A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-08 / 50. szám
Nóra. — Azonnal be kell vinnünk a kórházba. Angyalossy továbbra is a fotelban ült. Teljesen összetört, nem bírt felállni.'Mintha éveket öregedett volna néhány perc alatt. — András, kérlek, vigyétek ... én képtelen vagyok ... vigyétek a kórházba ... segítsetek ... — motyogta. Petra keserves sírásba fogott. Próbálták megnyugtatni, de hiába. Félelmet tükröző szemmel nézte az elnyúlva fekvő nagyanyját. — Én nem tudok neked segíteni — mondta Nóra, s tanácstalanul nézett Andrásra. — Nem is hagynálak... — mondta Adrás. — Talán megbocsájtja nékem — mondta még. azzal az anyósa fölé hajolt, a két karjára vette és kivitte az autóhoz. Nóra is vele ment a kórházba, hogy intézkedjék, elvégre ö volt járatos a dolgokban. Mikor mindent elintéztek, visszamentek Angyalossyhoz. Nóra nyugtatót adott be neki. — Ha rosszabbul éreznéd magad, csak telefonálj — mondta Nóra az apjának —, vagy maradjunk még? — Néhány percre leülhetnétek — mondta a megtört ember. — Nagyon megrendített az eset, nagyon ... Elítélendő ilyet mondani, mégis az a véleményem, talán jobb ez igy . .. Minősíthetetlen cselekedetével elrontotta a jövőjét... Soha az életben nem talált volna vissza a helyes útra .. 1 Nóra az apja mellé ülve megfogta a karját: — Ne emészd magad. apu. a megtörténteken már úgy sem lehet változtatni. — Igazad van, kislányom, viszont anyád kívánságát muszáj teljesíteni: haza kell hozni a fiunkat, és itthon kell eltemettetni ... — mondta lehajtott fejjel. — Sajnos, egyedül nem boldogulok az ügyek intézésével... — könyörgő tekintetét Andrásra emelte. — Kiveszek néhány nap szabadságot és intézkedünk. Kettőnknek talán könnyebben fog menni — mondta András. Mi mást is tehetett volna. Angyalossy láthatóan megkönnyebbült, és nagyon megköszönte a felajánlott segítséget. Néhánynapos futkározás és herce-hurca után, végül hazahozathatták s eltemettethették Nóra bátyját a csalogányvölgyi temetőben. Az volt Angyalossyné kívánsága. Gyenge állapotban feküdt a kórházban, ö nem vehetett részt a temetési szertartáson. Két-három hét múlva, amikor már lábadozott, András is elment Nórával meglátogatni őt a kórházba. Kissé ugyan tartott az újabb találkozástól, mégis elment. Nem akarta Nóra kedvét szegni. András a látogatás ideje alatt egyetlen szót sem szólt, csak egykedvűen ült az ágy végén és hallgatta a két asszony beszélgető- f sét. Főleg arról folyt a szó, hogy milyen sírkövet kell csináltatni, s hogy milyen szöveget kell rávésetni. Mielőtt elköszöntek volna tőle, Andrásra emelte a tekintetét: — Köszönöm, amit a fiamért tett! — mondta csendesen. Didergető, éles áprilisi szél fújt, néhány percig még havazott is. — Ez az eset talán végleg kijózanítja anyát, s jobb belátásra bírja — mondta Nóra otthon. — A szerencsétlen bátyuskám volt a mindene, a szeme fénye, érte talán az életét is fel tudta volna áldozni annak ellenére, hogy önző volt egész életében. — Miért a bátyádat szerette jobban? — Tudnod kell, András, hogy a bátyám nem az apám fia volt — felelte Nóra eltűnődve. — Anyám első, nagy szerelmének a gyümölcse. —Folytatjuk— Kapcsolatot teremteni a közönséggel (BESZÉLGETÉS KONCZ ZSUZSÁVAL) Találkozásunk legelején 6 nyújt kezet és ajánlja fel a tegeződést. mindezzel ellőve első kérdésemet, miért hagyja mindig, hogy a riporterek magázzák. így az ismerkedés első néhány nehéz percét meg is úszom, most már kérdezhetek. vajon megbecsült művésznek tartja-e magát?Elvégre már régóta pályán van! — Igen, én azt hiszem a megbecsültek közé tartozom. S ez lényeges dolog, különösen ha a szimpátiát a közönség részéről kapom. Az, aki ma nálunk jóval rukkol elő, jó kezdeményezést virágoztat tovább, az ellenállhatatlanul élvezi a közönség szeretetét, s ekkor más nem érdekelheti ... — Dalaid leginkább a társadalmi élettel foglalkoznak. Ezekre figyel oda mostanság leginkább a közönség? — Úgy érzem, nálunk a közönség ma elfoglalta magát azzal, amit az újságok írnak. A dalok társadalmi töltése mindinkább kiszorult az utcákra, a problémák a megoldások felé közelednek. A mi figyelemfelhívó szerepünk mára megszűnt. Nekem arról kell énekelnem, ami érdekel; az a sok probléma, mely már régóta ismeretes, csak nem lehetett a nagy nyilvánosság előtt beszélni róluk, akkor egy sajátos, művészi köntöst öltött magára. Felöltöztettük ezeket a merész gondolatokat, mára viszont ez már teljesen