A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-15 / 51. szám

••• Nem titkolom: a következőkben hiába lesz sok szó a játékokról, mindez csupán ürügy. És bár valóban az a lényeg, hogy kaphatók-e játékok a boltokban, s ha igen, akkor milyenek; én a következőkben mégis azt firtatom, hogy a gyermekek kedvenc időtöltési eszközei miért kerültek fel a hiánycikkek listájára az utóbbi másfél-két évtizedben? Vajon törvényszerű és elkerülhetetlen dolog-e, hogy a játékipar valamicskével jobb minőségű, valamicskével nívósabb árui eltűnjenek a kirakatokból — ezzel is szaporítva a hagyományosan nem kapható cikkek amúgy sem kis számát. Az ember, legalábbis manapság, ha az ezzel kapcsolatos magyarázatokat hallja, szinte hajlamos elhinni, hogy bizony ez törvényszerű elkerülhetetlen ... Az ilyen-olyan hiánycikkek után oknyomozó újságíró készen kapja a magyarázatokat, természetesen a nyilatkozó szájize, szempontja szerint. Az ilyesfajta okfejtésekben egy dolog a közös: mindig a másik fél (gyártó, szállító, bel- és külkereskedő) a hicsot vagy akár fagylaltoskanalat — csomagolnak. így felnőtt és gyermek ötletes dolgokat ügyeskedhet össze.

Hazánkban az ilyesmi egyáltalában, esetleg a ritkánál is ritkább alkalommal kapható. „Természetesen", akkor is csak a pult alatt... Oknyomozás közben egy játékokat is gyártó szövetkezet művezetője elém tette a rengeteg rendelet egyikét, amely — egyebek között — például előírja: fakéreg, faforgács, faháncs csak a népművészeti boltokba kerülő, Így szükségszerűen természeti kialakítást igénylő, esetleg az oktató jellegű tárgyakon lehet; egyébként töltőanyagként sem alkalmazható. Megvallom, eddig eszembe sem jutott, hogy a nyolc-tiz éves gyermek például a lószört Vegeta helyett a levesébe is szórhatja, netán elszemezgetheti a faforgácsot ahelyett, hogy játéksorompót vagy tojástartót fabrikálna belőle. Persze, fő az óvatosság ... Félreértés ne essék: nem azt szorgalmazom, hogy minden csöppségből művész. államdíjas kutató, netán egyenesen

lángész váljék. Nem is azért van minderre szükség. Esetleg „csak” azért, mert az ügyességfejlesztés bárkinek a javára válik, plusz a természetes anyagok főként a városi gyerekeknek jelenthetnek egyre többet. Manapság inkább már csak kedves emlék, hogy a régi, egyszerűbb játékok alapanyaga kukoricacsutka, drót, tökhéj, rongy, papír volt. A kicsik nem kvarcórát utánzó műanyag vacakot csatoltak a karjukra, hanem gyermekláncfű szárából fontak gyűrűt, karperecét. Ma viszont? Elidegenült pléhcsodák sebzik fel a gyerek kezét, méregdrága siróbabák fekszenek elfelejtve a szekrény mélyén. Pusztán azért, mert mindmáig szükség van a pofonegyszerű, kisded játékokra is, elvégre a gyerek számára egy gyufásskatulya akár égig érő vár is lehet! Sőt! Épp ekkor lép akcióba a képességek „királynője": a képzelet.

Napjainkban azonban — játékboltról játékboltra járva — mintha végleges trónfosztás fenyegetné e királynőt. A polcokon jobbára van ugyan ám (már az én gyerekkoromban is látott babák, mackók, lendkerekes mentőautók, csiricsáré gumilabdák, spórkasszák, jónéhány elemre működő elektromos szerkentyű, satöbbi); de szinte nyoma sincs a valóban konstruktív, vagy a valóban egyszerű játéknak.

• • •

— Nagyon örülök, hogy végre én is, pontosabban mi is „megmondhatjuk a magunkét", hiszen a játékipart inkább csak támadják, a gondjainkra kevesen kiváncsiak — kezdi a beszélgetést Mária Hybinová, a Tofa-cég gyártásfejlesztési részlegének vezetője. — A játékgyártás hazánkban a könynyűipar peremére sodródott. Alig van játékgyártó bázis, megszűnőben vannak a hagyományaink, hiányzik a tervezőgárda, alig akad alapkellék. A gondok nem egyszerűsithetők le pusztán értékesítési hibákká. Esztendők kellenek ahhoz, hogy a több évtizedes lemaradásból pótoljunk valamit, és a munkánknak látszata legyen. A gyéren érkező import

bás. Illetve, ha netán egyik sem kívánja a felelősséget a másikra hárítani, akkor rukkolnak ki a legmegfoghatatlanabb indokkal: a hiány oka a körülmények, a véletlenek összjátéka. Vagyis: senki sem tehet semmiről.

Mindezt azért kellett elörebocsátanom, mivel a következőkben szeretném elkerülni a döntőbíró ugyancsak hálátlan szerepét. Úgy gondolom: bár biztosan vannak véletlenek, bízni mégsem szabad bennük. Feltételezhető ugyanis, hogy a véletlenek összjátéka emberi mulasztások következménye. Azaz: valaki vagy valakik nem megfelelően végezték el — és végzik ugyanígy mindmáig — a munkájukat.

„Kiéhezett" piac, feszült viszony az ipar és a kereskedelem között • Miért van, ha nincs; avagy miért nincs, ha van ?...

• • •

Egy antikváriumban bukkantam rá Kabainé Huszka Antónia: Gyermekeink játékai című könyvecskéjére. Ebből idézem az alábbi sorokat: „A gyermeknek csak részben jelenti azt a játék, amit a felnőtteknek: üdülést, szórakozást, kikapcsolódást. A gyermek játéka ennél lényegesen többet rejt magában. Csirájában fellelhető benne a felnőtt tevékenységeinek egész sora, a fizikai munkától kezdve a kutató kísérletezéseken át a művészi alkotásig."

Tény és való, hogy az alkotás öröm. De tájainkon mit és miből alkosson a gyerek? ... Külföldi áruházak, vagy akár a Tuzex-boltok játékkínálata láttán fájó szívvel szoktam tűnődni azon, hogy melyik játékot vásárolnám meg — önmagámnak. Persze, nem az ember nagyságú mackók vagy a csilingelő mozdonyok kápráztatgatnak el igazán, hanem az úgynevezett ügyességfejlesztö készletek. A látottak közül, hirtelenében, csak néhányat sorolok fel.

Olyanokat, amelyek segítségével a gyerek eltanulhatja például a bőrdíszművesség, a gyertyaöntés, a szövés, az agyagozás, a telefonszerelés, a ruhavarrás sok-sok csínját-binját. Az élethű játékvarrógép vagy éppenséggel a fűthető égetökemencécske mellé filléres anyagokat — vatelint, szabásmintát, cipőfűzőt, faforgá-