A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-08 / 50. szám
MESÉS AJÁNDÉK az ezeregyéjszaka országából OKICNT HOLTTEST A MÁSODIK Gien Wilson felügyelő és segítőtársa türelmesen várakoztak a hatalmas palota ajtaja előtt. A ház vidéki kastélyra hasonlított. Duffy Jackson valamit hümmögött. de a felügyelő leintette. Végül megpillantották a ház asszonyát. Pamela Coolman rendkívül szívélyesen fogadta a rendőrség embereit, majd elborult az arca. — Nagyon nagy csapás ez, felügyelő úr — mondta a nő és a kezét nyújtotta Wilsonnak. — Az egyik vendégemet halva találtuk a szobájában. Én nem is tudom, hogy... — Ezt már mondta a telefonba — szakította félbe az asszonyt a felügyelő türelmesen. — Legyen olyan drága és vezessen el bennünket a helyszínre. Az asszony szótlanul megindult a ház belseje felé. — Tulajdonképpen ki halt meg? — kérdezte Glen kíváncsian. — Maga csak annyit közölt velünk, hogy az egyik vendég eltűnt. majd ... Pamela Coolman szeme összeszűkült. — Ma tizenhat vendéget hívtam meg a házamba — mondta. — Lionel Marshallt is ... A szobája a második emeleten van. A felügyelő tovább kérdezősködött. — Ez a Marshall... természetesen a ház barátja volt, nem igaz? Jól ismerte? A nő csöppnyi szünet után adta meg a választ. — Elég jól ismertem ... A holttest az ágyon feküdt. Duffy kigombolta Lionel Marshall fürdököpenyét. A ház vendégét — ehhez nem fér kétség — meggyilkolták. Minden bizonnyal revolvergolyót küldtek a szíve közepébe. A felügyelő rosszkedvűen elhúzta az orrát. Gyilkosság egy vidéki házban, mintegy kilenc kilométernyire a várostól. Sima ügynek mostanában se hire, se hamva. Gyötrelmes nap előtt állunk, gondolta. — A lövést 7,65-ös kaliberű fegyverből adták le — számolt be a vizsgálódás eredményéről Duffy, majd alaposan körülnézett a szobában. A szekrénykén egy rádió bömbölt. — Megtudtál még valamit? — kérdezte a felügyelő. — A halálos lövést egy méternyi távolságról adták le, főnők. — Neked most is igazad van, Duffy — jegyezte meg Wilson. — A szakértő véleménye azonban megbízhatóbb. Hívjad fel azonnal a kollégákat a központból és Malta doktort. Ha van időd,akkor ismerkedj össze a ház vendégeivel. A felügyelő Pamela Coolmanhoz fordult. — A személyzet a házban tartózkodik, asszonyom? Pamela Coolman azonnal válaszolt. — Heten vannak ... — Ön egyedül él ebben a hatalmas házban? — Három lányommal. — Tehát összesen huszonhét személy... mínusz az áldozat — szögezte le a felügyelő. — Senki sem hallotta a lövést? Az asszony a még mindig bömbölő rádióra mutatott. — Ilyen zenebonában? — mondta. — Ebédtájban vesztettük el szegény Lionett. A személyzettel azon fáradoztam, hogy megtaláljuk a vezetékeken keletkezett hibát. Ugyanis kora reggel váratlanul elment az áram: A vendégszobákban nem működtek a csengők sem. Lionel eltűnését mindenki észrevette. Ezért kopogtam az ajtaján ... a többit tudja. — Ön 13.37-kor hivott fel bennünket. A JERRY NORMAN EMELETEN holttest felfedezésének pillanatában tárcsázta fel a rendőrséget? — Természetesen ... — Nagyon szépen köszönjük asszonyom. Három órával később a felügyelő csalódottan méricskélte a segítőtársát, aki egy kényelmes karosszékben foglalt helyet a nappaliban és dohányzott. — Ez a helyzet, Duffy — mondta Wilson rezignáltan. — Az is meglehet, hogy a vendégek nagy megértéssel fogadták Lionel Marshall halálának hírét. Olvastam egy Agatha Christie-regényt. Valamennyi