A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-24 / 48. szám
kilométereket, miközben Andrásban felemás érzések és gondolatok kezdtek szétgyűrűzni: vajon ez az otthonról hazafelé vezető út hová, merre, milyen irányba tereli a sorsukat? — Holnap megkezdődnek a szürke hétköznapok — jegyezte meg András csendesen, — Tőlünk függ, rajtunk múlik, András, hogy szürkék lesznek-e vagy sem — mondta Nóra, miközben az autó fáradhatatlanul fogyasztotta a kilométereket. Futott velük a kiszámíthatatlan, ezernyi titkot rejtő jövő felé. Másnap munkába álltak. Megpróbálták okosan megszervezni az életvitelüket. Nóra nem akarta bölcsődébe adni Petrát, továbbra is Mária asszonyra bízta. Majd hogy nem eseménytelenül teltek a napok, hetek, boldogok voltak egymással. A hálószoba mennyezetén gyakran tárult ki a képzeletbeli, égre nyíló ablak, később — tekintettel Nóra áldott állapotára — egyre ritkábban. Nóra elvitte Andrást egy-egy hangversenyre, egyszer pedig operaelőadásra is. Mi tagadás csak ámult-bámult. Valami ugyan megfogta, de annyira nem, hogy élvezni tudta volna. Egyszerűen nem értette meg. hogy miről van szó. — Tetszik? — kérdezte meg Nóra súgva többször is. Alighanem észrevette, hogy András unja az egészet, s biztatni próbálta. — Csodálatos élőadás... Meglátod, idővel te is megszereted és élvezni fogod. — Majd igyekszem ... Odahaza folytatta a témát: — Egyetlen bemutatót sem tudnék kihagyni — mondta Nóra. — Nem állítom, hogy létszükségletem, nélküle azonban lelki szegénynek érezném magam, rokkantnak, ha úgy tetszik ... és a rokkant ember, sajnos, nem tud teljes életet élni. Megértesz, Andriskám? ... Ugye megértsz? — Hogyne értenélek, annyira süsü azért nem vagyok ... — Tudom ... Néha a zongorához ült és játszott. András Petrával az ölében hallgatta. Hosszú, fehér ujjai úgy futkároztak a billentyűkön, mint hancúrozó kiscsikók a selymes füvű réten. Más hasonlat nem termett meg az agyában. Nem csoda. Hiába élt a nagyvárosban, lelkivilágát a falusi környezetből és életformából fakadó érzések, képek, gondolatok töltötték ki. Nóra játék közben rá-rápillantott Andrásra, s időről időre bejelentette, hogy mit játszik: — Bach ... Csajkovszkij... Mozart.. . András úgy érezte, mindezt olyan hangsúllyal mondja, mint tanárember a kisdiáknak, akit ki akar oktatni, ráadásul a tekintetében is valami furcsa fölényt vélt felfedezni: látod, látod, te kis suttyó, mi mindent tud a te feleséged!? Lehet, hogy tévedett, lehet, hogy Nóra a jóindulatú szándékon kívül semmi másra nem gondolt, András mégis apró tűszúrást érzett a lelkében. Egy pénteki napon, amikor kiléptek az üzem kapuján. Varga Pál megkérdezte, otthon lesz-e Nóra szombaton. — Szolgálatos... Miért kérdezed ? — Szerettünk volna meglátogatni titeket ... Etelka eljátszogatna Petrával, mi meg egy üveg söröcske mellett elbeszélgetnénk, mint valamikor... — Nyugodtan eljöhettek így is... Vargáék másnap két óra tájban meg is érkeztek. A nagydarab férfi már az előszobában meghökkent: — A nemjóját! Úgy érzem magam, mintha szentélybe léptem volna. — Folytatjuk — Hagyomány és újítás a költészetben Elsősorban kézikönyv jellegével tűnik ki Szekér Endre Hagyomány és újítás mai költői nyelvünkben című közelmúltban megjelent könyve. Arra a tapasztalati valóságra építi fel koncepcióját, hogy szinte minden korszak irodalmában két alapvető művészeti tendencia méri össze erejét: a „hagyomány", mely a már kipróbált és bevált klasszikus értékek megtartója és éltetője, és az „újítás", mely az új kifejezési eszközök keresését szorgalmazza és a kísérletezést tartja