A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-08 / 50. szám

Nem is hinné az ember, hogy Mariánske Lázné. ez a húszezer lakosú hangulatos fürdőváros — amely a Slavkovi erdő által közrefogott szemrevaló völgyben fekszik —, kétszáz esztendeje még nem is létezett. Akkoriban ez a vidék egy hatalmas mocsár és tőzegláp volt, amelynek a földi halandók még a tájékát is nagy Ívben elkerülték, legföljebb néhány szerzetes vagy csuhás barát merészkedett ide, mert hallott valamit az itteni források jótékony hatásáról. Mesélik, hogy II. Rudolfnak is elmúlt a kólikája ettől a víztől, sőt még a szívpanaszai is enyhültek, de ö azért ettől nem nagyon hatódott meg és egyik neves elődjétől eltérően — IV. Károlyra gondolok — eszébe sem jutott, hogy itt illene egy várost alapítani. így erre az eseményre vagy kétszáz évet még várni kellett. A XVIII. század hetvenes éveitől kezdve egyre többen telepedtek le a környéken, s akadt egy zseniális kertész és városrendező is, Václav Skalnik, aki kidolgozta a lecsapolási munkálatok terveit, s egyszersmind kialakította a város ma is pompázó és joggal irigylésre méltó parkrendszerét. (Ha manapság ilyen városrendezőink volnának ...!)

A hatalmas parkok sétányain járva szüntelenül ez a műszaki zseni járt a fejemben. Vajon neki is annyit kellett hadakoznia az elöljárósággal, hogy terveit valóra válthassa, mint nem egy mai kollégájának? S egyáltalán honnan volt az a sok pénz, amit egy ilyen vállalkozás igényel? Sajnos, a kérdésekre nem sikerült választ kapnom. Persze, azok az építészek is dicséretet érdemelnek, akik már jóval Skalnik halála után megtervezték Mariánske Lázné (akkori nevén: Marienbad) négy-ötemeletes palotáit, házait. Nincs két

S hogy még jobban meghatódjunk, a tárlatvezető idős hölgy — aki, állítása szerint, mindent elolvasott Goethétől — hozzáteszi: ez a leányzó úgy távozott kilencvenévesen ez árnyékvilágból, hogy soha nem ment férjhez. Milyen kár, hogy ezt Goethe már nem tudhatta meg ...

A kívülről is impozáns pravoszláv templom ajtaján sajnos hasztalan kopogtattam: zárva maradt, pedig a tábla szerint nyitva kellett volna lennie. Szerény vigasz volt számomra, hogy láthattam Piroskát és a farkast, a hires Grimm-mese két hősét. Egy aprócska házikót rendeztek be számukra az egyik erdei tisztáson, s az ablakon bekukucskáló szemügyre veheti a pápaszemes farkast, amint alvást színlelve arra vár, hogy Piroska (egy megtermett hajasbabát szemeltek ki erre a szerepre) közelebb lépjen hozzá. Ez a látnivaló nem került ugyan egy fillérbe sem, de a Piroskáról elnevezett kávéház Piroska kávéját — forrázott kávé tejszínhabbal — még az itteni viszonyokhoz képest is drágán mérték. Egyébként presszókávét is főznek a városban, de hadd ne minősítsem.

Viszont csodálatosak a sütemények. Igaz, Csehországban ez nem újság, de mindig meglep a dolog. Torták, tejszínnel beborított gyümölcspoharak és egyéb nyalánkságok kellették magukat 100—200 méterenként, s ha valakinek még ez sem volt elég, akkor kilószámra ehette a finom töltött ostyát, amelyből egyszerre többféle is akadt. Néha az volt az érzésem, sokan csak emiatt az ostya miatt jöttek ide.

A történelmi városközponttól távolabb épült új városnegyedekről nincs sok mondanivalóm. Sajnos, Skalnik mester példája nem inspirálta a tervezőket, s aligha valószínű hogy ők valaha is szobrot kapnak itt.

egyforma épület a történelmi városrészben. A homlokzatok és a falakat díszítő stukkók, puttók és domborművek önálló tanulmányt érdemelnének, de mindenkinek inkább azt ajánlom, személyesen győződjék meg róla. A város fénykora kétségtelenül a századforduló és(az első világháborúig terjedő időszak volt. Akkor már közel ötven esztendeje hivatalosan is várossá nyilvánították, s özönlött ide az orvosok és a gyógyulni vágyók serege. (Mozgásszervi és légúti megbetegedéseket egyaránt kezelnek itt, de a gyomorbetegek egy részét is ide utalják be.) Az első világháború kitörése megakasztotta a városfejlődését, s később mintha már csak az emlékeiből élt volna. A szép fürdösétányok épületeit fokozatosan megtépázta az idő, s csak az utóbbi tiz-tizenöt évben jutott pénz arra, hogy felújítsák őket, s egyúttal a többi épületet is. Lengyel épitőmunkások szavaitól hangos a környék, s bár nagyon szorgalmasan és lelkiismeretesen dolgoznak, azt hiszem még jó ideig lesz itt dolguk.

A házak persze így megkopottan és borzasán is gyönyörűek, a különböző források vize pedig még az egészséges embernek is felüdülést nyújt. Az utcán — mert lényegében csak egy utcája van Mariánske Lázné-nak, a

LACZA TIHAMÉR

Fotó: Rakovsky Ferenc (3) Archív (1)

többi annyira jelentéktelen — kényelmesen hullámzó tömeg. Többnyire fürdövendégek, szakszervezeti beutalóval érkezettek (a város Csehszlovákia legnagyobb szakszervezeti üdülőközpontja), s átutazó külföldiek. Helybélit legföljebb az elárusító pultok mögött látni. Szerényebb, de nekem valahogy mégis kedvesebb ez a város mint Karlovy Vary, amely már-már hivalkodó.

Mariánske Lázné-nak számos nevezetessége van, valamennyit nem is sikerül megtekintenem. A muzsikáló szökőkutat azonban gyakran felkerestem. Minden páratlan órában megszólal valahonnan a föld alól a zene, s közben a szökőkút vize a muzsika ritmusára táncot lejt — a bámészkodók nem kis ámulatára. A varázs öt-hat perc múlva szertefoszlik ugyan, de a továbbindulok lelkében még jó ideig ott csilingelnek a melódiák.

Huzamosabb ideig a város — pontosabban akkor még csak falu — lakója volt az öregedő Goethe is, aki úgy tűnik nem csupán megfáradt testét, hanem lelkét is felfrissítette itt. Egy bájos leányzó képét mutogatják a helyi Goethe-emlékházban, ö lett volna a nagy költő utolsó nagy szerelme és múzsája.