A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-24 / 48. szám
ségen még meg is koszorúznak, majd a koszorút ünnepélyesen bedobják a Drim folyó hullámai közé, hadd sodorja el leveleit a viz az óceánba. Maga az aktus a hídon bonyolódik. A hídra épült színpadon megintcsak költők csücsülnek, megintcsak szavalnak, s a folyó két partján türelmes, kiváncsi tömegek hallgatják a verset. A Szkopjei Televízió napokon keresztül szinte alig közvetít Ne essék félreértés: Sztruga nem egy macedón költő, hanem egy makedónjai város az Ohridí-tó partján, ahol immár huszonnyolc esztendeje, évente egyszer, költők sereglenek össze a világ minden tájáról... Ilyen költö-világtalálkozóról háromról tudunk — az egyik a sztrugai. Minek is seregük össze több száz költő egy tó partján — kérdezhetné valaki. Minek hát? Akik ilyen alkalmakkor összejönnek, javarészt tudnak egymásról, még akkor is, ha egymástól igen nagy földrajzi távolságokon túl, más-más kontinensen élnek. Mindez persze nemcsak a világhírességekre vonatkozik, nagy és kis népek irodalmának jeles képviselőire, de az is az igazsághoz tartozik, hogy a költők még névtelenül is tudnak egymásról, hiszen aki verset ír, az lehetetlennek tartja, hogy a patagóniai őserdők mélyén ne ima valaki ugyanúgy verset, mint valamelyik párizsi kávéház teraszán. Ismerősként szorítanak tehát Sztrugában kezet... E kézszorítás után pedig verset mondanak, szavalnak, napokon keresztül. Mindez kétségtelenül bizarrul hangzik, ám ezt a több napos szavalókórust nem kórusban, és nem úgy kell elképzelni, hogy lanttal a kezükben, szünet nélkül kántálnak az istenadták. Ám ami ott történik, így is kétségtelenül rendhagyó. Az idén negyven ország hatvan költője érkezett Sztrugába s természetesen több száz fős képviseletben jelen voltak Jugoszlávia népeinek költői is, ami azt jelenti, hogy a teljes sereglet csaknem félezer költőből állt. Napközben, este és éjszaka egymást érték a találkozók, a bemutatkozó estek — nemcsak Sztrugában, hanem szerte, egész Macedónia területén. Ma. amikor a költészet válságáról oly sokat beszélnek, aligha hihető, hogy egy ilyen fesztiválnak még népes közönsége is lehet. Márpedig van, méghozzá hihetetlen méreteket öltve. Jómagam is több helyen, Így a Sztrugai Költészet Palotájában, a Drim folyó hídján, a szkopjei karavánszeráj udvarán szavaltam verseimet — természetesen magyarul, eredetiben. A Költészet Palotájába négy-ötezer ember zsúfolódott be verset hallgatni, s talán ugyanennyien szorongtak odakint a Költészet Ligetében, ahol hangszó,.Költők egymás közt" más műsort, ám a nézők ennek ellenére sem árasztják el szitkozódó leveleikkel a televíziót, azért, hogy vers helyett táncdalfesztivált, költészet helyett labdarúgást követeljenek maguknak. Ez sem érthető igazán .. . Persze, igen vigasztaló. A fesztivál idei díjazottja Ausztráliából érkezett. Babérkoszorúját nem a fesztivál alatt rögtönözték, hiszen erre az alkalomra már angol—makedón nyelvű verseskötetének diszkiadásával várták őt a meghívók. Ez mindig is igy van. A diigjott személye felöl már a korábbi fesztiválon döntenek, de a döntés egy teljes esztendeig titok marad. Thomas Shapcott, az ausztráliai költö igen messziről érkezett Sztrugába, hogy átvegye babérjait. Huszonegy esztendővel ezelőtt egy magyar költő. Nagy László volt az, akit itt megkoszorúztak. Ő a szomszédos Magyarországról jött... A díjazott költö fát ültet a Költészet Ligetében. Amikor a Nagy László nevével jelzett fa előtt megálltam, felidézödött bennem Nagy László temetése, hangja, arca, bicegése, és felidéződtek bennem a sorai. Egész nap Nagy László-sorokat mormoltam magamban, aztán este, bor mellett, egy népes nemzetközi társaságban hangosan is idéztem Nagy László verseiből. Pisszenéstelen csend kísérte s a végén az elfojtott sóhajtások. Mindenki tudta róla, hogy ki volt. Egyhetes sztrugai tartózkodásom egyik legjobb pillanataként emlékezem erre. Volt még egynéhány. Az itt szövődött ismeretségek, barátságok jó emlékként maradnak meg az emberben. Ilyen jó emlék Gennadij Ajgi, a Moszkvából érkezett csuvas költő, az Argentínából jött Jorge Madrazo, a Londonból iderepült világhíresség, Alan Sillitoe, és „sokan mások", — ahogy a sztárlisták végén írva áll. Jóllehet, egyikük sem statisztája csak a világköltészetnek. Jó volt egymással Sztrugában szót érteni. KESZELI FERENC A szerző felvételei csendes akadémikusig sokféle akad, ám egyben azonosak: még mindig a költészet eszközeivel akarják jobbá tenni a világot, mert nem is cselekedhetnek másképp. Verseik persze makedón tolmácsolásban is elhangzanak, de ez sem magyarázzc meg kellőképpen, hogyan is lehetséges ei a tömegérdeklödés? A költők szempontjából viszont magyarázat nélkül is imponáló, és egyedi az élmény. Sztrugából tehát optimizmussal távozhat az, kit poétának rendelt a sors. A költészet fesztiválján évente egy fesztiváldijas költőt is avatnak, akit a záróünnepAÍ91' rokon keresztül közvetítették az épületben elhangzó többórás műsort. Érthetetlen volt s javarészt máig is érthetetlen maradt a számomra, hogy ebben az agyonhajszolt életben ilyen tömegek kíváncsiak a versre. Arra a huszonkét költőre, akik a pódiumon a saját anyanyelvükön — a közönségnek tehát idegen nyelven — mondják a maguk igazát. Arra a világból ideutazott emberekre kíváncsiak, akik között a stigmás megszállottól a 17
