A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-15 / 51. szám
LOVICSEK BÉLA ••• — Apád tudott róla? — Okos, művelt ember, András, és mindig nagyon szerette anyámat. Tudtommal soha nem tett neki szemrehányást a „botlásáért", később sem, soha semmiért, mindig és mindent meg tudott neki bocsájtani... Bonyolult az élet, kedvesem... — mondta Nóra furcsa fintort vágva. — Meglátod, hetente kétszer-háromszor is ott fog állni a bátyám sírjánál friss virággal a kezében. Tóth Adrás meglepetten vette tudomásul a történteket. Sokára kérdezte meg: — Te jól kijöttél a bátyáddal? — Mikor hogyan ... Néha nagyon kedves meg szeretetre méltó tudott lenni, máskor meg kibírhatatlanul durva és agresszív volt. .. Egyébként talpraesett, tehetséges fiú volt... Amikor lebukott a két évfolyamtársával, ötödéves joghallgató volt. Hihetetlen ugye? — Végül is mit követtek el? — Huszonhat lakást fosztottak ki és megöltek egy tizennyolc éves lányt. Mielőtt megfojtották, mindhárman megerőszakolták. Képzeld el! — Hihetetlen! — mondta András hüledezve. — Pedig mindent megkapott otthon, és mégis... — mondta Nóra, s hirtelen a hasához kapott. — Mi az, mi történt ? — kérdezte András ijedten. — Semmi, semmi, csak majdnem kirúgta Égre nviló ablak 25. a hasfalamat... — mosolyintotta el magát Nóra. — Biztosan fiú lesz, focista. — Nem tagadom, fiúra vágyakozom — mondta András elmélázva, — de az sem baj, ha lány lesz. csak ép és egészséges legyen. — Nóra mellé ült, hasára borította a tenyerét. Odabenn még mindig mocorgott a kicsi. Május harmadikén négykilós fiúgyermeket szült Nóra. András nagyon örült. Alig győzte kivárni, hogy a karjára vehesse és homlokon csókolhassa a fiát. Nem mintha Petrát nem szerette volna — időközben adoptálta —, de mégis a fia volt; vér a véréből. Egyformán fogja szeretni mind a kettőt, hiszen Nóra szülte őket. Kettejük között soha nem tesz különbséget, egyiket sem részesíti előnyben, fogadkozott. A névadóra felhozta a szüleit. Keresztszülőnek Etelkáékat hívták meg, akik örömmel vállalták. A keresztelőt most a saját lakásukban tartották meg. Angyalossyt is meghívták. Megjelent. Angyalossyné még mindig a kórházban volt. öt nem hívhatták meg, bár meglehet, hogy akkor sem jött volna el, ha egészséges. András számára kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan talány volt az anyósa. Igen jó hangulat alakult ki. A három aszszony meg Petra az újszülött körül foglalatoskodott. Gyönyörködtek benne. Tóth Bálint is jól érezte magát. Egyáltalán nem feszélyezte őt a „fényes" környezet, sem Angyalossy — a falusi ember szemével nézve a „finom úriember" — jelenléte. Olyan természetesen és magabiztosan viselkedett, mint odahaza a lakásban, az udvaron, vagy a szőlőhegyen a hajtok előtt. Aztán hogy mit érzett és gondolt magában, nem tudni. Tény, hogy jóízűen eltársalgott Angyalossyval. Meghányták-vetették a világ kis és nagy dolgait, megvitatták a politikai, főleg a gazdasági helyzetet, de szót ejtettek a család összefogásának a fontosságáról, a gyereknevelésről meg egyebekről. — Őszintén szólva, kissé csalódtam a fiamban — mondta Tóth Bálint összehúzott szemmel. — Egy kis akarattal és kitartással többre is vihette volna. Az esze megvolt hozzá. — Még nincs későn, még be lehet hozni a mulasztást — mondta Angyalossy. Az érződött ki a hangjából, hogy ö sem bánná, sőt örülne, ha András megszerezné a diplomát. — Az üzemben állandóan sarkallja őt a művezetőnk is, hogy tanuljon — jegyezte meg Varga Pál. — Közben igyunk is — emelte fel a poharát. — Egészségünkre! — A kisunokánk egészségére, igaz-e, nászuram!? — ragadta meg Tóth Bálint is a poharát. — Kitűnő borocska — mondta Angyalossy dicsérőn. — Nemhogy vizet, még harmatot sem látott. Benne van a nyár minden fénye és heve... Mielőtt elmentek volna Tóthék, kijelentették; — A kislányt magunkkal visszük, jövő nyáron pedig mind a kettőt. Kevesebb lesz a gondotok... András vitte őket haza Petrával együtt, akit úgy kikészítettek, mint