A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-15 / 51. szám

A tenger zúg, a fehér tarajú hullámok meg­­m^cjloccsannak a hajó oldalán. 70 tengeri merföldnyire vagyunk Szardínia szigetétől. Körülöttünk, ameddig csak a szem ellát, mindenütt víz, a horizont vonala mögül nagy ritkán felbukkan egy-egy hajó, majd elveszik ismét a messzeségben. A Baleári-szigetek felé hajózunk, s útköz­ben találkozunk az Európából Afrikába tartó fecskékkel. Váratlanul válnak ki az ég, a tenger kékjéből, megpihennek hajónk korlát­jain, majd eltűnnek, mintha csak elnyelné őket a tenger. Egy éjszakán és még egy teljes napon át tartó utazás után végre kibontakoz­nak a szárazföld körvonalai. Elhajózunk Mal­lorca szigete mellett, majd kikötünk Ibiza szigetén. A kikötőben sirályok vijjognak, a parton fehér villák, szállodák sora, a pálma­fák közt sárguló levelű tölgyfák. Itt már ősz van, borongós, szomorkás kora ősz. A Baleári-szigeteken a történelem során föníciaiak, rómaiak, vandálok, arabok váltot­ták egymást. A 13. században önálló király­ság, volt a földközi-tengeri kalózok központ­ja, akik a szigetek városkáit többször is elpusztították, ma Spanyolországhoz tartoz­nak. Lakosai túlnyomórészt katalánok. A ka­talán a köböl is képes kenyeret sütni — tartja a spanyol közmondás. A szigetekre azonban nem a kopár sziklák, a kövek, inkább a zöld erdőkkel borított lankás hegyek a jellemzők. A lakosság főleg idegenforgalomból él. Ibiza szigete, hasonlóan mint a közeli Mal­lorca, finom homokos strandjaival, évi 24 °C átlaghőmérséklettel a turisták egyik kedvelt romantikus paradicsoma. A sziget legjelen­tősebb városa Ibiza. A dombra épült városka zegzugos lépcsős utcáin az alsó városból, a halásznegyedből felsétálunk a felső városba, és a Katedrális térről gyönyörű panoráma tárul elénk. Alattunk a tenger, a kikötő. Mielőtt a tengeren folytatnánk utunkat, pár órás kirándulást teszünk a szigeten. Az út mentén mandulaligetek, szőlöskertek, a szélcsendben mozdulatlanul álló szélmal­mok, hatalmas színes reklámtáblák. Ibiza szigetén valóban minden olyan, mint egy turistacsalogató színes útikönyvben lenni szokott. CEUTA A monda szerint valaha Európát és Afrikát egy keskeny földszoros kötötte össze. Herak­­lész miután megszerezte a Heszperidák aranyalmáit, hazafelé tartva ezt a földszorost kettévágta, és határjelzőül Európa déli, illet­ve Afrika északi csücskén egy-egy oszlopot állított fel. Még épp hogy csak megvirradt, de már valamennyien a fedélzeteken állunk, hogy ne szalasszuk el a nagy pillanatot, amikor hajónk beúszik a Gibraltári-szorosba, elúszik Heraklész oszlopai, azaz az európai oldalon levő 425 m magas Gibraltári-szikla és az afrikai parton magasló 839 m magas Dzsebel Sidi Musá között. Joff oldalon a kődből kibontakoznak a Gibraltári-előhegy­­ség és a Punta de Európa, balra pedig a Punta de Carnero körvonalai. Közeledünk az afrikai parton fekvő Ceutához. Ceuta és Gibraltár közt a szoros mindösz­­sze 20 km széles. A 8. században a Gibraltá­­ri-sziklán, ahol a mai város áll, szállt partra Tarik vezetésével az arabok 7 000 fős sere­ge, s a hadvezérről nevezték el a sziklát Dzsebel al Taríknak, és ebből származik Gibraltár mai elnevezése. ifi-szigetek, Ibiza EGY TENGERI UTAZÁS . , EMLÉKKÉPEI Korán reggel kötünk ki a Marokkó terüle­tén fekvő, de a spanyol Cádiz tartományhoz tartozó Ceutában. Ceutát ma már túlnyomó­­részt spanyolok lakják, teljesen elvesztette arab jellegét. A modern lakótelep tövében szerényen húzódik meg a mecset. A város főutcáján az elektrotechnika legújabb cso­dáivá^ zsúfolt üzletek sorakoznak. Japán magnók, rádiók, számítógépek szabad kikö­tői áron kaphatók, egy zsebszámológép ol­csóbb a zsebkendőnél. Autóbuszunkká! át­haladunk a városon, és egyre magasabbra jutunk az Atlasz-hegység szerpentinjein. Ki­szállunk a marokkói határon, alattunk szür­kéink a tenger, aprónak tűnnek a kikötőben horgonyzó hatalmas óceánjárók, és jól kive-Lisszabon látképe Ibiza hetők a tengerbe nyúló Gibraltári-szikla kör­vonalai. PORTIMAO Az afrikai meleg után szokatlan ez a ködös őszi reggel. Az Atlanti-óceán egyhangúan hullámzik, acélszürke. Körülöttünk apró kis halászhajók térnek vissza az éjszakai halá­szás után a kikötőbe. Sirályok serege kiséri őket. Portimao kikötőjében korán reggel, a dagállyal érkeztünk, s a dagályhoz kell igazí­tani indulásunkat is, ugyanis nagyobb hajók Algarve tengerpartja csak a dagállyal juthatnak be ebbe az arány­lag kicsi