A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-08 / 50. szám
A költészet határait tágítva A Farnbauer-jelenségről Félek, nehogy magyarázni kezdjem a magyarázhatatlant. Ezért is inkább önmagamat keresem Farnbauer Gábor verseiben. Nem tehetek mást. mert nekem a mások költészete menedék, mert magam nem vagyok képes menedéket ácsolni, tapasztani vagy álmodni. A költők azok, akik látszólag céltalanul, valahol a világmindenség pusztaságában építeni kezdik a menedéket, amelyekről maguk sem tudják, lesz-e akár egyetlen ember is, aki megtalálja azokat. Ezért sem hiszek az igazi költészet szubjektivizmusában, mert a most megírt vers ugyanolyan alkotóelemévé vált a világmindenségnek, mint annak idején az első szerves molekula. A vers objektív szükségszerűsége a világegyetemnek, s mint a költészet egyik megjelenési formája, nem a tartalom, de mégcsak nem is a forma teszi önmagával azonossá. Erre egyetlenegy objektum alkalmas: a szubjektív olvasója. Mindegy, hogy mikor, hogyan, miért szembesíti a valamikor, valahogyan, valamiért megírt verset önmagával a verssel. Amíg erre nem kerül sor, a vers „csak” mint az objektív világ feltétel nélkül létező alkotóeleme van. Ez a „van" pedig mindaddig csupán a költőé, mig az első olvasó meg nem kísérli a lehetetlent: megfelelni a költő ácsolta, tapasztotta, álmodta menedék elképzelt lakójával szembeni elvárásoknak. Ebből aztán nyilvánvalóan kitűnik, hogy a versolvasás minduntalan a költők kedvének keresése. Amiből a formális logika befedetlen csapdái ásítják felénk: az olvasó van a költőért. Furcsa dolgokat kénytelen gondolni az ember, ha Farnbauer Gábor eddig megjelent két verseskötetét olvassa. Mondhatnám azt is, hogy úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Ezzel viszont nem közöltem semmit, mert a fürjtojás ugyanolyan, mint a strucctojás. Különbségüket nem tárgyi tojás-mívoltuk adja, pedig mind méretük, mind színük másféle, hanem a héj mögött lüktető, életet átörökítő szervesanyag. Vagyis: Farnbauer Gábor A hiány szorítása című első kötetében (Főnix Füzetek, Madách 1987), majd A magány illemtana című második könyvében (Madách 1989) is tojás-verseket ír. Mindkettőben (egy pontos számvetés kiderítené) egyforma arányban vannak fürjek és struccok. Kicsi és nagy madarak. Ezt a tojás-hasonlatot végképp bonyolulttá teszi, hogy az apró fúrj néha elrepül, mig a hatalmas strucc gyalogmadár. Ilyenek hát a versei, amelyeknek objektív léte független a szubjektív olvasójuktól, aki maga dönti el: melyik vers-tojást, melyik madarat kedveli. Farnbauer versei csak abban az esetben részei a „posztavantgárdnak" vagy a „posztmodernnek" nevezett irodalmi salátahalmaznak, ha a mindenkori filozofikus és fogalmi költészet kellőképpen avantgárd és modern. (Meg kell magyaráznom a „salátahalmaz’' jelentését. Ez húsevőknek és vegetáriánusoknak ugyanolyan csodálatos, kulináris élvezeteket nyújthat, feltéve, ha nem rántotthúsból és spenótfőzelékböl keverték a halmazt.) Farnbauer mindig a gondolatról ír verset. Nagy csapdát állít magának, hiszen, ha nincs gondolat, nem lép a helyére érzés, érzelem, érzület. A gondolatiság — legyen az absztraháló vagy empirikus — lényege a sikerült verseknek. Úgy esik meg aztán a költővel az az ellentmondásos eset, hogy miközben a gondolatisággal igazi költőként játszadozni kezd, akkor a vers uralja őt, s nem ö a verset. Vegyünk csak néhány példát! A magány illemtana című kötet tele van „gyaluforgáccsal", amely a teremtés hulladékaként sem tetszetős, hát még a versírás