A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-14 / 29. szám
mmtUHő Az istenek városa A teotihuacániak voltak a Középsö-Magasföldnek nevezett Mexikói-medence legősibb népe. Kultúrájuk az i. e. 150- től az i. sz. 800-ig uralta a térséget, ahol utánuk a toltékok, a csicsimékek és az aztékok birodalma virágzott. A teotihuacániak csaknem ezeréves történelméből semmit sem tudunk. Fennmaradt emlékeik tanúsítják, hogy bizonyos mértékben a mexikói-öbölparti olmék kultúra örökösei voltak. Erről árulkodnak a vízi díszítő elemek: a csiga, a kagyló és a vízhullám, melyekkel gyakran díszítették a piramisokat és más épületeket. A teotihuacáni volt Közép-Amerika első piramisépítő népe. A Mexikóivölgyben letelepedett földművelő nép fejlődése az i. sz. 2. században felgyorsult és hamarosan kialakították növekvő fővárosuk magvát. Virágkorában a város területe (20 km2) túlhaladta a császári Rómáét, lakosságát majdnem félmillióra teszik a tüdősök. Az urbanizáció ártalmas hatása ellen a nagy kórházak közepén tágas udvarkertet építettek, melyet oszlopok, kutak, csobogók és egzotikus kertek tettek kellemessé, így született meg, idestova kétezer éve a „patio" nevű belsőudvar, melyet — tévesen — a spanyol kultúra termékének tekintenek Latin-Amerikában. A legendás Nap-piramis körvonalai lassan bontakoznak ki a párás reggelben. A Nap-piramis (Pirámide del Sol) volt a spanyol hódítás előtti legmagasabb (65 m), alapterületét (225 X 225 m) tekintve pedig nagyobb mint a Kheopsz-piramis —, tömegét illetve Cholula után a legnagyobb építmény Mexikóban. Térfogata kb. egymillió köbméter. A piramis tetejét egykor magas szentély koronázta. Az ötemeletes piramis tetejére széles lépcsősor vezet; a felső két szint lépcsői igen meredekek. A piramis legfelsőbb részéről mintegy „légi" kilátás nyílik a szomszéd Hold-piramisra és a lábánál végződő, 45 méter széles, két kilométer hosszú Halottak útjára. Egy kis fantáziával az ember lelki szemeivel látni vélte az „Istenek városát”, templomaival, palotáival, lakóházaival, az épületek ezreivel hemzsegő nagyvárost. A Nap-piramis oldalaiból rövid kőtámok merednek ki, melyek valaha a stukkókkal díszített kőlapokat tartották. A piramis mai formája az i. sz. 2. századból ered. 1971-ben feltártak egy, a Nap-piramis belsejébe vezető százméteres alagutat, melyet a nagyközönség egyelőre nem látogathat. A turisták azonban szabadon mászhatnak fel a piramis tetejére, ami a régi időkben csak a papoknak és szűk kíséretüknek adatott meg. A hívő köznép csak a lenti nyitott előtereken követhette a szertartást. A jóval kisebb, 120X 150 alapterületű Hold-piramis (Pirámide de la Luna) mindössze 46 m magas, de a tetejére érve az a benyomásunk keletkezik, hogy I a felső szintje egybeesik a Nap-piramiséval. A Hold-piramist eredetileg szintén sok épület vette körül, előtere ma is impozáns. A már említett nyílegyenes Halottak útján végighaladva (Calzada de los Muertos) elérünk a Quetzalcóatl (Tollaskígyó) templomhoz, amely tulajdonképpen két összeépült piramis. A hátsó piramis lépcsöfeljáratát két szegélyétől a nagyfogú Tollaskígyó riasztóan vicsorgó szörnyarcai ugranak elő; az oldalfalak reliéfjein pedig Tlaloc, az esőisten szögletes fejű, dülledt szemű szobrai merednek a meglepett betolakodókra. Ezek a bámulatba ejtő köfaragások annál figyelemre méltóbbak, ha megfontoljuk, hogy a közép-amerikai népek nem ismerték a kemény fémek használatát. Valószínűleg a kemény obszidiánt használták a kő megmunkálására. A teotihuacániak vallási életéről a tudomány vajmi keveset tud. A templomokat, palotákat és a piramisokat is a későbbi népek, főleg az aztékok nevezték el, saját hitvilágukba beleillesztve őket. A teotihuacániak a Napot és Holdat nem tisztelték istenként, mint ahogy halálistenük sem volt. Az eső és a víz istenének, Tlalocnak, ill. Chalchuhtlicuenak, valamint a tüzistennek, Huehueteotlnak hódoltak. A teotihuacániak legfőbb istenének, Tlalocnak a fontosságát misem bizonyítja jobban, mint az, hogy az emberek a Mexikói-medencében teljesen ki voltak szolgáltatva az esőnek. Az esőisten mindvégig megmaradt fontos istenként az indiánok panteonjában. Óhatatlanul is felmerül a kérdés, mi okozta a teotihuacán kultúra hirtelen hanyatlását, népének máshova vándorlását? Két valószínű oka lehetett: a hosszú ideig tartó szárazság és a 7. században pusztító nagy tűzvész, ami a város nagyrészét elpusztította. Teotihuacánt aztán a toltékok foglalták el. A betelepedett idegenek a túlélő teotihuacániaktól átvették tudásukat, elsajátították művészetüket, filozófiai felfogásukat, vallási szokásaikat. A toltékok jelentették az összekötő láncszemet a teotihuacáni és az utolsó nagy indián kultúra, az aztékok között. Amikor Teotihuacánt a toltékok is elhagyták, az aztékok érkezéséig romos szellemvárossá vált. A hódító aztékok is megpróbálták saját törzsfájukba iktatni a toltékokat. Nagy segítség volt számukra, hogy az elhagyott városban megtalálták a Quetzalcóatl templomot. Amikor először meglátták a néptelen, de rendezett és impozáns várost, meg voltak győződve arról, hogy ezt a gyönyörű helyet csak királyok lakhatták. Úgy vélték, hogy végre megtalálták az „Istenek városát", azt a helyet, ahol az ember istenné változott, s ahol az istenek találkoztak, hogy megteremtsék a Napot. / Az ősi azték mítosz szerint amikor a Föld még állt és mindent sötétség borított, az istenek Teotihuacánban gyűltek össze, hogy eldöntsék, ki fogja eloszlatni a sötétséget. Csak az jöhetett szóba, aki izzó lángok közepette vállalta az önkéntes tüzhalált. Csak ketten jelentkeztek: a gazdag és nemes Tecuciztecatl és a szegény, de bátor Nanachuatzin. Az első aranyrudakat ajánlott fel, a másik, kincse nem lévén, az életét. Nanachuatzin a lángokba vetette magát, s onnan rögtön sugárzó Napként emelkedett fel. A tétovázó Tecuciztecatl csak a Nap visszfénye, halvány Holdja lett. A mítosz szerint az új istenek dicsőségére emelték a két nagy piramist, ezért nevezték el az aztékok Nap- és Hold-piramisnak. A város nahua nevét is ők adták: az a hely, ahol az emberek istenekké váltak, az istenek városa, Teotihuacán. DUNAI BÉLA A szerző felvételei 17
