A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-02-02 / 5. szám

Magyar égtájak VAJKAI MIKLÓS A Thang-dinasztia utolsó uralkodójának ide­jén a messzi északon élt egy talpig becsüle­tes földműves kit U Csü-Jiennek neveztek. Rizsföldjei a Nagy Láma-hegy lábánál vol­tak. Ő maga, mint általában az északiak — bölcsen beosztva csekélyke jövedelmét — szolgálta hivatását. A munka szüneteiben gyakran mélységes csodálattal fordult a Nagy Láma-hegy felé. Megfakult emlékei közt olykor újraéledt az órácska, midőn soványka poggyászával elő­ször állt meg a hegy tövében: — Ó, ez a vidék ... Tán az a sorsom, hogy itt hunyjam le örökre a szemem ... Li Csü-Jien, mint általában az egyedül­­élők, idejekorán megöregedett, s az utóbbi időkben mind gyakrabban érezte azt, hogy a Nagy Láma-hegy medencéje fogva tartja őt, és talán sohasem tudja meg, hogy mi van a hegy mögött. így múlott el sok-sok esztendő, ráadásként újabb tizenháromszor tizenkét hónap, és­pedig az utolsó Thang-leszármazott korá­ban, a császárság válságának idején ... És Li Csú-Jien bölcsen beosztva szerényke javait tette szolgálatait: szántott, vetett, aratott, a földecskéjéröl rendszeresen eltávolította a feltüremlő sziklarögöket, miközben egyre több alkalommal pihentette nézését a Nagy Láma-hegy konok magaslatain. Hajnalokon, mikor a mélybarna szin pompázatában fel­tűnt a hegyóriás, szinte a lámát — egy bizonyos Cseng Ji-Jüent — is látni vélte, ki évezredekkel korábban kolostort építtetett, rendet alapított ám müve rég a múlt időké. Az erdőkben Li Csú-Jien életében megsza­porodtak a vérszomjas vadak, és éjszakán­ként Li Csú-Jien viskója előtt is örökláng égett. Li Csú-Jien így gondolkodott: — Ha ott fenn lakozik a láma szelleme, tán előbb vagy utóbb megláthatom. Ó, bár­csak részesülhetnék ekkora szerencsében. Időm múlik: rövidesen megtérek a rögök közé, a földkéreg hajlékába, mit annyi évtize­den át ápoltam, és még sohasem láttam a világ dolgait... és tán sohasem adatik meg­tudnom, hogy mi van a hegy mögött.. . A vityillója előtt állt. A gnou-ham hajtásait füstölte. S ahogy tekintete megakadt a Nagy Láma-hegy ormain, úgy tűnt neki: mintha valaki integetett volna feléje. Hívta volna őt valaki. De Li Csú-Jien már meglett ember volt. Jó időbe tellett, míg utoljára aratott rizsét is a kamrájába zárta, és elindult felfe­dező útjára. A hegy ormai közt haladt már. Egy férfival találkozott, aki kinézetében és ruházatában hozzá hasonlatos volt. Li Csü-Jien így kérdezett: — Ki vagy te, idegen? Mintha már láttalak volna, és mégsem. — Idegen vagyok — válaszolta az idegen. — Bár emberemlékezet óta itt élek, de akárha sohasem láttam volna e tájékot. A nevem: Ji Jien-Csü. És te: ki vagy? Li Csú-Jien ekképpen fogalmazta meg válaszát: — Földmüvesember voltam: ahol ni... ott, a mélyben .. . Arra, látod ...? Szántó­földjeim voltak ... A haszonállataimat sza­badon engedtem, hogy eleget tehessek vá­gyaimnak, melyek igen nagy útra küldtek . .. — kézfejével megtörölte verejtékező arcát. Így folytatta: — Önnön sorsukra bíztam igavonóimat. Szabadjára eresztettem a négylábúakat és a szárnyasaimat. Én meg útnak eredtem, mert immár nem nyugha­tom ... Szilárdan eltökéltem, megtudom, hogy mi van a Nagy Láma-hegy mögött... Három hete, hogy úton vagyok, jó idegen: Ji Jien-Csü ... három hete ... s nem szaba­dulhatok a kételyeimtől.......Vajon helyesen cselekedtem-e?" — Az ember jelentéktelen és jelentékeny teendőkre egyaránt teremtődött, és amint látom: te már a csekélyebbjének mezsgyéjén túljutottál. Hát ne sajnáld a prédára vetett haszonállataidat: a négylábúakat és a szár­nyasokat ... S egyéb ingóságaid elprédálá­­sával se törődj, mert te a Jó Dolgok érdeké­ben áldozod fel a javaidat, azt mondom: „Járj szerencsével . . ." A két északi ember útja elvált. Li Csú-Jien — a hajdani földműves — folytatta útját. Meredélyeken hágott át. Majd sűrű, párás erdő következett. Hallotta a Ihi­­ang-madarak riogását. A nagy khnogok fülsi­ketítő reppegéseit. Kígyók lomhálkodtak a fák tövében. Hét álló napon és éjszakán kitartott mellette a rengeteg. Majd újabb hat teljes nappal és éjszaka következett, amíg túljutott a párás-vizenyős erdőségen, és elérte a Nagy Láma hegy nyugati peremét. Előtte hosszú-hosszú hidszerü faalkalma­tosság. A távolság tejszínébe veszett. S alat­ta: a mélyben a szúrkésfehér színű gomoly­­gás. A hídszerű alkalmatosságra lépett. S lép­delt rajta sok-sok napot: és minden egyes nap egy évi megpróbáltatásnak