a politika hatáskörébe került. — „Unom a sok mesét", énekled egyik dalodban. Mit gondolsz, a jövőben nem lesznek újabb hasonló mesék ? — Vannak mesék, melyek megunhatok, de ilyenek lesznek is. El kell dönteni, miről érdemes nyíltan beszélnünk, mert csak olyan gondolatokat indítsunk útnak, melyek továbbgondolva a megoldást, a kiutat eredményezhetik. Már ma is sokan egyik napról a másikra tengenek-lengenek, ilyen körülmények között a mesék helyett egyre gyakrabban a cselekedetek jelennek meg. A gondok, a problémák a nyílt kimondástól, a kritizálástól ugyanis még nem oldódnak meg. — Vannak gyógyítható és gyógyíthatatlan betegségek. Szerinted a magyar könnyűzene melyik betegségben szenved? — A mi műfajunk is attól szenved, amitől a társadalom. Ma már egyre nehezebben választódnak ki az értékek; s minél szabadabb egy rendszer, annál fokozottabb probléma lesz ez. A New York-i Metropolitan mindig megtelik, egy Broadway-musicalt mindig teltház előtt lehet eljátszani. Az emberek valahogy nem tanultak meg mércét felállítani, az értékeknek valahogy nem adnak teret. Ha a művész élete nehéz, megélhetése egyre több gondot okoz, elsősorban a társadalmi rendszert hibáztatja, pedig itt közrejátszik a szerencse és nem utolsósorban a tehetség is. Ma jogosan kárhoztatják a korábbi kulturális irányítást, végre már ezt a rendszert is át kellene értékelni. — Te elsősorban klubokban, főiskolákon koncertezel, mert igy lehet legkönnyebben kapcsolatot teremteni a közönséggel. Ennél a stílusnál valóban kell, hogy az előadó azonnal érezze a jelenlévők reagálását ? — Igen, ez mindenféle pódiumműfajnál szükségeltetik. A színházakon kívül valóban egyetemi klubokban is fellépek, mert itt egy homogén fiatal közönség vár, ez viszont az Erkel Színházban nem fordul elő. — Egy-egy koncert számodra már-már rutinszerű. A sikertelenségtől már csak azért sem kell tartanod, mert a közönséged tisztában van azzal, mit kap koncertjeiden. Ennek tudatában lehet még a fellépések előtt izgulni? — Hogyne, hiszen egy színész is izgul, még ha az ötvenedik előadást tartja is. Én meg kissé azért is hátrányban vagyok, mert nem tudok csak a rutinból megélni. — Arról már volt szó, hogy dalaidban a társadalmi változásokat is figyelemmel kíséred. Mit szólsz ahhoz, hogy az átalakítást országonként máshogy képzelik a politikusok? — Az embernek jogában áll meghatározni hogy a saját háza táján milyen rendet tart. Persze, lehet magánvéleményem is, ez viszont most nem lényeges. Én azt vallom, pozitív és negatív irányban egyaránt tiszteletben kell tartani a véleményeket, nézeteket, álláspontokat. — Az utóbbi időben már nemigen dalolgatsz hazafiságról... — Manapság igen nagy divat a nemzeti érzéseket lobogtatni. Én úgy érzem, ez a magánügyem. Amikor a pálya legelején álltunk, elítélendő volt, ha esetleg nemzeti színezetben tűntünk fel, ezeket a hazafias érzéseket több tíz évre elzárták, s most egyszerre elindult a lavina. — De te igy is feltaláltad magad. Nem jutott eszedbe, hogy dalaidat más nyelvre fordítsd, és azokat külföldön is hasznosítsd? — Abban igazad lehet, hogy a zene nem ismer határokat, vagyis ez a művészeti ág is nemzetközi, az anyanyelvem viszont elzár a külvilágtól. A belső énem azt parancsolta. hogy magyarul énekeljek, mert legjobban csak az anyanyelvemen fejezhetem ki magam. Sokszor próbálkoztunk a kollégákkal fordítani, viszont ez mindig félresikerül kissé. Amikor elhatároztam, hogy énekelni fogok, s jogi diplomámat felcseréltem erre a szerepkörre, abból a megfontolásból indultam ki, hogy jogászként még ennyit se tehetnék az emberekért. A bennem megfogalmazódott érzéseket művészi eszközökkel tudtam továbbítani, s azt hiszem sokszor jutott el olyanokhoz, akikhez címeztem. S ezt tartom pályafutásom legnagyobb eredményének. KOLLER SÁNDOR KISS PÉNTEK JÓZSEF HARASZTI MÁRIA Optimista mikor a ruha is kommersz mikor a ruha is úgy tapad már úgy tapad rám Alig érezni pihegésünk mint megannyi perzselő tenyér A fehér kertben csillagok léptek Kövérre duzzadt angyalok csípőm simítja Mint egy mesebeli karácsony s mellemhez ér befelé lángol a bőröm Átballagunk a zebrán s csak az éjszaka Át a térképiek fehérjén csak az álom Égbe füstölgő apró házakon az álom mindig ahogy húsod húsomba A sorok közt piciny rések ahogy átzúg ereimen a vér / Neszek száj és nyak és kéz és comb és has és Bolyongó lélegzetek csak az éjszaka csak a ruha ahogy 15
