A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-02-02 / 5. szám

vényritkaságot. További különlegesség a mocsári parnasszia (Parnassia palustris), amelynek életerős egyedei megtalálhatók a fennsík különböző pontjain. A hegyvidéki patakok, mocsaras rétek, lápok növénye itt helyenként megelégszik a sziklás, köves, aránylag száraz helyekkel is. A buglyos szegfű (Dianthus superbus) a nálunk található szegfűknek kétségkívül legszebb faja. 4—5 cm-es átmérőjű, keskeny sallangokra szabdalt, rózsáslila szirmai egyedülálló látványt nyújtanak. Az ember ilyen szépségek láttán gyakran eltűnődik, hogy ezt a tökéletes forma- és színgazdagságot nem az ember alkotta, hanem ez mind a bőkezű természet csodálatos teremtménye. A napsütötte réteken tömérdek ’ számú orchideafaj nyílik és illatozik. A környék különben is gazdag orchideákban, a réteken és az erdőkben kb. 1 5 fajuk díszük, ami figyelemre méltó botanikai jelenség. A kankalinfélék családjába tartozó körtikék két ritkább faja: a gyöngyvirágos körtike (Ramischia secunda) és kis körtike (Pyrola minor) az árnyékos, finom mohaszönyeggel borított erdöszéleken virágzik. Mind a két fajnak gyöngyvirágra emlékeztető hófehér, ritka virágfürtje van. Említést kell még tenni az itt található árnyas bükkösök őshonos, ritka fafajtájáról, a jegenyefenyőről (Abies alba), amelynek 20—25 m-es, gyertyaegyenes példányai elszórtan találhatók az északi oldalakban.

A Jászói-fennsíknak ma is vannak olyan, aránylag nagy kiterjedésű részei, amelyek még javarészt mentesek a civilizáció közvetlen hatásaitól. A botanikailag talán legértékesebb déli és északnyugati tájak még őrzik az eredeti növénytársulások magterületeit. Az északi, magasfekvésű hegyi réteket ma is a magángazdák használják, jobbára extenzív módon (legeltetés, kaszálás). Ez a gazdálkodási forma (vegyszerek, műtrágyák mellőzése) nemcsak, hogy nem ártalmas, hanem bizonyos helyeken — a dúsfüves réteken — hasznos is a gyepek megújhodása, botanikai összetételének a megőrzése érdekében. Nem lehet viszont egyetérteni az „ész nélkül" folytatott legelőtisztításokkal és egyéb, nem gazdasági eredetű tevékenységekkel, amelyek egy ilyen, Európa-szerte egyedülálló bioszféra-rezervátum területén nem engedhetők meg.

Dr. GORDON LÁSZLÓ

A szerző felvételei

Emlékezés — harmadik nekifutásra

Hány éve is? Hat, vagy már nyolc talán?

Temesváriak voltak ők is. Fiatal házasok, akik először járhattak külföldön, s talán ők is, mint sokan, csak azért jöttek Csehszlovákiába, hogy átutazhassanak Magyarországon, ahol lopva talán meg is álltak egy fél napra. Egy pesti leányka is volt velük. Rokon? Barát? Tizenhat esztendős lehetett.

Szegényes öltözetben, egy-egy gyerekbőrönddel a kezükben járták a pozsonyi utcákat, üzleteket. Aztán egy magas belvárosi ház tövében leültek egy padra megpihenni. Senki sem figyelt rájuk. Mi sem, akik ott álltunk a közelükben. Egyszercsak hatalmas robajjal, öt-hat emeletnyi magasságból rájuk zuhant a vakolat. Nem ám egy tenyérnyi darab, nem ám egy talicskányi, hanem egy teherkocsira való, méghozzá egyetlen, összefüggő monolit testben, lévén, hogy drótháló fogta össze vastagon. Sok mázsa súlyként szakadt el a faltól és önsúlyának sokszorosaként zúdult a nyakukba.

És mi odanéztünk abban a pillanatban.