számított. Körös-körül a köd, a fehérség szemnek átha­tolhatatlan függönye. Végül is kiderült, hogy ez a hídszerű szerkezet: nem más. mint egy hatalmasra sikerült móló. A móló szegélyé­nél kis gőzhajó vesztegelt. S a hajóskapitány már idősebb, fehér szakállú ember: akárcsak a hajdani földműves Li Csü-Jien ... A kapitány ezt kérdezte: — Li Csü-Jien? És Li Csü-Jien válaszolt: — Az vagyok, jóuram ... — Jöjjön, úgy-e velem tart? — Mi mást is tehetnék, uram? — Jó Li Csü-Jien: az embernek addig van választási lehetősége, ameddig a hite is vezérli... — Én már választottam . .. mondta Li Csü-Jien. — Jó, jó. Idevezényeltek, hogy önt átvi­gyem a túlpartra ... — A túlpartra? — Úgy, drága utasom ... — Mondja csak, mi ez a roppant sűrű fehérség alattunk? — Viz ... víz, uram ... — És ... — érdeklődött Li Csü-Jien. — Milyen irányban haladunk? — Természetesen északnak. Bár azt is mondhatnám délnek. Vagy azt, hogy a mi hajónk — a drága jó Thiang-Mhing — már napok óta vesztegel. Vannak pillanatok, mi­dőn nem a szélrózsa irányába, és nem a nappalok és éjszakák váltakozásának ritmu­sa határozza meg a világ dolgait, hanem valami más .. . Ám ne nyugtalankodjék: mi tényleg haladunk .. . még akkor is, ha ez a tény nem éppen szembeszökő ... Talán öt nap múlva, talán öt hét múlva, talán öt vagy tizenöt év múlva: megpillanthatjuk mindket­ten az áhított partot. Li Csü-Jien az ócska bárkával valóban partot ért. S amerre ellátott, dérrel vetett síkság fogadta. Szerencsére készült a vi­szontagságokra. Téli gúnyát öltött. S öröm­mel vette észre, hogy a parton egy agg északi ember állt. — Gyére, Li Csü-Jien, gyere velem ... — rikoltotta az aggastyán. Li Csü-Jien szót fogadva az aggastyánnak elindult a dérverte síkföld benseje felé. — Sokáig vártam rád, Li Csü-Jien ... — szólott az agg. — Évekig? — Évekig. Már-már azt hittem, hogy so­hasem érkezel meg. Vagy eltévedsz, mint annyian ... De te derék férfi vagy... S a szerencse is kitartott melletted ... Persze, válogatós-finnyás lény a szerencse, és min­dig tudja, hogy kihez kell szegődnie ... Ha­nem mondd csak: „Milyen volt az utad ...7' — Hosszú, és unalmas ... — válaszolta Li Csü-Jien.-r S az eddigi életed ? — Hosszú és egyhangú ... — válaszolta Li Csü-Jien. — Nem, nem. Hosszabb is lehetett volna. És egyhangúbb is. És talán küzdelmesebb is, igaz-e? Li Csü-Jien nem válaszolt. Micsoda utat tettek már meg a síkföld bensejében, mikor Li Csü-Jien ezt kérdezte: — Mondd csak, jó öreg; milyen irányban haladunk? Az aggastyán erre Így válaszolt: — Ha észak felé mennénk. Így válaszol­hatnék : „Északnak ..De nem északnak tartunk, sem pedig délnek. Egyszerre hala­dunk minden égtáj felé, és ez a jó ... Li Csü-Jien elméjében kis fény gyúlott, megértette az aggastyán válaszát. — Most érzem először azt, hogy foganatja van a haladásomnak... De most már nem restellem a veszteségeimet... A síkföld túlsó peremén a meredélyen fura növényzetnek lettek látói. Kardszerű, hatal­mas. deres-zöld színű, bimbózó, levéttelen növény volt. Az agg ekkor megszólalt. — Li Csü-Jien: elnyerted méltó jutalma­dat, mit ez a hosszú és kietlen út adhatott neked. Nem tudtad, hogy hogyan és merre. Ám Így is vállalkoztál rá. Átjöttél a világi akadályokon. És most, hadd érjen engem ama megtiszteltetés, hogy átnyújthatom ne­ked az érte járó jutalmat. Az agg ember a hatalmasra nyúló ágak közül kilátszó termést leszakította, és átnyúj­totta Li Csü-Jiennek. — Mi ez? És miféle növényzet ez, jóuram? — Ez itt a Hagymafa, és egyetlen föld feletti termése tégedet illet, Li Csü-Jien ... — Nem értem ... — dadogta Li Csü-Jien. — Az a jó, ha vannak dolgok, amiket még nem értesz ... — mondta az aggastyán. — Én már mindent értek. És ez a legrosz­­szabb. A föladatom immár csak annyi, hogy azt mondjam: teljesítetted a magadra rótt feladatokat, áthoztad magadat a nagy úton, megláttad, mit meglátnod kellett, és a jutal­madat elnyerted, megkaptad a Hagymafa föld feletti termését, és most válaszút előtt állsz, vagy az áldott terméssel visszafordulsz, és a hazaérkezted után müvelgeted majd a silány földecskéidet, vagy itt maradsz az örök némaság birodalmában ... MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ A folyó metamorfózisai ÁRADÁS szunyókált és megdagadt letarolt és eltakart mosdatott és ellepett pusztított és éltetett eltépett és összefont őrködött és ostromolt utak felett úsztatott hallgatott és hírt hozott elsodort kis házakat termést vitt az áradat

Next

/
Thumbnails
Contents