A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-15 / 51. szám
Már csak az utódoknak mesélendő emlék A bárkái (Börka) folklórcsoport az idén Mókák és játékok címmel elevenítette fel a helység hajdani fiatalságának kedvteléseit. A Zselizi (Zeliezovce) Országos Népművészeti Fesztiválról jól ismert csoportnak — az Így arattak nagyapáink, az András- és Lucanapi szokások, valamint a húsvéti Legényavató, és a Fonó hagyományvilágának feldolgozása után (az utóbbi kettőt még Szokoly Lajos bácsi állította színpadra) — ez volt az ötödik, országos vagy helyi népszerűséget hozó folklórműsora. A húsztagú múltőrzö csoport java része a hagyományos értelemben véve nem is szereplő, hanem önmaguk népszokássá szépült egykori cselekedeteinek az újra felidézöje. E történeteket gyermekkorom téli estéin a kemencepadkák emlékmelegénél sokszor hallottam a néhai öregek által felidézni. De azok az igaz mesék akkor csak nekem szóltak. A barkaiak azonban ennél többre vállalkoztak: a kemencepadkát pódiumra cserélték fel, hogy immár több mint egy évtizede az egykori legényavatásokról, a hajdan szokásos húsvéti locsolkodásról, a fonóházak meghitt világáról, a régi aratásokról, s kísérteties Luca járásról, és a furfangos Andrásnapi népszokásról meséljenek. A Csemadok-alapszervezet elnöke, s egyben a csoport vezetője Bernáth Imréné tanítónői Öt faggatom: — Milyen forrásból merítik az anyanyelvűnket, kultúránkat gazdagító emlékképeket? — Úgy kilenc-tiz esztendeje kezdődött, hogy kíváncsiskodó hajlammal elindultam gyűjteni. A falusi Öregektől szedtem és raktam össze, írtam forgatókönyvbe a tartalmat, eseményeket hordozó fogalmakat. Az emlékképekben nincs költés, hozzáirás. — Volna egy javaslatom: játsszuk végig, avagy induljunk el és képzeletben csináljuk végig pontosan úgy, ahogy azt régen tették: a téli napforduló előtti Andrásolást — Lucajárást, amelynek feldolgozásával, illetve bemutatásával évekkel ezelőtt második dijat nyertek a Tavaszi szél... országos döntőjén. ... Beesteledett. Elindultunk. (A nagyobb haszon reményében annak idején egyedül járták a falut az öregasszonyok.) Úgy tudom a nagyanyámtól, hogy hét helyről (udvarból), hét szál szénát (vagy szalmát) kell összegyűjteniük, hogy azt a saját állataikkal — tejgyarapitás céljából — megetessék. Közben, amíg szedegettük, gyűjtögettük, azt mormoltuk, hogy „nekem sokat, másnak semmit". Benyitunk az első kapun. Erős kutyaugatás fogad. Megyünk tovább. A második helyen házőrző nincs, de csűrt vagy szénakarót sem látunk. Az udvar kavicsos, szénának, szalmának nyomát sem találjuk. Végre akad egy tehenes porta, ám erre is ráfázunk. Az ősi szokás szerint a gazdák ilyenkor „kint settenkednek". Ez a gazda is kint állt, mert még mindig hisz a hagyományban. Innen sem sikerült szénaszálat csenni. Veszélyben a boszorkányságunk. Persze, tehenünk sincs, aminek odaadhatnánk a tőgyet duzzasztó rontó-hasznot, varázslatot. Mondom: találjunk hát valami más hagyományt! Apró kavicsokat gyűjtünk a zsebünkbe és elindulunk egy másik utca felé babona-szerencsét próbálni. Tenyérfogásukból kiröpülnek a köszemesék. Mi pedig egyre csak duruzsoljuk monotonan s színtelenül: „távozz tőlem rontás-nyavalya". Ijesztően pattognak a modern házak ablaküvegei. Jaj szegény lakóknak, mert rólunk lemaradt, s rájuk szállt az átok és minden baj. Luca előestéjén — kipróbálva, újraélve a bárkái hagyományokat — világos lévén, a művelődési házban is betérünk egy kis kivé ncsiskodásra. (Ennek immár éppen hat esztendeje.) Éppen próbál a folklórcsoport. Mit? A Luca-hagyományt. Ugye tud ák, hogy a Luca-széket Luca napjától karácsonyig kell fokozatosan elkészíteni. Karácsonykor jól be kell fűteni a kemencébe, hogy legyen benne sok parázs. S mit tesz ilyenkor a széket ácsoló, boszorkára kiváncsi fiatal legény? Gubája alá rejti a különös tákolmányt és elindul vele az éjféli misére. A templomban, közel a bejárathoz erre telepszik le, s ha szerencséje van, megpillanthatja róla a fejüket szarvas módjára jobbra-balra forgató banyákat. De ebben a pillanatban már nyúlnia is kell a zsebébe, hogy sebtiben elővegye a zacskóba elkészített mákot. Ezután hamarjában ki kell ugrania az ajtón, s a mákot jobbra-balra szórva eszeveszetten futni haza, s elégetni a kemencében a látnoki széket. A boszorkányok is a széket akarják megszerezni, uccu szaladnak is a huncut legény után, de amíg fel nem szedik az eléjük hintett mákot, egy tapodtat sem haladhatnak előre. Ha jó sok volt a mák és a bűvös szék még idejében elenyészett a parázson, azonnyomban megszűnt a veszély, a boszorkánylesönek Így nem eshetett bántódása. Azonban békésebb Luca — illetve András-napi ünneplőkkel is találkoztam. A húsz szereplő emlékképekben idézte fel az egykori, ilyenkor varróházaknak — amíg a kender nem volt fonható állapotban, igy nevezték a fonóházakat — mondott fonók eseményvilágát .. . Milyennek érzik ezt a régmúlt világot? — próbálom megállapítani azonosulásuk hőfokát. — Érdekesnek. Melegebbnek a mainál. Szeretetteljesnek. Borzongatóan rejtélyesnek. Színesnek. Titokzatosnak. Mire jó ez a hagyományápolás? Most már egyöntetűbb a fogalmazás: — Arra, hogy ne legyen olyan sivár az életünk, s a jövőbelátás reményében meszsze, nagyon messze tekinthessünk vissza a múltunkba; ahonnan a folytonosságunkra vigyázó értékrend és intelem tárul elénk s ivódik belénk. KORCSMÁFi OS LÁSZLÓ Fotó: Bernáth Imre Örömet szerez szeretteinek, ha az ön által kiválasztott áruból ajándékcsomagot készíttet 23