vendég magára vállalta a gyilkosságot... mindez csak feltevés. A vendégek talán nem is tudtak a gyilkosságról. Doktor Malta állítása szerint Marshallt 12.45 és 13.1 5 között ölték meg. Mindenkinek szabályos és megdönthetetlen alibije van a nevezett időpontra. Milyen ember volt ez a Marshall? — Bizony undok alaknak ismerték — válaszolta Duffy. — A vallomások szerint zsarolási szándék miatt gyakran meggyűlt a baja a törvény embereivel. — Pamela Coolman mégis megtűrte a házban. — A férje halála után ez a Marshall az özvegy segítségére sietett. Hathatós támogatása nélkül az asszony aligha tarthatta volna meg a birtokot meg a hatalmas vagyont. Nem tiszta az ügy, de Marshallt nem ültethették a vádlottak padjára. Az asszony itallal kínálta a rendőrség embereit. — Merem remélni, hogy hamarosan fényt derít az ügyre — mondta most már mosolyogva. — Szörnyű elképzelni, hogy a vendégeim között gyilkos is van. — Megtesszük, amit megtehetünk — válaszolta a felügyelő. — Nem utoljára voltunk ebben a szép házban. — Maguk mindig szívesen látott vendégek — mondta Pamela Coolman. — Most szeretném önöket figyelmeztetni valamire. Az lesz a legjobb, ha a birtokon átvezető országúton térnek a városba. Errefelé biztonságosabb a közlekedés. A főutcát ugyanis ellepték a munkások. A felügyelő csodálkozva megállt a küszöbön. — Tudok róla — mondta váratlan élénkséggel —. de honnan tudja ön? — A rádióban is bemondták, nem? — Melyik rádióban, asszonyom? — A mi... a mi... — Ma reggel a város és környéke áram nélkül maradt. Az áramszünet még mindig tart. A hírt bemondták a rádióban, ez igaz. Ön minderről Marshall szobájában szerzett tudomást. Ott egy rádió van. de tranzisztoros. Pamela Coolman egész testében remegni kezdett. — Valamire emlékszem ... igen ... abban a pillanatban, amikor felfedeztem a holttestet... akkor... — Nem, asszonyom. A rádió minden órában híradást sugároz. Ön azt állítja, hogy 13.37-kor fedezte fel a hullát. Maga tehát 13 órakor hallotta a híreket. Pontosabban abban az időben, amikor Lionel Marshallt meggyilkolták. Az asszony felzokogott. — Mindent akart — mondta könnyek között. — Engem, a vagyonomat, a leányomat. — Hiszek önnek, asszonyom. Most mégis arra kérem, hogy fáradjon velem a rendőrségre. Jó ügyvédre lesz szüksége ... KÁR A PÉNZÉRT? Mindig is foglalkoztatta az embereket, hogy mire kár a pénzért és mire nem. Olykor mégis hangsúlyosabban vetődik fel ez a kérdés. így van ez egy-egy meghökkentően drága áru megjelenésekor. Emlékszem például a bratislavai Dior illatszerbolt megnyitásakor a helyszínen elhangzott megjegyzések némelyikére. Ilyeneket mondtak a jobbára kíváncsiságból ott jártak: .Ugyan ki adna ennyi pénzt egy kis üveg parfümért ?... Ez már egyenesen rablás ... Itt a félhavi fizetésemért sem tudnék vásárolni, s nem is akar ék." Pedig (gyanítom) akadnak, akik erre is hajlandók. Ezt persze nem rosszallóan említem, hiszen ki-ki saját maga dönti el. miért mennyit fizet ki. Jómagam (bár tudom, ez sokak szerint nevetséges) azt vallom, hogy például az Indulona márkájú olcsó zsíros krém hatásában vetekszik számos drága külföldi áruval. Mi több. láttam már külföldieket egész kartonnal vásárolni belőle. Ezzel azonban egyáltalán nem akarom lebeszélni a drága áruk kedvelőit anól, hogy továbbra is a legrangosabb márkájú krémeket keressék. Persze tőlem sem kívánhatja senki, hogy az ö példáját kövessem. Vagyis