A három fiatal test, meg egy negyedik, egy járókelő fiatalasszony feküdt a hatalmas, élével alázuhanó vakolattábla alatt, a szétroncsolódott pad romjai között. Hátat fordítottam és elrohantam, mert rettenetes volt a látvány. Aztán vissza, hogy segítsek. Elsőként azt a fiatal pesti gyereklányt sikerült lábraállítani, aztán a járókelő fiatalasszonyt, akinek rettenetes seb volt a fején. A házaspár mozdulatlanul feküdt a gyilkos sitt alatt. Aztán mint egy Újszövetségi jelenetben, a férfi fölállt, körülnézett, lehajolt, és felemelte az asszonyát, majd összeölelkezve, együtt összerogytak. A fiatalasszonynak mindkét szemgolyója ... nem, nem akarom leírni.

Tömeg, sikoltozás, mentőkocsi, hidegvérű orvosasszony, akinek az volt a legfontosabb, hogy szétoszlassa a megborzadt tömeget. A temesvári fiatalasszony minden jel szerint meghalt, amikor a mentőbe rakták, a többiek állapota is válságosnak látszott.

Borzalmas órákat éltünk át. Este aztán telefonálgatni kezdtem a kórházakba. Nagy nehezen tudtam csak kinyomozni, hogy hová is szállították őket. De tájékoztatást nem adtak róluk. Indoklás: ön nem hozzátartozó. Újságíróigazolvánnyal kezdtem hadonászni. Még mit nem, pont egy újságírónak kötjük az orrára. Akkor is megírom, meg én, ha agyonvernek is. Erre rendőrt hívott az orvos. Kihallgatás, jegyzőkönyv, tapintatos fenyegetés.

Másnap, igen óvatosan, ismerőst keresve abban a kórházban — nyomozni kezdtem. Az ismerős reszkető hangon, zokogva könyörgött, hogy ne kérjek tőle ilyen információt. De ebből is érthető volt, ami hónapok múltán beigazolódott, amit kimondani még ennyi év múltán is igen nehéz.

November elsején azóta mindig gyertyát gyújtok értük, de máig nem tudom, egy ember halt-e meg akkor, vagy mind a négy. Talán már sosem tudom meg. De a gyertya más ókból is ég. Az időközben huszonöt esztendőssé terebélyesedett újságírói múltam talán legmegalázóbb kudarca volt ez a szörnyűséges élmény. Az esetet ugyanis megírtam. Nem nekrológ volt, hanem ez, és a hasonló esetek tárgyilagos felsorolása. Annak

megkérdőjelezése: megtudhatták-e

vajon a hozzátartozók a halál körülményeit, vagy csak egy, két lezárt koporsót „kézbesítettek" nekik. S ha igen, hát kinek a költségére? Fizetett-e valaki kártérítést?

De a közlés érdekében mégsem erre helyeztem a hangsúlyt, hanem e város, ez ország házainak tarthatatlan állapotára, a több évtizedes gazdátlanság megbocsájthatatlan vétkére, és arra persze, hogy a cserép, a vakolat mást is fenyeget, aki a régi városrészben az utcára merészkedik. Az írás nem jelenhetett meg. Hónapok múltán a szerkesztőség ablakából voltam tanúja egy hasonló jelenetnek. Újra elővettem és véres ingként lobogtattam a kéziratot. Átírtam, de ezekután sem jelent meg.

íme, most harmadszor írom meg. Most már nem azért, amiért akkor. Nem a sajnálatos baleset és nem a házak szánalmas, gyakran életveszélyes állaga okán. Nem is azért, mert most már megírhatom s ily módon némi elégtételt érezhetek. Az összefüggések talán mélyebbek ennél.

Az idén nem csak november elején, december végén is gyertyát kellett gyújtani Európában, mert Európának ismét halottjai vannak. Aradon, Temesváron, Bukarestben és másutt.

De miért is jutottak eszembe a temesvári áldozatok borzalmas látványakor azok a régebbi temesvári áldozatok? Talán csak azért, mert ugyanaz a kor ölte meg mindnyájukat. Más módon, más időben, más országban de végül is ugyanaz a kor melynek remélhető elmúltával nem csak a golyósebezte vakolatokat kell majd kijavítani.

KESZELI FERENC