melléktermékeként. Egy aforizmagyűjteményben sem teszik meg a magukét az alábbiak: „...a spirituális jószándék/világgá azonosul ..." (Töredék egy belső csoportképből) Folytatva a kötetbeli sorrendjüket: „Amelyben / hogy kerültem én / ebbe az irodalomba" (H I) A következőt pedig végképp nem értem: „És semmi körülmények közt ne feledd, / hogy Anna-András a neved!" (.Nem.beli. lényeg) Közben kihagytam ismét egy igazi verset, amely után ezt olvasom: „Mintha csak lenne / olyannak mutatkozik!" (Fogalmi izgalom). Végig idézhetném a kötet anyagának a felét, hiszen költőnk „képes kellemesen szellemes" szövegeket írni, miközben sokszor a tojáshéj kong az ürességtől. Mi más juthatna eszembe az előbbi képzavartól megzápult tojáson kívül az alábbi olvastán: „Franz azért tudta, / hogy sztár lesz!” (Kafka-sejtés) Az ehhez hasonló forgácsok között legfeljebb fekhelyet, de nem menedéket találok. Önmagamat is legfeljebb csak annyiban, amennyi forgácsot tartalmazok. Ha ezektől a műhelyforgácsoktól elindulva kezdem szemlélni Farnbauer második kötetét, óhatatlanul meg kell állapítanom, hogy költészeti meghatározottsága és szerzőjének magatartása eredendően különbözik a csehszlovákiai magyar líra művelőinek többségétől. Ezt a különbözőséget elsősorban a szüntelenül működő intellektuális szemlélődés, és reflexió adja, ^melyben mintha csak / mindig most kezdődne az életem" (Őzgerinc) szemléletű versírás a domináló. így az is természetesnek tetszik, hogy az általam műhelyforgácsoknak nevezett opuszai valójában próbálkozások a versírás kezdeti atomi állapotbeliségének megmaradására. így minden bizonnyal a költő és a kritikus alapállásbeli különbözőségeivel magyarázható elutasító véleményem. S lám, ismét a leegyszerűsítés csapdájában vergődöm, mert fel kell tennem a kérdést: Mit is utasítok el ? A műhelyforgácsokat, amelyek között ilyen remek sorok is találhatók: „A nyelv karámjából / elövezette a bárányt: / a grammatika szokatlanságát." (Posztmodern dilettantizmus II)? Nem! Azokat a műhelyforgácsokat, amelyek ellentmondanak Farnbauer költészete egészének, amely — bármennyire is paradoxonnak tűnik — nem azonos két verseskötetének anyagával. A kötetekben olvashatók ugyan az ezt képező versek, de valójában az olvasónak ki kell szemelgetni az ocsú közül a búzát. Sajnos, újabban az irodalom kritikájának (ami nem feltétlenül jelent irodalomkritikát) ostorozása során Tőzsér Árpád egy vitabeli véleményét közreadva (Irodalmi Szemle 1989/7. sz.) olyan provokatív lehetetlenségeket állít, amelyet ugyanott már önmaga is megcáfolt, még mielőtt leírta volna, hogy személyes elfogultságával megtöri a „dialektikus" kritikai gyakorlatunkat, amely „patikamérlegen dekázta ki az egyes művek erényeit is, hibáit is, s következésképpen az elmúlt húsz évben nálunk, ha jól emlékszem, egyetlen könyvről sem Írták le, hogy rossz, a legjobb esetben is, csak azt, hogy jó is, meg rossz is s e következmény következményeként — pontosabban: ezért is —■ kiveszett irodalmunkból az irodalmi vita fogalma." Lám, Tözsér ismét gyárt egy legendát, mert nem arról töpreng, hogy eredendően az irodalmunk — ebben az esetben: a líránk — lehetett ilyetén „dialektikus" (sic!) minőségű, hanem a kritikát nevezi ilyennek. Márpedig Tőzsér Árpád a kritikusi etikát támadja, amikor — igaz bújtatottan, de — azt követeli, hogy ne méricskéljünk, hanem mondjuk ki: rossz vagy jó az a verseskötet. Ennek következményeként kell értelmeznem, hogy ö ugyanebben a vitacikkében Cselényi László egyetlen általa jónak tartott versét