valami menyecskét. Tóth Bálint aránylag keveset beszélt a hoszszú úton. Nem nagyon pazarolta a szót, ha csak nem volt nagyon muszáj. — Jól érzed magad a finom úri társaságban, fiam? — kérdezte meg egyetlenegyszer. — Jól elvagyunk Nórával, megértjük egymást — felelte András. Minden más egyebet elhallgatott, ami más értelmezést adott volna az állításának. Nem akarta feleslegesen felborzolni a kedélyeket. — Alig házasodtatok össze, máris tudta az egész falu, hogy doktornőt vettél feleségül — mondta Tóthné némi büszkeséggel. — Sokan megállítottak a faluban, hogy igaz-e? Tóth András elmosolyodott a bajsza alatt. — És maga mit válaszolt, édesanyám? — kérdezte. — Nem állíthattam az ellenkezőjét, ha egyszer igaz ... A minap meg a tanácselnök állított meg — folytatta Tóthné. — Aszongya, miért nem csaljátok haza a gyerekeket, Erzsi? Felépült a szép egészségügyi központ, a menyetek megtalálná itt a számítását, meg a fiatalok is a szövetkezet központi műhelyében. Nektek is, meg nekik is könnyebb lenne, és ma már nem számít a távolság, ha van autó. Oda ugorhatnak el, ahová csak akarnak. Gondolkozzatok el rajta, Erzsi, így az elnök. — Praktikus ember a mi elnökünk, szerencsénkre — jegyezte meg Tóth Bálint, ami lefordítva annyit jelent, hogy a szive szerint beszélt, s hogy a tanácsa nem eldobni való. — Igaz, ami igaz, faluhelyen azért könynyebb a megélhetés — mondta Tóthné megsimogatva a kislány fejét, meg is csókolta —, meg tán nyugodtabb is. Nincs az a nagy lótás-futás, tülekedés, mint a városban, ugye. kis bogaram? András akkor nem tudott mit mondani a szülei fejtegetéseire, visszafelé robogván azonban közrekapták a gondolataik. Tényleg nem elvetni való az elnök ötlete. Ha kiszakadnának abból a környezetből, talán megváltozna a kettejük viszonya, s ha nem is teljesen, jócskán csökkenne a kettejük közti különbség. Ez a kérdés csak akkor vetődhet - ne fel, s akkor nyerhetne végleges megoldást, ha megszerezné a mérnöki képesítést. De még akkor sem biztos, hogy Nóra szívesen. vagy egyáltalán felcserélné-e a városi életet a vidékivel, lemondana-e a megszokott környezetéről, a barátairól és minden más egyébről, amit a városban megtalál, s ami nélkül nem tud élni. Andrásnak furcsa hiányérzete támadt a hét közepén, meg is említette Nórának. — Alighanem Rstra hiányzik, nem gondolod? — kérdezte Nóra, s nézett a nagy szemével. Hogy tudott nézni! — Nekem is hiányzik, pedig én vagyok vele a legkevesebbet. — Legszívesebben hazahoznám, pedig tudom, hogy jó helyen van — mondta András. Kiváncsi volt, hogyan vélekedik erről Nóra. — Jól van ez így, András, kevesebb a gondunk, és Petrának biztosan jót tesz a vidéki levegő. Hálásak lehetünk a szüleidnek, azok is vagyunk,nemde? — Persze, persze ... Nóra csak egy hónapig szoptatta Zsoltit. Azt mondta, hogy elapadt a teje. András nem értett hozzá, nem tudta megállapítani, hogy igazat mond-e vagy sem. Lehet, hogy csak a formás kebleit féltette. Amire viszont András jó előre számított, bekövetkezett. Megtanulta fürdetni, pelenkázni, egyszóval ellátni a fiát. Azonkívül mosott, takarított és főzött, vasalni nem vasalt, de Nóra sem. Leggyakrabban Mária asszony, vagy Etelka vasalt ki, aki örült, hogy segíthet Andráséknak. Egyszer munkavégeztével a sógora meghívta Andrást egy pofa sörre. Amolyan köpködő féle kiskocsmába ültek be. Nagy volt a zsivaj, de az egyáltalán nem zavarta őket, jól érezték magukat a hozzájuk hasonló „melósok" között. — Egy borovicskát is a sörhöz? András beleegyezzen bólintott. Megittak két-két sört, meg két-két felest. — Mióta megszületett a kicsitek, Etelka meg van veszve; neki gyerek és gyerek kell! — höbörgött Varga Pál. — Mondom neki, te, te isten szamara, honnan a csudából vegyek neked egy gyereket, a körtefáról nem szakíthatok! Hiába. Neki gyerek kell! — Lehajtotta a fejét. — Az igazat megvallva, nekem sem mindegy, sógor, hidd el... Dehát mit csináljak? Ha lenne, a seggit is kinyalnám, annyira tudnám szeretni. «