a fejlődés fő mozgató elemének. A költészetben leginkább a verselési eljárások, módozatok és az új nyelvistilisztikai eszközök használatának vonatkozásában lehet keresnünk a hagyomány és újítás tendenciáinak érvényre juttatását, de egyéb téren felszínre hozza azt az alakuló költői magatartásforma, a változó közlés- és kifejezőrendszer vagy éppen az esztétikai normák bővülése, fejlődése. A kötet szerzője abból a kérdésből indul ki, milyen a mai magyar költészet stílusa. A „stílust" általában tágan értelmezi, s vizsgálódásainál nemcsak a „nyelvi stílus" kategóriájában gondolkodik; a sok tényező közül számára legfontosabb a költő személyisége, mely determinálja az alkotói folyamatot. A stíluselemzést és stílusvizsgálatot különböző nyelvtudományi módszerek (strukturalizmus, információelmélet, matematikai metódus, stb.) gazdagították már eddig, s a szerző összefoglalja és rendszerezi az eddigi eredményeket „egy későbbi stílustörténet számára". Szekér Endre lényegében napjaink magyar költészetének (a hetvenes-nyolcvanas években megjelent kötetek) vizsgálatának tanulságaira hagyatkozik elsősorban, esetenként nyúl csak vissza a felszabadulás előtti időszakok lírájához. Kiindulópontjának hangsúlyozása kiérezhetö a kötet anyagának beosztásából, s így a szerző nem véletlenül értekezik legelőször a lírikus! egyéniség kiterjesztéséről, a költői maszkok, az evokáció szerepének megnövekedéséről. Ezt követően kerül sor az egyik legismertebb és leggyakoribb költői törekvés: a játékosság vizsgálatára. Azért is, mert jelenünkben sok költői oeuvre-nek a középpontjába került a nyelvi játék, a nyelv egyes összetevőinek újbóli felfedezése. A szerző mai magyar költők játékos verseiből való válogatása azt érzékelteti, hogy a játék a nyelv kifejezési lehetőségeinek a kitágítását is szolgálja. A lírai műfajok kifejezési lehetőségének elemzése szintén egyfajta bővülési tendencia meglétét jelenti, s mivel a költészet közel áll a zenéhez és a képzőművészethez, napjainkban a „múzsák testvérisége" is lényeges inspirálója a líra megújulásának. A hagyományőrző és újítási lehetőségek közül az ősihez és a népihez való fordulást, a költői kép megváltozását, az élőbeszéd közvetlen hatását, a hivatalos stílus befolyását vizsgálja a szerző részletesebben. Műfaji vonatkozásban a régi lírai alakzatok ma szintén élnek, így most is találhatunk kötetekben elégiát, ódát, rapszódiát, bár teljesen természetszerű, hogy a költők szívesen újítják meg a lírai műfajok kereteit és formáját. Így jöhetnek létre példának okáért a vers-esszék vagy éppen a versben írt „regények". Érdekes az olyan fogalmak tisztázása. mint a prózaköltemény, prózavers és verspróza, mert bár hasonlíthatóak és rokonok, mégsem ugyanazon műfaji sajátságokkal bírnak — jól bizonyítják, hogy vers és próza mégsem állnak túl messze egymástól és nincs köztük áthághatatlan fal. Izgalmas a „látható nyelv" problémaköréről szóló fejtegetés, mert a képvers, a tipográfiai elemek bevitele a költészetbe C.tipopoézis"), a betűkép, a betűből készült lírai önarckép és más alakzatokból egész csokorra valót, összehasonlithatóan vizsgálható példatárat találhatunk a kötetben. Az érzékelhető hangsúly azt látszik bizonyítani, hogy a költők újabban gyakran kevésnek érzik a hagyományos szavak kifejezőerejét, s így hozzá akarják tenni az írásjelek, a gondolatjelek, a zárójelek, a matematikai jelek stilisztikai hatását is. A gyakorlati tapasztalat mondatja velünk: a legkülönfélébb jelek idejét éljük, s a költők egy része is szinte természetes módon épít versszövegébe