kiemelve helyezi az 1987-es lírai termés élére a Kiegészítések Herakleitoszhoz című kötetet, miközben bevallja : sok más szempont alapján „méricskélhetne" még, mert az említett verseskötetben nincs több említésre méltó minőséget hozó opusz. Márpedig: Tözsér Árpád bocsássa meg a merészségemet, hogy ezt a nézöpontosdi alapján szerinte lehetséges minősítést etikátlannak tartsam. Mert ilyen kritikusi módszerek emelhetnek az irodalmunk élvonalába tíz verseskötetet író, de csak egy-két verset alkotó költőket. Fontosnak tartottam ezt leszögezni, mert Farnbauer Gábor A magány illemtana című verseskötete olyan, amilyen irodalmunk maga: jó is meg rossz is. Erről pedig egyáltalán nem az irodalomkritika tehet, hanem a költő és az a társadalmi és szellemi közeg, amely mindkettőre hat. Csakhogy, míg az előbbi művelői (írók és költők) az utóbbiakra (kritikusok) mutogathatnak, a kritikusok, amikor felvállalják azt a szerepet, amit ez a közeg szán nekik, nem tehetik. Márpedig egy költő ugyanolyan gyanússá válik, ha saját költészetéhez képest akarja formálni a kritikusokat, mint amikor a kritikusok ítéletéhez kezdi formálni költészetét. Farnbauer — bár ezt ő tagadja a leginkább — ontológiai alapállású lírájával is hatni akar. Nem tévesztendő össze ez a törekvése — mármint a „hatni akarás" — az emocionálisan megalapozott élményköltészettel. Számára (java versei ezt bizonyítják) a hagyományos szerelmi és politikai lira megosztottsága is addig érdekes, amíg képes általa a szubjektumon kívül eső világról gondolkodni/ Aközben versei egyáltalán nem sterilek. A Tanácstalanság tér 2, a Betlehemi mese, a Jóslat Sziszüphosz ellen mind-mind olyan versek, amelyekben leplezni tudja megindultságát, amit a szubjektív és objektív lét tragikus konfliktusának láttán érez. Erről a Misztika cimü versében így ír: „Föllebbenteni a homály selyemfátylát, / szárnyal vitorlájában fogott távlatokkal, / szárnyal az én a roppant nem-énben, / innen alulról csak alulról látszik." Ezt a versszakot látom példaértékűnek az alábbi megállapításomhoz: miközben a költészet határait tágító módon (a sokat kárhoztatott és még többször megcsodált Az ibolya illata című szervesmolekula képletéből teremtett vers) kerüli a líra szentimentalizmusát (ezért tekintem Az ibolya illata verset költészeti pamfletnek is), természetszerűleg nem tud úrrá lenni a vers költőn és gondolaton kívül is működni képes szingularitásain. Szemügyre véve a Szerelem című versét, valójában eredendően élményverssel kerülünk szembe, ugyanakkor egy teljesen más indíttatású lira születik Farnbauer Gábor tollán. A „szerelem" élményét úgy emeli a „szabadság" ontológiai értelmezhetőségéig, hogy ebből megszületik a rá oly jellemző higgadt, sokszor fanyalgó, mégis bölcs líra. Nyelvi eszközként most is a személyes névmások és az igeidők szellemes csavarjait, a fogalmi szikárságot ismerjük fel. Ezt a politikumot — szabadság — és szubjektumot — szerelem — örök kettősségként kifejező fogalompárt boncolta a TH-puzzle című versében, amelyben felhasználja a tudomány metanyelvét, s egy axióma-képletből épít fel a fogalompár lehetséges értelmezéséből születő verset. Ez a líra a mi irodalmunkban: jelenség. Minőségét (remélem sikerült bizonyítanom) nem az egyetlen szempontusággal álcázott etikátlan kritika ex cathedra véleménye határozza meg. A magány illemtana című kötet (igaz: nem dialektikusán) tartalmaz olyan szövegeket is, amelyek aligha nevezhetők versnek, de megírásuk szemlélete vitathatatlanul egy költőé. DUSZA ISTVÁN 10