kikötőbe. Van tehát 12 óránk, hogy kissé megismerkedjünk Portugália Algarve tartományával. Algarve tengerpartját a természet igazán gazdagon díszítette. A sziklákból a legbizar­­rabb alakzatokat, boltíveket, függőhidakat alakították ki a tenger hullámai. Végiguta­zunk a tartományon. A kis halászfalvak háza­inak tipikusan arab kéményei, mint fehér lepedőbe burkolt arab nők, kíváncsian kém­lelnek utánunk, vagy inkább apró minaretek­hez hasonlítanak, mindmáig őrizve az egyko­ri arab kor emlékét. Az arabok a 8. század­ban elfoglalták az egész mai Algarve, azaz Nyugat-Andalúzia területét, s uralmuk több mint 500 évig tartott. Lagosban, a festői kisvárosban úgy érzem, hazaérkeztem. A vendéglőben otthoniak az ízek, s még a kedvünkért népi táncokat előadó gyerekek lépései és az ének is isme­rősnek tűnik. Csoportunk többi tagja is ha­sonlóan lehet ezzel, ugyancsak nehezünkre esik a búcsúzás a szívélyes portugáloktól. Nem nagyon akaródzik visszatérnünk a hajó­ra és ismét tengerre szállnunk. LISSZABON Lisszabonban járva értettem meg igazán, miért is szerette Kosztolányi ezt a várost, miért vágyott vissza Lisszabon kék karjaiba. A régi korok emlékeinek, a múzeumok' kin­cseinek csodálatába már kissé belefáradva úgy döntök, hogy a délelőttre tervezett Ko­csimúzeum látogatása helyett inkább elin­dulok Lisszabon belvárosának, a Baixa-nak a - felfedezésére. A kikötőből a tengeröböllé szélesedő Tejo partján haladva egy hatalmas térre, a Praca do Comercióra jutok. Lenyűgö­zök a méretei, három oldalról gyönyörű árká­dos házak veszik körül. A folyópartot szegé­lyező márványlépcsőkön lemegyek a vízhez. Szemben a Tejo túlsó partján dombok vonu­lata, s a folyón átívelő, Európa leghosszabb függőhídja fölött egy óriási Krisztus-szobor nyúlik a magasba. Körüljárom a tér közepén álló lovasszobrot — I. József királyszobra —, s találomra elindulok az egyik nyílegyenes utcán. Megcsodálom a manzárdtetős háza­kat. Az épületeket az iszlám művészetet idéző mértani alakzatokat ábrázoló kék-fe­hér csempék, ún. azulejos-lapok díszítik. így nézelődve eljutok egy érdekes acéltorony­hoz, ez a híres Santa Justa-felvonó, amelyet Eiffel tervezett. Már elég messzire eltávolod­tam a Tejo partjától, elindulnék visszafelé, de kiderül, hogy merész vállalkozás egy több mint egymilliós város felfedezésére térkép nélkül elindulni. Vagy egyórás gyaloglás után egy pályaudvarhoz érkezem. Előtte hatalmas piac, emberáradat. Egy asszony, akitől fran­ciául kérdem, merre található a kikötő, ked­vesen, mosolyogva portugálul magyaráz, amiből persze egy szót sem értek. Nagy sokára mégiscsak kiérek a Tejo partjára, s amikor a túloldalon, ugyan eléggé messze, de megpillantom a Krisztus-szobrot és a hidat, amely közelében hajónk horgonyozik, már biztonságban érzem magam. A pálya­udvart megkerülve felfedezek egy villamos­­megállót, s akár egy igazi lisszaboni felka­paszkodom a zsúfolt villamosra, amely sze­rintem a kikötőbe tart. A kalauznak átadom a villamosra félretett 45 centavómat, a többi aprópénzem a piactéren odaadtam egy kol­dusasszonynak, de a kalauz valamit magya­ráz, és a villamos csak nem indul. Végre én is megértem, mi a helyzet, le akarok szállni, de az egyik utas átnyújtja helyettem a kalauznak a hiányzó pénzt, s indulhatunk. Délután a Szent György-vár kőlépcsős fel­járójáig autóbusszal tesszük meg az utat. A város egyik legmagasabb pontján vagyunk, az erödfalról letekintve feltárul előttünk a város, amelyet az 1755-ös, 40 000 ember életét kioltó, a várost rombadöntő földren­gés után újjáépítettek. Jól kivehetők az egy­mást derékszögben keresztező utcák, tágas terek. Még a várudvar gondozott parkjának fái alatt járkálunk, gyönyörködünk az udvar kis tava körül sétáló fehér pávákban, szelíd flamingókban, de gondolatban már a repülő­térre indulás előtti készülődéssel, a hajón töltendő utolsó estével foglalkozom. A vár­ból a szűk macskaköves utcán lefelé tartva, miközben egy nyitott ablakon keresztül ki­szűrődnek a mélabús, szomorkás, jellegzetes portugál népdal, a fádó hangjai a beszélge­tés a Prágába érkezésről és a hazautazásról folyik. Repülőgépen, hajón, vonaton, autóbuszon megtettünk vagy 7 000 km-nyi utat. A ma­gasból még megcsodáljuk a fehér felhőket rózsaszínre festő felkelő napot, az alattunk fehéren ragyogó Alpok hófödte csúcsait, s utazásunk véget ér, repülőgépünk leszáll a prágai repülőtéren. TÓTH ERZSÉBET Fotó: A szerző (2) és archívum 17

Next

/
Thumbnails
Contents