számokat, kémiai vegyjeleket. sakkfeladványt, matematikai jeleket. Feltételezhetően legtöbbször az az igyekezet vezeti a lírikusokat, hogy konkrét verset szeretnének létrehozni — objektív stílusban. így teremt az alkotói talányosság versben fogalmazott ikont, hieroglifát, enigmát, emblémát és más alakzatot. A lírai kollázs és montázs különböző, mástól átvett elemeket helyez, „montíroz" egymás mellé. A vizuális hatást szolgálja az is, ha például a költő bekeretez egyes szavakat a versében és mondjuk nyilakkal jelöli meg az olvasás irányát stb. A kézikönyv végén található névmutató az előforduló költők nevén túl a felhasznált versidézetek lelőhelyét is adatolja. E függelékből első látásra kitűnik, hogy Szekér Endre a Magyarországon élő költők alkotásain kívül a határon túli magyar költők müveit is áttanulmányozta. A romániai, jugoszláviai, kárpát-ukrajnai, éppúgy mint a nyugati és a tengerentúli országokban élő magyar lírikusok mellett megtalálhatjuk a szlovákiai magyar irodalom képviselőit is. Név szerint: Bárczi István, Batta György, Duba Gyula. Gál Sándor, Gyurcsó István, Ozsvald Árpád, Török Elemér, Zs. Nagy Lajos müveinek felhasználása is jelenti hivatkozási alapjait. Egyfajta szemléletváltás eredményeként könyvelhetjük el immár azt a tényt, hogy az utóbbi időben megjelenő magyarországi válogatásokban és gyűjteményekben egyre gyakrabban jelennek meg a határon túl élő magyar alkotók müvei. A figyelem, a számbavétel és az értékelés egyéb fórumain is egyenrangú részként, az összmagyar irodalmi közegbe szervesen beletartozóként jelenhetnek meg addig mellőzött vagy figyelmen kívül hagyott irodalmak és alkotók. Ezáltal a példatárak, bibliográfiák és más összegezések kvantitatív mutatóin túl a kritikai és irodalomtörténeti értékelés szempontjai gazdagodhatnak, de a stíluselemzés és stilusvizsgálat, a költői képek rendszere, a közlésformák kutatása is komplexebb, tehát hitelesebb képet tud formálni a magyar irodalomról. Kiválóan bizonyítja ezt Szekér Endre könyve. Jellegzetessége a kötetnek, hogy egyes fejezetei végén nincsenek lezárva a témák és fejtegetések. A szerző könyvének zárófejezetében vállalkozik egyfajta lekerekítésre (Összegezés és kitekintés), s a mai magyar költői nyelvben meglevő stílusbeli sajátosságok összegzése után azt is kivetíti, milyen fejlődési lehetőségeket lát a magyar költészet nyelvében. Józanul reális marad, s alapvető kérdésként kezeli, hogy jelenünk költője keresi az új, eredeti és hatásos (olykor meglepő) nyelvi kifejező - eszközöket, hiszen a kísérletezés mindig gazdagabbá tette az önkifejezés lehetőségeit. Gondolkodás nélkül elveti azonban az értelmetlenség határáig, sőt azon túl terjeszkedő és fajuló vizuális kísérleteket, ahol a nyelvi közlés elhalványul, s a játék mellett csupán az „ízléstelen és érthetetlen nyelvi kifejezés" kap szerepet. Ezen az alapon mond például bírálatot a párizsi Magyar Műhely alkotóinak tevékenységéről, mert — ahogy állítja — a költőnek kommunikálnia kell és meg kell őriznie aktív kapcsolatát az olvasóval, amely nem lehetséges nyelvi eszközök nélkül. Szekér Endre könyve tartalmi és módszertani vonatkozásban is a magyar stilisztikai szakirodaom egyik felfigyeltető terméke, mely mind a magyar irodalom és művelődés szakemberei, mind az irodalmat mélyebben megismerni vágyó szélesebb olvasóközönség érdeklődésére méltán tart igényt. ALABÁN FERENC SÁNDOR KÁROLY Végre Végre nem könyörgőn nézek az égre Végre nem vitás hogy szívem ég-e Végre mindent te is beismersz Végre nem kérdem hogy szíved ég-e Végre bízva nézzünk az égre 15
