévétechníka olyan óriásvállalatai szálltak a ringbe — kísérleteiket a lehető legjobban összehangolva — mint a Philips, a Bosch- Fernseh, a Thomson, a Marconi és a Thorn- EMI, amelyek egymaguk is játszi könnyedséggel gyártották eddig a csúcstechnikát képviselő professzionális tévéstúdiókat. Ahol pedig az ilyen „nehézsúlyú" versenyzők megjelennek, ott nem is kell sokáig várni a sikerre. Amint azt a RAI esete is mutatja, két év kellett az új technológia kidolgozásához. Felvetődhet a kérdés, hogy mi közük a fenti vállalatoknak Káliéhoz, hiszen egyikük sem olasz érdekeltségű (Gugliemo Marconi ugyanis nem hazájában, hanem Angliában alapította a róla elnevezett gyárat)? A válasz roppant egyszerű: itt rendezik az idei labdarúgó világbajnokságot. Kell ennél jobb alkalom a HDTV széleskörű bemutatására? A RAI ugyanis mozik kibérlését tervezi, hogy a stadionokból kiszorult szurkolóknak az együttérzés és -izgulás örömét biztosítsa a világbajnokság folyamán. Mi sem természetesebb, hogy ebből az alkalomból a nagy méretű mozivászonra HDTV-képet vetítenek. Folytatás a 23. oldalon ÍR