mindenki maga dönti el. hogy az olcsóbb vagy a drágább árut veszi-e meg. Legalábbis akkor, ha van miből választani. Ha viszont csak drága áru kapható, csupán azt dönthetjük el. vajon megvesszük-e vagy sem. Természetesen ez csak akkor lehet kérdés, ha valamire nem okvetlenül van szükségünk. Nem egészen értem tehát azokat, akik a választék szokatlanul drága áruval való bő itésekor felháborodnak. Egyik ismerősöm a csaknem kétszázezer koronás dél-koreai személygépkocsik ára felett nem bír napirendre térni, egy másik pedig a Bratislavában nemrég megnyílt Liska-üzlet bundáinak az árát tartja elképesztőnek. Ha módjukban állna, akkor sem lennének hajlandók annyit adni az említett árukért. Ebben nincs is semmi kivetnivaló. Csupán azt nem értem, miért keli azon morfondírozni, ha más nem sajnálja valamire a pénzt. Természetesen olyan pénzre gondolok, melyhez becsületes úton jutottak hozzá. A tisztességtelen haszonszerzés soha semmiképp sem nézhető el. Sőt. állampolgári kötelességünk harcolni ellene. Ám a sokak számára lélegzetelállítóan drága áruk megvásárlóinak egyáltalán nem kell tisztességteleneknek lenniük. Hiszen akadnak, akik rendkívüli teljesítményekre képesek, s ez rendkívüli anyagi elismeréssel is kelt(ene), hogy járjon. Gondoljunk csak például a népgazdaságunknak jelentős hasznot hozó újítókra, feltalálókra, akik érdemeik arányában jogosan részesülnek magas pénzjutalomban. Igen, a kiemelkedő fizikai és szellemi teljesítményért egyaránt kiemelkedő anyagi elismerés jár. Az egyenlősdiség szemléletének gyakorlati alkalmazása pont azoknak felelne meg, akik másoktól várják a rendkívüli teljesítményeket. Kevésbé botránkoztatja meg az embereket az, ha valaki mondjuk az italmérésben költi el a bunda, az illatszer vagy egyéb drága cikkek árát. Pedig, sajnos, ez sem ritkaság. Sokan talán éppen ezért nem találják említésre méltónak. De hadd térjünk vissza ismerőseim gondolatára : ha volna is rá módjuk, akkor sem adnának pénzt ilyen drága árukért. Igaz. mindketten hasonlóan pazarlásnak tartják például az utazást is. Az, hogy a világlátásból semmi haszna sincs az embernek, bizony téves feltevés. Anyagi haszon ugyan tényleg nem származik belőle, ám nemcsak anyagi haszon létezik. S kérdés, az-e a legfontosabb. A nem elkerülhetetlenül szükséges dolgokra fordított pénz látszatra mindig értelmetlen pazarlásnak tűnhet. Ide sorolhatnánk a már említetteken kívül az emberek kedvteléseinek többnyire magas költségeit, melyek szintén a legritkább esetben térülnek meg. Gondoljunk például a vadászok, a horgászok kiadásaira, amelyek egyáltalán nincsenek arányban a hazahozott vadhús, vagy hal árával. Aki nem próbálta, talán nem is sejti, milyen költséges időtöltés a fényképezés. Persze, azt sem sejtheti, mennyire izgalmas és élvezetes egy-egy soha vissza nem térő pillanat megörökítése, kivált művészi fokon. Nem sajnálják a még oly nehezen összekuporgatott pénzt hobbijukra a gyűjtőszenvedélynek hódolók sem. Ezt az érti meg igazán, aki már látott például bélyeg- vagy éremgyűjtőt „üzletet kötni", netán egy régiséggyűjtőt valamilyen „zsákmányra" bukkanni. Azokkal értek egyet, akik egyáltalán nem bosszankodnak amiatt, hogy hazai piacunkon a kínálat szuperdrága árukkal is bővül. Sőt a szolgáltatások ilyen kiterjesztése is áldásos lenne. Hiszen az valóban mindenkinek magánügye, mire költi becsületes úton megszerzett pénzét. FÜLÖP IMRE 23